Húsvét ünnepe utáni 5. (Rogate) vasárnap
Szentendre, 2014. május 25.
/Lk 11,5-10/
EÉK 233, 6, 88, 443, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Valaki rád talált!
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim a Krisztusban!
Az imádságról azt szoktuk gondolni, hogy abban nekünk legalább annyi részünk van, mint annak, akihez imádkozunk. Az istenfélő ember imádkozásra készülve vagy imádkozás közben gyakran többet gondol magáról, mint ami az ő része. Néha még az is megkísért bennünket, hogy imádságaink szóhasználatától, hosszúságától, bőséges felsorolásától, gyakoriságától függ az ima hatékonysága.
Egy bencés (Richard Rohr, Most, 2013.) szerzetes azt írja: amikor átadjuk magunkat Istennek imádságban, úgy érezzük, "Valaki ránk talált."
Az elmélyült imádság lényege a tétlenség és a "történik" állapot. Tétlenné kell válnunk, vagyis le kell mondanunk minden akaratunkról, le kell válnunk rögeszméinkről, terveinkről, valahogy Jézushoz hasonlóan meg kell üresíteni magunkat, el kell jutnunk a teljes engedelmességig és az imádság megtörténik velünk. Ez a történés a bencés lelki vezető szerint a "mennyország gyakorlása most". Mondja ezt azért, mert az önátadás ebben az esetben lemondás jelent mindarról, ami elválaszt bennünket Istentől. Úgy tapasztalom, hogy ez igaz. A mennyországot is ilyen közvetlennek és valóságosnak gondolom, amit egy-egy örömteli, fantasztikusan jó imádság-élményben cseppekben magunkhoz vehetünk.
Jézus is ilyen Istenhez nagyon közeli helyzetnek írja le az imádságot, miután egyik imádkozását követően egy névtelen tanítványa odament hozzá és azt kérte tőle: "Uram, taníts minket imádkozni!". (1.v.) Itt mondta el először Jézus a Miatyánkot, majd tanítani kezdett a mikéntről.
Jézus kortársai számára teljesen hétköznapi példával érzékelteti az Atya barátságos közvetlenségét, amit nekünk már szükséges magyarázni. Annak idején egy felnőtt ember napi kenyéradagja három lepény formájú kenyér volt, amit minden egyes nap frissen készítettek el, így aligha volt tartalékuk, hacsak nem egy nagyobb családi közösségről volt szó. Ugyanakkor gyakorta előfordult, hogy egy-egy vándor felbukkant, akinek nem volt ajánlatos az éjszakába maradni, hiszen a levegő nagyon lehűlt, és a vadállatok portyázása életveszélyt jelentett. Egy váratlan, segítségre váró éhes vándor tehát kiszolgáltatott volt. Jézus közbenjárásról beszél. A vándor szállásadó barátja kénytelen az ő barátjához elmenni és az egész család éjszakai nyugalmát megzavarva felkelteni, megvárni, míg a nagy zajjal járó keresztgerenda-reteszelést eltávolítja és ráadásul egy egész napi adag kenyeret kér.
Ha valaki ezt egy idegentől kéri, feltehetően felháborodott visszautasítást, goromba szavakat kap és talán még rá is csapják az ajtót. Gondoljunk csak bele, ha ilyet tenne valaki. Éjfélkor addig nyomja a csengőt, amíg ki nem megyünk, és szendvicset vagy egy tál meleg ételt kér. De ha a barátunkról van szó, az más. Lehet, hogy éppúgy kiverjük az álmot a szeméből, mint egy idegen, csak kellemetlen szavak helyett segítőkész, álmoskás, de barátságos szavakat kapunk és nem kell üres kézzel távoznunk.
Jézus bíztatása az imádságra ilyen erős. Barátainak nevez, akik bármikor, bármilyen helyzetben fordulhatunk hozzá segítségért. Ő nem veszi zaklatásnak, sohasem elfoglalt, mint azt mi gondoljuk, nem tartja bagatellnek, amivel mi küszködünk. Ezért lelkesít: "Kérjetek és adatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek." Sőt! Még az arcátlan követelést is helyénvalónak tartja. Ahogyan az a hétköznapokban eredményhez vezet, úgy a Mennyei Atyánál is. Nem erőszakos kérésekről van itt szó, hanem bátor kérésekről.
Fontos megjegyezni, hogy ez a sokszor idézett jézusi mondás nem a korlátlan fogyasztásra feljogosító mondat: ti. Isten bőséges asztaláról bármit kérsz, azt megkapod. Inkább Isten országára vonatkozó kérésekre gondolhatunk, ami a hitünket, a bűneink bocsánatát, a Szentlélek erejét foglalja magában, amivel ezt a részt Jézus lezárja: "Ha ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékot adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?" (13.v.)
Meglepően sokan vagytok, akik az elmúlt években hasonlót kérdeztetek tőlem valamilyen oktatáson, felkészítésen, vagy személyes lelkigondozói beszélgetésen. Mit tegyek? Szeretnék hinni. Szeretnék megmaradni a megerősített hitben - ahogyan a tegnapi felnőtt konfirmációs utótalálkozón beszélgettünk arról, mi a mi részünk a húsvét hajnali csodálatos élmény életben tartásában. A "meg tudom csinálni", "képes vagyok rá", "ez nekem menni fog" kijelentéseket felejtsük el. Nem működik. Így sem imádkozni nem fogsz tudni, sem hinni, sem megmaradni a hitben.
Ahhoz, hogy a keresztény élet harmadik pillérét elsajátítsd, az igehallgatás és Isten beszédének magtartása mellett imádkozz. Az imádsághoz két tekintetre van szükséged. Megpróbálom elmondani. Mindösszesen annyi a dolgod, hogy eljuss a nyugalom imádságáig, ami a szavak nélküli Isten előtti csend. Tudom, hogy legtöbben ezt nem akarják, vagy úgy érzik, nem tudják vállalni, pedig ez az első lépés. Maradj nyugton és légy csendben és várj az Úrra - ajánlja a zsoltáríró (Zsolt 37,7). Ne csak fizikailag, hanem gondolataidban is csendesülj el. Ehhez időre és egy félreeső helyre van szükséged. Több percre, negyed órára, fél órára, ezt látni fogod. Ha ez megtörtént Isten tekintete be fogja tölteni tudatodat és persze tudattalanodat, ahonnan indítékaink és reakcióink 95%-a ered. Ettől nem kell félni. Tehát átadod magad Istennek, ahogyan azt számos alkalommal látjuk Jézus elvonuló imádságainál. Ez a tekintet - nevezhetjük jelenlétnek - elengedhetetlen. Imádságaink legnagyobb részét e nélkül mondatjuk.
Nem éljük át és nem hisszük el, hogy Isten egész lényével be tudja tölteni egész lényünket. A másik lépés legalább ilyen fontos. Viszonozd a tekintetet. A te arcod és Isten arca forduljon egymás felé. Echart mester középkori keresztény misztikus teológus így közelíti meg ezt a pillanatot: "Az a szem, amellyel Istent látom, ugyanaz a szem, amellyel Isten lát engem." Isten adja meg lelke által ezt a látást, mert én magamtól képtelen lennék erre. Ezért érezhetjük és tudatosíthatjuk az imádságban, hogy "Valaki ránk talált."
Mindez azért lehetséges, mert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. Eredendően mi Isten tükörképe vagyunk. Az elmélyült imádságban - és csak az elmélyültben - ezt tapasztalhatjuk meg. Nem két egyenrangú, két egyforma tekintet találkozása ez, hiszen a bűnös találkozik a bűntelennel, a profán a szenttel, a múlandó az Örökkévalóval. De úgy, mint barát a baráttal, ahol van egy segítséget kérő és egy segítő. Egy kopogtató és egy ajtót nyitó. Egy kereső és egy megtaláló. Dietrich Bonhoeffer német teológus felismeri: "Akadozó dadogásom többet érhet a legékesebb kötött imánál."
A két tekintet történetében egyfelől rólad beszéltem. Keresd a másikat!
Ámen.