Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap
Szentendre, 2014. július 27.
/Mk 10,13-16/
EÉK 299, 8, 359, 454, 293

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim a Krisztusban!

Egyszer egy idős hölgy új kalapra vágyott. Elment barátnőjével az üzletbe, aki kalappróba közben az egyiknél felkiáltott: "Óh, ebben legalább tíz évvel fiatalabbnak látszol!" A hölgy gyorsan levette a kalapot és ezt mondta az eladónak: "Ezt biztos nem kérem! Nem bírnám elviselni, hogy amikor leveszem, minden egyes alkalommal tíz évvel idősebbnek nézzek ki."

Kultúránkban a legtöbb ember fél az öreg kortól. Nem szeretjük az idő vasfogait érezni hátunkon, lábunkon, hallásunkon, emlékezetünkön. A smink, egy kalap, egy parfüm, egy jól megválasztott ruhaszín és szabás csodákat tehet mindaddig, míg viseljük. De aztán este lehull a lepel és a tükör igazat mond. Minden bizonnyal egy bizonyos kor után eljutunk oda, hogy már nem szégyen kimondani a hét x-en túli évek számát, sőt nyolcvan év felett sokakat némi büszkeséggel tölt el a tudat: beléptem a nagy öregek korába. Ebben az életszakaszunkban témáink is merőben testünk elhasználódott, elkopott tagjait emlegetik, az orvos, gyógyszer, fáj és „már nem olyan, mint régen”, szavak egyre gyakoribbak.

Isten igéje ma arra akar megtanítani minket, hogy ne gondolkodjunk öregesen. Az evangéliumokból jól ismert gyermekek evangéliuma minden keresztelésen elhangzó ige. Jézus mondása ez gyermekekről felnőtteknek.

Épp a házassági elválásról szóló meglehetősen komoly és konkrét tanítást hallotta a sokaság, aki újra és újra kíváncsi volt Jézus meglepő és magával ragadó beszédeire.
Gondoljunk csak bele: az együttélés legmeghatározóbb kapcsolata a farizeusok témája, Jézus sorolja mi minden tartozik a házasságtörés támájához, vannak, akik szpomorúan halhatják, mert közvetlenül érintettek, mások másra gondolnak és talán az ítélet fogalmazódik meg szívükben, megint mások most hallanak ilyenről először és alakítják ki saját véleményüket és ezekben a határhelyzetekkel teli pillanatokban szülők és talán nagyszülők először kicsit távolról, aztán egyre közelebb kerülve a tömeghez mozgást idéznek elő, utat készítenek maguknak és talán tapintatosan, talán annál kicsit direktebb módon kisgyermekeket: karon ülőket és már totyogókat, talán valami születési rendellenességgel küzdőket, talán gyermekbalesetet szenvedőket, talán gazdag szülők gyermekeit, árvákat és testvérpárokat, pogányokat és már megkeresztelteket visznek oda Jézushoz, hogy mégis csak ölbe vegye, fejüket megsimogassa, szemükbe mosolyogva rabbiként, az ő lelkészükként megáldja őket.
Buzgó szülők lepik el a környéket, akik mindent megadnának gyermekeiknek, beszivárognak a hallgatóság körébe és mintha valami szent nyughatatlanságtól vezérelve mennek és csak mennek a Mester felé.

Van valami szép és elgondolkodtató ebben. Mi, mai szülők jól ismerjük gyermekeink kényeztetését. A mai gyermekek szinte nem ismerik a nélkülözést. Nem feltétlenül arra kel gondolunk, ami borzalmat és szegénységet a harmincas, negyvenes, ötvenes években születettek elhordoztak. A mai gyermek túl sokat kap, így többnyire nincs becsülete a megmarad fél szelet kenyérnek, egy darab madzagnak, kopottabb pólónak, lyukas zokninak. A mai szülők 90%-a a látható, ehető, kipróbálható, nézhető, kifizethető, aztán eldobható dolgokkal ugyan elhalmozza csemetéit, de a láthatatlan, csakis áldáson keresztül és ingyen kapható kegyelemmel, Jézus szeretetével már csak 10% él. Tíz szülőből egy tartja fontosnak azt, amit Márk evangéliumában láthattunk. Tíz szülőből egy hozza el templomba, egy beszél gyermekeinek Jézusról, lassan tízből egy fogja megkereszteltetni, egy konfirmálja meg gyermekét.

Ámen.