Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap
Szentendre, 2015. január 25.
/2Móz 3,1-15 /
EÉK 364, 2, 475, 388, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Az vagyok, aki veled leszek
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Ha valamit megszoktunk, akkor abból csak egy nem mindennapi esemény zökkent ki bennünket. Ilyen meglepő az a temetés, ahol liturgikus mozgásokat nem igen ismerő cigány testvéreink a lelkész áldásra emelkedő kezét utánozva szintén áldásra emelik a kezüket és így állunk egymással szemben; egy istentiszteleten az a legmeghökkentőbb, ha a kántor más éneket kezd el játszani, mint ami az énekszámtáblán van kitéve, vagy ha egy kislány az oltár előtt táncolni kezd az orgonajátékra, ahogyan azt ezen a képeslapon láthatjuk, ami szobánk falára van kitéve, vagy ahogyan azt Villőnk tette lappeenrantai testvérgyülekezetünkben, mialatt az úrvacsorai liturgia folyt, vagy esetleg valaki bekiabál egy mondatot beszélgetést kezdeményezve az istentiszteletet tartó lelkésszel.
Vajon Isten kevésbé lep meg bennünket? Elgondolkoztam, hogy igehallgatóként mikor kaptam fel a fejem utoljára.
Mózes akkor kapta fel a fejét, miután negyven éven keresztül készítgette Isten a találkozásra és végül megjelent neki egy nem mindennapi jelenségben. Ehhez egy előzményre volt szüksége, aminek két következménye lett.
Az előzmény Mózes határátlépése volt. Azt olvassuk a történetben, hogy apósának, Cippóra apjának, Jetrónak a juhait legeltette és a szokásosnál messzebb merészkedett, egészen a Hóreb-hegyig, ami Isten hegye volt.
Valószínű újabb legelőket keresett. Dús legelő, csörgedező patak helyett pusztaságot talált, ahol csak a csipkebokornak maradt hely. Csalódott Mózes? Talán igen. Nem erre számított. Milyen imponáló lett volna Jetrónak azt mondani, hogy újabb távlatokban gondolkodhat, a Hóreb tövében hatalmas legelőre lelt, sok juhunk lesz, meggazdagodunk! Mózes keresett valamit, amitől megváltozik családi élete és ami miatt apósa felnézhet rá, amitől könnyebb lesz nekik az élet. Ilyet nem talált a hegy lábánál. Határátlépésének következménye hogy a hétköznapiban megláthatta a rendkívülit. Az unalmas pusztában egy égő, de el nem égő csipkebokrot. Rutinszerű legeltetése közben olyan meglepő volt ez, hogy közelről akarta szemlélni a furcsa jelenséget, de isten nem engedte közelebb magához.
Állj meg Mózes, most legyen neked ennyi elég. "Old le a sarudat, mert szent föld az a hely, ahol te állasz." Ilyen Isten. Amikor átlépjük a határt, amikor ki tudunk jönni hétköznapjainkból, mert Isten valami meglepőn keresztül felhívja a figyelmünket arra, hogy ő itt van, mi közelednénk, de ő egy bizonyos távolság után azt mondja: ne gyere közelebb. És Mózes elhívása után, kétezer évvel ezelőtt így folytatta: Én közeledek hozzád. Úgy közelítek hozzád, hogy emberré leszek. A csipkebokor meghökkentő képéből kilépve Isten Jézussá lesz, akit már jól ismerünk, akinek neve nem sejtelmes, aki nem láng formájában beszél hozzánk a tűzből, hanem tanítva szeret és szeretve tanít minket. Ha olyanok vagyunk, mint Mózes, kérdezzük meg Istent: "Uram! Milyen határt kell átlépnem ahhoz, hogy végre meglássalak? Mit szoktam meg én annyira, ami akadály közted és köztem?" Mózesnek tehát jó néhány lépéssel meg kellett haladnia önmagát, hogy eljusson a csipkebokorig, bizonyos értelemben az egyedüllétig.
Az előzményt tehát követte az esemény, a látványos beszélgetés, az eseményt pedig követte két következmény.
Amikor Istennel valóságosan találkozunk, annak egyik következménye, hogy meg akarjuk őt ismerni. Tulajdonképpen ki vagy te? Felnőtt konfirmandusok szeméből kiolvasható kérdés. Mózes még nem konfirmálkodott meg, amikor ő is kénytelen feltenni ezt az alapvető kérdést: Ki vagy te? Biztosítékot akar. Ha netalán tán véletlenül Mózes megteszi azt, amit isten kér tőle, pontosan kell tudnia, ki küldi, miért küldi, milyen további segítségre számíthat, vele megy, vagy a csipkebokorban marad és így tovább. Isten válasza, ha tetszik bemutatkozása első hallásra nagy furcsa: "Vagyok, aki vagyok." Pedig ő másodjára és harmadjára is csak így definiálja magát. Mózesnek ezzel kell beérnie. De mi is ez? Vagyok, aki vagyok - azaz nem ismerhetsz meg engem egyetlen névből, egyetlen rövid szóból, Ábrahám, Izsák, vagy Jákób történetéből, hanem kizárólag abban a tapasztalatban, hogy én veled vagyok.
Így érthető a héber háromféle igeidőben értelmezhető fordítás, amit sokan már ismertek. Vagyok, aki voltam, Vagyok, aki vagyok, Vagyok, aki leszek. Ha most elmész, akkor tudd végig, hogy én veled leszek. Amíg együtt megyünk, meg fogsz ismerni, sok mindent megmutatok magamból, nem leszek neked idegen és elérhetetlen. Vagyok, aki leszek. Már most az vagyok, aki számodra leszek. Ki fogok bontakozni előtted, majd meglátod. Most még alig tudsz rólam valamit, de szépen kirajzolódik benned, és látni fogod, hogy én az vagyok, aki voltam születésednél, gyermekkorodban, betegségedben, aki eddig is voltam reggel és este.
Milyen hatalmas megkönnyebbülés így menni egy műtétre, a vizsgaidőszakban, felvételi idején így készülni a megmérettetésre, milyen könnyebbség így leülni valakivel egy nehéz és őszinte beszélgetésre, ahol tisztázni kell valamit, micsoda hit az, amely a halálos ágyon így nevezi Istent, milyen áldás, aki így ébred meg az ágyában és arra gondol, hogy az én Istenem neve ez: Az vagyok, aki veled leszek.
A nagy találkozás másik következménye, hogy feladatot kapunk tőle. Mózes azt kérdezi: Ki vagyok én, hogy a fáraó elé menjek és azt mondjam neki: add ki kezedből Isten népét, mert én elviszem őket. Mózes számára ez esztelennek tűnt. Irreális terv, a kivitelezés nonszensz. Teli van kétségekkel. Az alkalmatlan emberek között magát tartja a legalkalmatlanabbnak. Isten ennek ellenére másképp gondolja. Látja Mózes alkalmatlanságát: juhokat legeltető pásztor ember, beszélni is nehezen tud, Jetró, egy zsidó ember házában él. De mégis. Mózes képtelen Isten fejével gondolkodni. Ezért kétségeskedik, ezért nem érzi magát komfortosan a feladat hallatán.
Mózes hóreb-hegyi elhívásának történetéből is láthatjuk, hogy ha találkozunk Istennel, az nem maradhat öncélú. Nem ragadhatunk bele abba a boldogságba, amiben csak ő és én vagyunk. Nem nyújthatjuk el azt az "élvezetet", amit Isten jelenléte vált ki bennünk. A találkozás következménye a feladat. A megdicsőülés hegyén Isten dicsőségével találkozó tanítványok le akartak sátrazni és oda akartak költözni olyan nagyszerű volt az az élmény. Jézusnak kellett rájuk pirítani. Kockázatos Istennel találkozni. Kockára teszed a régi életedet, egész biztos, hogy elveszted azt és kapsz egy újat, amivel feladat is jár. Ez történik velünk egy gyülekezetben is. Amikor valaki igazán megérkezik, annak hamarosan feladata lesz. Nem azért, mert e nélkül nem lehet a gyülekezet tagja, hanem mert Jézus egész biztosan bíz rád valamit, vagy valakit.
Mózes meghökkentő találkozása a csipkebokornál életfordító volt. Az az általános tapasztalatunk, hogy csipkebokrok nem gyulladnak ki minden sarkon. Vagy mégis?
Ámen.