Hatvanad vasárnap
Szentendre, 2014. február 23.
1Móz 3,1-13/
EÉK 289, 3, 296, 260, 264, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Nélküle az ellene
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Mostanában nem kapunk könnyű igéket vasárnapra. Egy héttel ezelőtt Fabiny Tibor professzor úr, laikus vendégigehirdetőnk Izsák feláldozásának történetéről prédikált - tegyük hozzá, egészen újszerűen és felemelő megoldásokat kínálva a kérdésekkel teli ember számára. Ma az egyistenhívők klasszikus története, az ún. bűnbeesés története szólal meg. Bármelyik keresztyén teológussal találkozunk, bárhogyan közelítjük meg Jézus keresztjét, Isten szeretetét időrendben és logikai úton közelítve ebből a néhány igeversből indulunk ki, hol helyesen, hol helytelenül.
Helyszínünk az Édenkert. Az a csodálatos földi gyönyör, amit leginkább egy limit nélküli hawaii nyaraláshoz szoktunk hasonlítani, ahol a trópusi koktélok, a végtelen pihenés élvezete lengik körül Ádám és Éva felhőtlen napjait. Ám a Biblia nem erről beszél. Az első emberpár a bűneset előtt is dolgozott, sőt felelőssége is volt. Olvassuk is: "És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy az művelje és őrizze." (1Móz 2,15) Ugyanakkor Istenben voltak, benne mozogtak. Kölcsönösen bíztak egymásban, szimbiózisban éltek, mert semmi de semmi nem választotta el őket. Volt valami a kertben, amiről tudtak, de amihez nem volt ajánlatos özelíteni, a fa. Kezdetektől ott volt a lehetőség, hogy önálló életet kezdjenek élni és leszakadjanak Istentől, de nem tették. Azt mondogatták egymásnak: "De nekem olyan jó Isten közelsége!" A helyszín tehát idilli, de munkás, veszélyzónával ellátott, de biztoságos hely.
Történetünknek négy szereplője van.
Kezdjük hátulról.
A kígyó. Róla azt szoktuk mondani, hogy ő a Sátán, az ördög, a nagybetűs Kísértő. A Biblia erről sem szól. Egy ravasz állatról beszél, aki egy jól elferdített kérdést tesz fel az embernek, amit szép csendesen meg is válaszolgat. Neki ez a szokása, amin azóta sem változtatott. "Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?" Nem haltok meg, csak okosak lesztek, olyan, mint ő, amit persze Isten nem akar! A kígyó kígyóként viselkedik. Azt mi is érezzük, hogy az ember legyinthetett volna az alattomos, ám az ember gondolatait, vágyait remekül kihasználó kígyó csábítgatására, de nem tette. Isten is beszélt hozzá és a kígyó is. A kígyó érdekesebb dolgokat mondott, feszegette az ember határait, ami nagyon izgalmas volt, ráadásul Istent egy önző alaknak állította be, aki még azt sem engedi meg, hogy arról a különleges fáról egyenek.
Gusztustalan volt a kígyó? Igen, az. A végén Ádám nem csak Évát vádolja, hanem Istent is! "Az asszony, akit mellém adál, ő adott nekem." Hihetetlen intelligenciával az embert Isten ellen hangolta.
Éva. Általában az asszonyt hibáztatjuk. Ő evett először, ő adott férjének, Ádámnak, így hát ő volt gyenge, furmányos, aki minden báját bevetette, hogy a környéken, akit csak lehetett elcsábítson. Ádámnál sikerrel járt. ha a szöveget figyelmesen olvassuk, észrevesszük, hogy a kígyó viszont mindig többes számban szólt hozzájuk: "ehettek", "haltok meg", "nyílik a szemetek", "tudni fogjátok". A beszélgetésben Éva is többes szám első személyt használja: mi. Ádám vele kellett, hogy legyen, hiszen Éva rögtön fel tudja kínálni a lehetőséget. A párbeszéd bármelyik pontján lehetett volna józan, erős, hűséges, állhatatos, de nem volt. Ugyanolyan gyenge volt, mint élete párja. Rögvest elfogadta a nagy lehetőséget, ami azóta is az ember vesztét okozza. (Mindjárt mondom, miért.) Felelősségük, de még döntésük is közös, egyik sem jobb a másiknál.
Ádám tehát nem áldozat, hanem bűnrészes. Kár menteni, de a türténet nem is erről szól.
A kígyó, Éva és Ádám trió egy pillanatra mintha szövetségre lépne. Egy oldalra kerülnek. Nehéz ezt kimondani, de oly sok ilyen összekacsintással van tele akár csak egy napunk. Ravaszkodva hozzánk dörgölődzik, megtéveszt, kellemesen szól, belső vágyainkat birizgálja, érdeklődésünket felkelti, feldühít, hiúságunkat legyezgeti, egónkat fölpörgeti, még tán végig is gondoljuk, amit mond és a végén igazat adunk neki. Ugye tisztában vagytok a Sátán hatalmával?
A tudás fája is ebbe a sorba tartozik. Kezünkbe akarjuk érezni a tudás fájának gyümölcsét, okosak akarunk lenni Isten nélkül, amit a Kísértő el is hitet velünk és máris jóízűen majszoljuk tragédiánkat, amire még akkor is azt mondjuk, hogy jó íze van, amikor már régen megcsömörlöttünk, tudjuk, hogy mérget eszünk és inkább hazudunk magunknak, meg másoknak. Otthon számoljuk össze hány ilyen bűnünk van. Hány bűnünk már nem esik jól, hány bűnünknek vagyunk kárvallotjai, hány olyan pillanatnyi örömöt szeretünk magunknak, amivel napokra és évekre tettük tönkre magunkat és a másikat. Ádámnak és Évának kell a tudás fája, mert nem elég nekik az a bizalmi kapcsolat, ami köztük és Isten között van. Nem bírják elviselni, hogy ő többet tud, mit ők, szűk nekik a bőrszerkó, isteni kiterjedés után kacsingatnak, istenként akarnak járni-kelni. Az ember azóta sem képes elfogadni azokat a határokat, amelyeket Isten szabott neki/nekünk/neked.
Az eredmény az eredménytelenség. Azóta nehéz nekünk szeretni, egymásban megbízni, munkánkat töretlen jókedvvel végezni, mezítelenségünket elviselni, azóta mérhetetlenül sok takargatni valónk lett, azóta szégyelljük magunkat, azóta nehéz nekünk embernek lenni.
És a történet negyedik szereplője azóta tipródik az emberért. Ennek legelső jele azóta is hangzó kérdése: „Hol vagy?” Merre csavarogsz? Ez a mai nap evangéliuma. Istennek legyen hála! Ha nem keresne Isten, végleg elvesztettük volna őt és pokollá lett volna ez a világ. Hol vagy? Nem a dühöngő, sértett és kijátszott Isten haragos kérdése ez. Inkább az aggódó Mennyei Atyáé. Hol vagy drága gyermekem? Hol? Itt kellene lenned, de nem talállak. Hallod a hangomat? Megismersz még? Emlékszel rám? Emlékszel arra, hogyan szeretlek? Nem kell halálnak halálával meghalnod (Luther), csak bújj ki csigaházadból, bújj elő a hamis valóságodból, abból a zárványból, amiben rab vagy, pedig azt hiszed az a szabadság. Gyere ide és folytassuk ott, ahol abbamaradt. Hát nem érted? Meg akarlak menteni a bizos haláltól! Egyedül nálam vagy biztonságban! Nem engedem meg, hogy az ördög vigyen el, de ehhez te is kellesz! Hol vagy?
És az ezerszer meg ezerszer feltett kérdés egyszer csak felerősödik és Jézus hangján is megszólal a világban: Hol vagy? Én itt vagyok! Eljöttem, hogy a hangotokon is megszólaljak. Itt vagyok a kereszten. Eddig jöttem, hogy rám tudj figyelni. Nézd, én most meghalok. Értetek teszem, mert ennyire aggódom miattatok. Ha te halnál meg, magadtól nem támadnál fel. Helyetted megteszem. És Isten Jézus Krisztusban végleg elköteleződött irántunk. Tudja, hogy milyen erővel kínálkoznak a szebbnél szebb gyümölcsök, tudja, hogy hajlunk feléjük, kóstolgatjuk, de a kérdezést nem hagyja abba: Hol vagy? Istennel a régi-új történeted akkor kezdődik el, amikor remegő hangon végre ki mered mondani: Itt vagyok.
Ámen.