Szentháromság ünnepe utáni 19. (Biblia-) vasárnap
Szentendre, 2014. október 26.
/Jn 5,39-44 /
EÉK 282, 10, 298, 289, 389, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Biblia és dicsőség
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Jézus tépelődik. Szeretné, ha a keményfejű és keményszívű emberek a Szentírás értelmes olvasása közben felismernék őt. Szeretné, ha az érdeklődők nem vallásfilozófiát olvasnának ki az Írásokból, ha nem csupán régi, nagy megbecsülést érdemlő, titokzatos szent könyvnek tekintenék a könyvek könyvét. Jézus mindent megtesz azért, hogy ezt a kemény diót megtörje. A lélek kemény dióját.
Magyarázza elölről hátra és hátulról előre saját történetét ezeknek az okosaknak, de hitetleneknek; felsorakoztat számtalan jól érthető és védhető érvet, hogy ő miért Isten Fia. Emlékezteti őket Keresztelő János szavaira, aki azt mondta, hogy Jézusnak növekednie kell, neki pedig kisebbé kell lennie; az Írásokra, benne Mózesre, aki a bűnös szabadulásáról beszélt a Megváltó által; saját cselekedeteire, amelyeket ember magától egész biztosan nem tudna megtenni, ezt csak mennyei erővel lehet véghezvinni; és emlékeztet az Atyára, a küldőre. De a hitetlenek csak vádolják őt. Megmagyarázzák maguknak és másoknak, miért nem kell hinni Jézusban. Miért kell tőle elfordulni.
Igénk által Jézus ma két irányba tereli gondolatainkat. Az egyik az Írás, a Biblia tanulmányozása, a másik a dicsőség keresése. Nézzük meg, hogyan teszi mindezt!
Már kisiskolás korban megtanítjuk a hittanosoknak, hogy a Bibliát nem egy ember írta. Másfél ezer év folyamán keletkezett, Reformáció hetében elevenítsük fel, hogy a számunkra legfontosabb könyv, amihez mindent igazítunk Isten Lelke által ihletett, általa jóváhagyott 66 könyv bőrkötésben, amely minden lapjával Jézusra mutat. Akár az Ószövetséget, akár az Újszövetséget lapozzuk fel, minden irat valamilyen módon Isten Fiához vezet el bennünket. Egészen különleges élménye lehet a bibliaolvasónak, amikor szeme előtt egyetlen személy lebeg. Lebeg?
Az érzékeny hívő ember füle meghallja, ha Isten nevét komolytalanul mondják ki. Jóistent, vagy ami még szörnyűbb, "Jóistenkét" emlegetnek, különösen katolikus testvéreink, de vajon mi áll e szó mögött? Jézus miért beszél erről külön? Istenben az Atya mellett benne van a Fiú és a Szentlélek. Jézus oly annyira ragaszkodik az Atyához, hogy istenképünk formálódását maguk felé vezeti. Nézzetek engem és látjátok az Atyát! Hallgassatok engem és halljátok Istent! Tanuljatok tőlem és mindent megértetek, amit ember Istenből megérthet!
Felnőtt konfirmandusoknak ezért adom Lukács evangéliumát. "Olvassátok el Jézus életének történetét, amit java részt saját tanúvallomásaiból ismerhettek meg." És ezek a felnőtt konfirmandusok minden évben, a Húsvét előtti hetekben teli lesznek kérdésekkel. Gondolkoznak, kutatják az Írást, saját életüket kezdik látni, sok mindenben elbizonytalanodnak, ami addig biztos volt bennük és kezdenek ráhangolódni Istenre Jézus személyén keresztül. Ezek a felnőttek elveszítenek valamit és kapnak egy jóval nagyobb kincset. Elveszítik a homályos, alig érthető, virtuális istenképüket és egyszer csak Jézus személyessé válik.
Amíg valaki ezt nem éli meg, sokszor embertársait is tárgyként kezeli. Aki számunkra tárgyias, azzal nem tudunk szeretetkapcsolatba lépni. Pedig téged is erre teremtett Isten. Jézus panasza most is hangzik azok felé, akik annak ellenére, hogy olvassák a Szentírást, nem élő személynek tartják őt: "Nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen." (40.v.)
De haladjunk tovább. Az a közösség sohasem lesz élő, amelyik nem fogadta be Jézust. Gyülekezetek sorvadnak el emiatt. Finnország, Svédország, Németország szinte elrettentő példa.
Lelkészbarátom látogatott el finn testvérgyülekezetükhöz a nyáron. Részt vett egy konfirmációi felkészítőn. 14-15 évesek témája "Jézusban hinni" volt. 25 fiatal közül egy mondta, hogy hiszek, egy bizonytalan volt, 23 azt mondta, hogy szerinte Jézus nem Isten Fia, ezért nem hiszi el az evangéliumban leírtakat. Ha bemennénk itt Szentendrén a Móricz gimnáziumba, vagy a Petzeltbe, vajon milyen eredmény várna minket?
Egy-egy gyülekezeti csoportnak is akkor van vége, amikor nem Jézus áll meg középen egy vasárnap délutáni, vagy hétköznap esti összejövetelkor, hanem a beszélgetés istene, a barátság istene, a társaság istene, a jó érzés együtt lenni istene. Ezek az "isteneket" nevezzük összetartó erőnek, kohéziónak. Pusztán arra valók, hogy megerősítsék gondolatainkat, önigazolást kapjunk, nevessenek a vicceinken, hasonló élethelyzetben lévőkkel eltöltsünk egy-két órát, értékesnek tartsuk magunkat, esetleg művelődjünk. Ezek megölik a keresztény együttléteket. De az élő Jézus Krisztus elevenné, maradandóvá, erőssé, vonzóvá tesz bennünket.
És ez már Jézus második gondolatához vezet minket, a dicsőséghez. Az ember alaptermészetéhez tartozik, hogy keresi a dicsőséget. Lehet, hogy nem nagy dicsőségeket, csak amolyan apróbbakat. Jó érzés érvényesülni, elismerést kapni, hírnevet szerezni, kiemelkedni a többiek közül, nyertesnek lenni és maradni. Jézus nem érti, hogy miért kell az embereknek olyan dicsőség, amit egymásnak adnak, szemben azzal, amit Isten adhat nekik. Sőt! Azt is mondja, hogy ha nektek elég az egymástól kapott dicsőség, dicsszomjatokat egymás szavai által elégítitek meg, nem kell Isten dicsősége, aminek az egyetlenegy, legfontosabb dicsőségnek kellene lenni, nem fogtok tudni hinni. Jézus teljes valójával fordult Isten felé, ezért látszódott meg rajta az ő dicsősége. Ezért látszódhat meg rajtad is Isten dicsősége. Ha felé fordítod életedet ragyogóvá tesz téged.
Reformáció ünnepéhez közeledve érdemes Luthert olvasni, aki szenvedélyesen kutatta az Írásokat és nem emberektől várta az elismerést, hanem egyedül az ő Krisztusától. Ha lehet beszélni a reformáció dicsőségéről, akkor ezért lehet. Két kérdéssel engedem el a gyülekezetet. Hogyan olvasod a Bibliád? és Mikor látszik meg rajtad Isten dicsősége?
Ámen.