Böjt 4. vasárnapja
Szentendre, 2014. március 30.
/Jn 6,48-59/
EÉK 357, 3, 365, 307, 12

Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ha lenne három kívánságod, mit kívánnál? ... Gondolom itt a templomban a három közül az egyik az örök élet lenne. De ha a 4-es metró forgatagában ugyanezt egy közvélemény kutató kérdezné, akkor is benne lenne az örök élet az első háromban? Hétköznap délután öt órakor munkából hazamenet fáradtan, bevásárlás előtt családodhoz sietve, két perc alatt, egy idegen embernek erre a mesébe illő kérdésre válaszolva eszedbe jut-e a szintén mese világából is jól ismert halhatatlanság gondolata, az örök élet? És ha valaki úgy tenné fel a kérdést, hogy mit kívánnál gyermekednek, emlegetnéd-e a mozgólépcső alján a mennyországot? És ha mégis ajkadra vennéd az örök életet, vajon maradéktalanul elégedett lennél ezzel a kívánságoddal?

János írása szerinti evangélium egyik legrövidebb igeverse a halandó embernek adható legnagyobb ajándékot sűríti össze az aranymondásban: "Én vagyok az élet kenyere." (48.v.)

Miután Jézus ezt a nagyon furcsa kijelentést tette a páska, az egyiptomi fogságból szabadulás ünnepére készülő, zsinagógában hallgató sokaságnak, akik feltehetően otthon már elkészítették a mi úrvacsorai ostyánkhoz hasonló élesztő nélküli pászkát azt olvassuk, hogy "Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé." Nézzük meg, hogy pontosan mire is gondolt Jézus! Mit rejt ez a titokzatos mondat! Miért lett igazuk azoknak, többek között a tizenkettőnek, akik ezután is kitartottak mellette. Miért nekünk van igazunk, Magyarországon 9-10%-nak, akik konfirmációnk, (vagy katolikus testvéreink első áldozás) óta ezt gyakoroljuk olyan sűrűn, amilyen sűrűn találkozni szeretnénk az élő Jézussal?

Jézus hosszú-hosszú ún. "kenyérbeszédében" szól a zsidók legkülönösebb eledeléről, amit történelmük során valaha ettek, a mannáról, erről a fehér színű, mézeskalács ízű daráról, amely a pusztai vándorlás során a fürjekkel együtt megmentette földi életüket, amit mennyei kenyérként is emlegetnek (2Móz 16,11-15), de persze halhatatlanságot nem adott nekik. Jézus eledele: teste és vére más. "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon." (54.v.)

Ez a mondat Jézus valóságos testére vonatkozik, és mi már tudjuk, hogy ő nem annak valóságos evésére, hanem az úrvacsorában hitünkkel magunkévá tételére gondolt. Áldozatát mi is kaptuk és elfogadjuk egyszerűen hittel. Ez kétezer éve működik. Tegyük hozzá, elég jól működik. Csak mi, ebben a viszonylag kicsi gyülekezetben évente 1400-1500 alkalommal veszünk úrvacsorát. Ez nekem minden évbe sok más statisztikai adattal együtt be kell küldenem a püspöki hivatalba. Ez a szám világméretben évente több milliárd. Sejthetjük, hogy nem mindenki veszi magához hittel Krisztus testét és vérét, de számtalanszor megtörténik a megmagyarázhatatlan: az úrvacsorában egyé válunk az Ember Fia lélekkel teli testének evése és Lélekkel teli vérének ivása által magával Jézussal. Ilyenkor olyan közel érezzünk magunkhoz halálát, majd feltámadását, ezekből következően pedig a halhatatlanságot, amihez fogható nincs.
Ha haldoklóhoz hívnak és akár kórházban, akár otthonában vagyunk és úrvacsorát kér és vele együtt a családtagok is, ahogyan azt ebben a gyülekezetben is többen átélték már, akkor akik ott vagyunk a szobában, egyszerre gondoljuk, érezzük, hisszük és akarjuk Jézus itteni létét és odaát, a túlvilági létét, szeretetét tapasztalni abban az ostyában és korty borban. Egyszerre éljük át a haldoklóval, hogy Jézus meghalt, de feltámadt és legyőzte a halált. De még ennél is lényegesebb és erre tessenek odafigyelni és felkészülni, hogy a haldokló - aki lehet, hogy az édesanyánk, nagyapánk, nagynénénk, testvérünk, vagy nincs kizárva, hogy a gyermekünk - számára minden orvosi törekvést és ígéretet, minden kényelmet és földi jót meghaladó vég nélküli öröm és végtelen békesség a családtagokkal együtt lenni Krisztusban az utolsó napok, vagy órák egyikén. Erre minden nap készen kell lennünk. Nem görcsösen és gombóccal a torkunkban, rettegve a nem várt pillanatot, hanem egyszerűen készen állva.
Egyszerűen készen állva! És még valami. Ezt nem lehet gyorstalpalóval elérni. Nem lehet a vészhelyzet kellős közepén elsajátítani. Ez benned kell, hogy legyen. Véreddé kell, hogy váljon. Ma és egy hét múlva és mindig.

Nincs még egy ilyen időtlen utazás, ilyen túlvilági élményünk, nincs még egy ilyen testi halálunkon átlépő felszabadult érzésünk, mint Krisztus testének és vérének, a mennyei kenyérnek és italnak a fogyasztása Lélektől lélekig. Ne is keressük ezeket az élményeket más területen, valódit nem fogunk találni, esetleg stimuláltat.
Ez nem az imádságnak, nem egy jó lelki olvasmánynak egy gyönyörű korál éneknek, egy Bach orgonaműnek, egy jó igehirdetésnek a dimenziója. Ezt - ahogyan az eredeti görög szó mondja - rágni kell, ezt inni kell, ezzel összeolvadunk, azonosulunk.

Nem könnyű a gyülekezetnek arról beszélnem, hogy amikor itt térdepelünk az oltár előtt, magával a hús-vér Krisztussal van közvetlen kapcsolatunk az elhangzott bibliai ige és a gyülekezet hite által, amely persze úgy hat, ha az kinek- kinek személyes. Hinni és enni - így lehet összefoglalni az örök élet zálogát.

Aki nagyon keres valamit és rettenetesen üresnek érzi az életét, valami hiánnyal küzd, de maga sem tudja megfogalmazni, csak nem érzi magát jól se így, se úgy, elkezdek neki beszélni az úrvacsoráról. Az élet kenyere éhséget csillapít, az élet itala szomjúságot olt. Ahogy Jézus a samáriai asszonynak mondta: ő adja, mert nála van az örök élet forrása.

Múlt heti igehirdetőnk, Bálint Zoltán mérnök misszionárius több afrikai példát említett. Tőle hallottam, hogy amikor egy zimbabwei törzsből származó húsz éves fiúnak sikerült ösztöndíjat szerezni, hogy az Egyesült Államokban tanuljon és érkezése után nem sokkal elvitték egy nagy bevásárlóközpontba, megállt egy óriási vízesésénél és csak nézte. Percek múlva megkérdezték tőle, hogy mehetünk-e.
Ő azt válaszolta: azonnal, csak megvárom, míg eláll a víz. Nem hitte el, hogy az csak úgy folyik a semmibe, fel sem fogta, mi történhet, soha nem látott még ilyet. Az élő víz, az élet kenyere ilyen kifogyhatatlan és ilyen elképesztő. Ezért bátorítom a gyülekezetet, hogy éljünk vele annyiszor, amilyen gyakran lehetőségünk van. Luther tanácsa ez, nem az enyém. Mert aki eszi az ő testét és issza az ő vérét, nem lát halált soha! Ennél nagyobbat sem ma, sem jövő héten nem tudok mondani.

Ámen.