Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap
Szentendre, 2015. január 18.
/2Móz 33,14-23 /
EÉK 338, 1, 358, 474, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Isten arca
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Ösztönösen őrzöm magamban azokat a bibliai igéket, amelyek valamilyen nagy eseményhez, vagy életem fordulópontjaihoz kötődnek. Érzések, benyomások, hangulat, egy-egy napnak, vagy korszaknak jellemezői kerülnek elő, ha meghallom egyiket, vagy másikat. Emlékszem a 2003-as lelkészszentelésemen és 2007-es szentendrei lelkésziktatásomon kézrátétellel elmondott áldó igékre, az igehirdető, lelkigondozói beszélgetésben Bibliát idéző lelkészekre, vagy épp családtagra, de eszembe is juttatnak mondatokat, üzeneteket az igéhez kötődő prédikációból és a rám vonatkozó üzenetből. Érdekes, hogy az évek múltával szépen bővülő útravaló igéi nem feledtetik, sokkal inkább felelevenítik egymást. Szépen építik hitéletemet, erősítenek.
Az előbb felolvasott mózesi ige ilyen gondosan őrzött ige. Esküvői igénk. Jankával ezt választottuk a meghívó élére, Dr. Fabiny Tamás püspök úr erről prédikált a nyíregyházi nagytemplomban: "Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket." (15.v.)
Esküvőnk előtti évben egy barátunk esküvőjén az igehirdetés közepén nem túl nagy jelentőséggel elhangzott ige volt ez, ami minden mondat, minden megjegyezhető kép és szép gondolat közül számunkra mégis valósággal kiemelkedett, mintha ott és akkor csak nekünk akart volna fényeskedni. Jankával már ott éreztük, hogy ez a miénk, ez talált el minket, ezt választjuk, ezzel indulunk jövőre közös életünk útján. Nem akartunk sokat az élettől, nem terveztünk karriert, még csak a jövőt sem álmodtuk meg közösen: sem gyermekeink számát, sem azt, mit szeretnénk birtokolni, hová szeretnénk eljutni. Egyet azonban mindketten hasonlóan éreztünk: ha nem jön velünk Isten, akkor mi sem indulunk el, de mert békességünk és bizonyosságunk volt afelől, hogy ő vezetett minket egymáshoz, mint segítőtársat, egymáshoz illőt, akkor már hallottunk Isten választ: "Megteszem ezt is, mert megnyerted jóindulatomat és név szerint ismerlek." (17.v)
Tegnap valaki a felnőtt konfirmációs felkészítés első alkalmán a bemutatkozásnál elmondta, hogy ő fiatal felnőtt nőként azért van közöttünk, mert nem tudja, merre induljon. Kislánykori álmát kipróbálta, amiről kiderült, hogy nagyon távol áll tőle az a világ, annak a közegnek gondolkodása és most egy helyben, mozdulatlanul áll és vár. Mivel sok-sok gondolkodás után kifogyott az ötletből, Istennel képzeli el a további tervezgetést.
Mózes is tervezgetett. Azt tervezte, hogy az aranyborjút imádó nép hitét visszatereli az egyetlen lehetséges személyhez. Azért alkudozik Istennel, mert az Úr az elfordult népet el akarja törölni a föld színéről. Úgy alkudozik, mint ahogyan azt Ábrahám tette Sodoma és Gomora elpusztítása előtt.
Mózes első körben a nép bűnének megbocsátását kéri. Ez rendben is van, hiszen amíg ő a Tízparancsolat kőtábláival volt elfoglalva a Sínai-hegy csúcsán, a nép vallási mélységbe zuhant. Mózes tudta, hogy az élő és egy igaz Istent bármilyen bálványra lecserélni ostobaság és halál. Mózes tehát visszakönyörgi Istent a néphez. Aztán Isten előbb angyalt ígér, de Mózesnek maga isten kell, sőt, Isten teljes láthatósága. A Biblia több részéből tudjuk, hogy Istent ember nem láthatja, fizikailag azt nem bírná ki. Megemésztene bennünket az a dicsőség, fenség és ragyogóság, ami ő. Végül Isten enged a kérésnek. Bár orcáját nem mutatja, mégis vethet rá egy szempillantást. Egyedül Mózes találkozhat Istennel úgy, hogy megláthatja a hátát.
Ellentétben a mondással, Mózesnek jó az Isten háta mögött lenni. A történet további részéből tudjuk, hogy ez a hátulról nézet elegendő ahhoz, hogy Mózes sugárzó arccal térjen vissza a nép közé.
Eszembe jutnak azok az imádságos percek családlátogatás, lelkigondozói beszélgetés végén, ahol az ámen után kinyitom a szememet, ránézek imatársamra és sugárzik az arca. Mindenkinek sugárzik az arca, aki találkozik Istennel. Márai Sándor írja a Négy évszakban: "Több és más ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát."
Milyen jó, hogy ez így van. Ma nem így lenne, az aranyborjút imádó nép nem maradt volna életben, hiszen megtagadták Istent, mi megsemmisítésükhöz kellett volna, hogy vezessen.
Hányszor és hányszor tagadjuk meg őt, nem vállaljuk fel azt, amit a biblián keresztül, lelkiismeretünkön át mond, üzen, kér, mégsem mond le rólunk. Függetlenül attól, hogy mit teszünk, ő marad olyan, amilyen mindig is volt. Ez az ember egyetlen biztosítéka arra, hogy minden élethelyzetből van visszaút. Bármennyire messze érzed őt magadtól, bármilyen bűn választ el téged tőle, vagy nem találkoztál vele még soha, ő türelmesen vár. Csak ne keményedjen meg a szívünk, csak ne szokjuk meg a nélküle létet. A lelki szingli élet borzasztó magánnyal jár.
Mózes vágya, hogy lássa Istent sok ember vágya. Ezt a vágyat nem kell véka alá rejtenünk. Isten tud róla, talán épp ezért mondjuk az ároni áldásban: "Fordítsa és ragyogtassa orcáját rád az Úr."
Igen. Ha ezt nem teszi, gyakorta válunk arcátlanná. Épp ezért hitünk legnagyobb kincse a Jézusban arccal felénk forduló Isten. Jézusban mutatta meg azt, amit Mózesék még nem láthattak. Istennek Krisztus arca van. Ezért engedd be az életed minden napjába Jézust. Ezért szemléld és tanuld őt. Mert amikor Jézus rád tekint, Isten néz rád. De vajon, miközben téged néz, te mit csinálsz? Ámen.
Ámen.