Szentháromság ünnepe utáni utolsó (Örökélet-) vasárnap
Szentendre, 2014. november 23.
/Dán 12, 1c-4/
Kovács Barbara
Keresztyén gyülekezet, testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Utolsó éves gimnazistaként volt egy olyan órám, aminek ökológia volt a neve. Egy ilyen óra keretében sok érdekességet tanulhattunk volna a természetvédelemről, vagy a környezetünkről. Ehelyett azonban minden alkalommal olyan modelleket vettünk sorra, amelyek bemutatták, hogyan fog a Föld elpusztulni. Egyik katasztrofálisabb véget jósolt, mint a másik. Minden kicsöngetéskor lehangoltan és depressziósan jöttünk ki a teremből, hiszen úgyis mind a kínok kínjával fogunk meghalni a Föld végnapjaiban.
Azt gondolnánk, hogy a végítélet és az utolsó napok jóslatai utoljára a középkorban voltak divatosak, pedig nem így van. Nincs olyan ember, aki ne félne ma attól, hogy a földi élet egy globális méretű ökológiai katasztrófa felé tart. Sok amerikai film, a környezetvédők szólamai, a nemzetközi kongresszusok szólnak, hogy ha így folytatjuk a fogyasztást és a környezetszennyezést, akkor a vesztünkbe rohanunk. Kilátástalanság, bizonytalanság és negatív jövőkép ült rá kollektívan az emberek tudatára.
Dániel próféta is egy ilyen krízishelyzetben szólt Izrael népéhez, akik épp a babiloni fogságban tartózkodtak, illetve onnan tértek haza. A fogság érthető módon nagyon megviselte őket, de a hazatérés sem volt olyan örömteli, mint gondolnánk. Visszatérve szülőföldjükre azzal szembesültek, hogy ott semmi nem maradt. A jeruzsálemi templomot, melyet szentnek és Isten lakhelyének tartottak, lerombolva, elpusztítva találták. Egy ilyen teljesen kilátástalan helyzetben az újrakezdés reménytelenségében merült föl bennük a kérdés: ha Isten lakhelyét is lerombolták, akkor itt van-e még velünk Isten? De ha Isten elhagyott bennünket, akkor milyen jövőnk lehet még itt, a szülőföldünkön?
Dániel könyvének egy másik értelmezése szerint a Makkabeus-háborúk idején szólalt meg ez a prófécia, de akkor is ugyanolyan aktuális, jól látszik, hogy hiába telnek el évszázadok, az emberek ugyanúgy sóhajtanak fel: velünk van-e Isten?
Fájdalmasan hasít belénk is ez a kérdés: milyen jövőnk lehet még? Hiszen olyan kilátástalannak tűnik minden! Ma emlékezünk meg az elhunyt szeretteinkről, ami nemcsak szomorúsággal tölt el, hanem arra is emlékeztet minket, hogy vajon mi meddig élünk még. Látunk mélyre süllyedt emberi sorsokat, a szegénységgel küzdőket és nem tudjuk visszafojtani azt a kétségbeesett kérdést, hogy Isten itt van-e még? Velünk van még egyáltalán?
Ebben a véges, összetört világban szólal meg a mai igénk a feltámadásról. Isten bátorít és vigasztal minket ezzel a textussal, hogy ne féljünk, mert ő az, aki meg fog menteni minket. Továbbmutat a kétségbeesésnél az örök élet felé.
Ahogy készültem a prédikációra, elmentem sétálni, hogy átgondoljam, mit jelent ez az örök élet. Arra gondoltam, hogy én nem mondhatok semmit erről, amíg nem derítem ki, hogy számomra mit jelent. Hogyan hiszek én az örök életben? És ahogy sétáltam, arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy ennyi jusson nekünk, mint ez a földi élet. Küzdelem és soha meg nem elégedettség. Ebből az egy életünkből kellene kihoznunk a maximumot, aztán meghalunk és nincs utána semmi? És mi van azokkal az emberekkel, akiknek olyan kevés jutott a szeretteikkel töltött időből? Ennyivel kell beérniük és soha többé nem lehetnek együtt? Szinte lehetetlen elhinni, hogy az a szeretet, ami bennünket itt és most összeköt a családunkkal, a gyerekeinkkel, a párunkkal, az csak egy pár évre szólna. Kell lennie valaminek a halál után is.
Ahogy ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy az örök élet nem a földi életünk halálunk utáni folytatása. Nem ez a mostani állapotunk fog folytatódni a feltámadáskor. A jelenlegi életünk valóban véges és egyszeri. Olyan, mint egy koordináta rendszer vízszintes tengelye. Egy pontban indul és egy pontban véget is ér. Amit közte teszünk, visszafordíthatatlan. Az örök élet azonban nem ennek a meghosszabbítása, hanem egy másik sík, a függőleges tengely, amely felfelé vezet és végtelen. Ebben az irányban életünk minden pillanatának perspektívája, távlata van. Véges életünk bármilyen kicsi és jelentéktelen cselekedete is az örök élet fényében van.
Ebből az öröklétből a történelem egy pontján a végtelen Isten vállalta az emberi sorsot és Jézus Krisztusban a Földre jött. Megtapasztalta, milyen a véges, az emberi keretek szorított élet és még a mi életünk legnagyobb krízisét, a halált is vállalta. Azonban a feltámadásával átformált minden megváltoztathatatlant. Legyőzte a számunkra elkerülhetetlen halált, az általunk megbocsáthatatlannak hitt bűneinket pedig megbocsátotta. Isten Jézus Krisztusban jelentett ki, hogy mit jelent az örökélet valósága: az öröklét ahol Isten az összetörtet egésszé teszi, a bűnt elengedi, a hibákat kijavítja és a halottakat feltámasztja.
Életünknek ez a távlata nem egy távoli jövőben elkövetkező esemény. Egy történetet hallottam arról, hogy egy németországi kis faluban a templomba gyönyörű freskókkal díszítették a mennyezetet. A mennyországról festettek szebbnél szebb képeket. Mint kiderült, azért ábrázolták ilyen idillien, mert a faluban bányászok éltek, akik a nap nagy részét a föld alatt, sötétségben töltötték. Ezért amikor vasárnap elmentek a templomba, a saját szemükkel akarták látni, hogy milyen lesz majd az örök világosság, amikor nem kell többé ilyen nehéz munkával foglalkozniuk.
Az örökélet nem pusztán az a vigasztalás, amivel ezek a bányászok is találkoztak, hogy itt és most nagyon rossz nekünk, szenvedünk, de majd ott a feltámadás után milyen jó lesz, minden szomorúság elmúlik majd!
Isten országa nemcsak egy cél, hanem nagyon is jelenvaló. Ez adja az életünk mélységét. Sokan nem mernek belenézni ebbe a mélységbe, mert megijednek tőle, ezért csak a felszínen élnek. A mindennapi taposómalom felszínén. Pedig Isten nem más, mint a saját mélységünk. Ott van bennünk is az ő országa és az életünk létkérdéseire tőle kapunk választ, ha fel merjük őket tenni. Bármikor találkozhatunk Istennel, ha a felszínnél mélyebbre megyünk önmagunkban. Ez a találkozás pedig valódi ragyogással fog bennünket eltölteni. "Az értelmesek fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok mindörökké." - olvashatjuk a próféciában.
Az értelmesek jelző nem a műveltekre vagy az okos emberekre vonatkozik. Pál így ír róluk a Filippi levélben: "Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek." Ha az élet igéjére figyeltek. Igazi ragyogás nem jöhet létre máskor, csak ha Krisztus adja hozzá a fényt. Minden más csak hamis csillogás. Az élet igéjének ismerete azonban valódi fénnyel világít meg bennünket, azért, hogy mi is tovább tudjuk adni másoknak. Ugyanis ez a ragyogás nem egy passzív cselekedet, hogy csak felhívjuk magunkra a figyelmet. Az eredeti szövegben a "ragyogni" szó azt is jelenti, hogy tanítani, figyelmeztetni. Tehát aki ragyog, annak másoknak is adnia kell a fényből, az ismeretből.
Erre hív el bennünket Isten, hogy a kilátástalanságban, a bizonytalan jövőtől való félelemben, a sötétség korában mi legyünk azok, akik Jézus Krisztus fényét, a reményt tovább tudják adni az embereknek.
Örökélet vasárnapja az életünk végességében és összetörtségében vigasztalást nyújt nekünk, a reménnyel, hogy Isten országában minden teljessé válik. Ennek megtapasztalására Jézus Krisztus már vár bennünket, hiszen életünk mélységében velünk is találkozni akar.
Ámen.