Szentháromság ünnepe utáni utolsó (örök élet) vasárnap
Szentendre, 2013. november 24.
/1Kor 15,54-58/
EÉK 493, 10, 454, 449, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Halálból az életbe
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Van egy téma, amely kisgyermek korban három-, négy-, ötévesen az életkort meghazudtoló őszinteséggel és érdeklődéssel kerül elő szinte minden óvodás korú apróságnál, és amely - természetes körülmények között - ilyen intenzitással leginkább életünk alkonyán sejlik fel újra. Villő kislányunknak néhány hónapja rendszeres kérdése, hogy mikor halunk meg és ha meghalunk mi történik velünk és mi az, hogy meghalunk? Annyi minden mást is kérdezhetne, annyi minden nem tud sok manótársával együtt, mégis ez izgatja élénken.
Örök élet vasárnapján ez a felnőttek kérdése is.
A halál és az elmúlás semmit és senkit sem hagy érintetlenül. Egyszerűen elér, vagy - ahogyan azt helytelenül emlegetni szokás - eljön értünk. A halált nem lehet megszemélyesíteni, az nem valaki, hanem egy történés. Kibúvó, mentesség, felmentés nincs alóla, és ráadásul még tehetetlenek is vagyunk vele szemben. Sokat aggódunk súlyos beteg édesanyánk, édesapánk, nagynénénk, megrendítő esetekben gyermekünk, vagy unkánk miatt, de "aggodalmaskodásával ki tudná akár egy arasznyival is meghosszabbítani életét?" (Mt 6,27). A halál felett nem diszponálunk, nem uralkodunk.
Nehéz ezt elfogadnunk, joggal nehéz, hiszen emlékezzünk csak vissza a kezdetekre: Isten örök életre teremtett bennünket. Eredeti terve az volt, hogy az ember halhatatlan, és ahogyan az Atya, Fiú, Szentlélek együtt vannak egy megbonthatatlan és tökéletes szeretet kapcsolatban, úgy van az ember is magával a megszemélyesíthető szeretettel, sőt, abban is biztosak lehetünk, hogy a Teremtő eredeti elképzelésének megfelelően a kiviteli tervről is gondoskodott volna, hiszen akkora univerzumot teremtett, hogy a valaha élt emberiség sok milliószorosa is kényelmesen elférne. Azonban a bűn, az elszakadás ebbe csúfosan belerondított és az örök életre kalibrált ember folyton-folyvást végességébe, mulandóságába, romolhatóságába, sérülékenységébe, tehetetlenségébe botlik. Nem egyszerűen arról van szó, hogy majd egyszer én is meghalok, hanem a halál bennem munkálkodik, mindent áthat, jelen van és birtokolni akar, tehát állandóan történik.
Pál apostol a nagy, feltámadásról szóló 1. Korinthusi levél 15-ik fejezetében rengeteg papiruszt szentel annak, hogy leírja Istentől kapott gondolatait. Mi ennek csak a végéről kapunk ma néhány igeverset. Jézus átment, átgázolt a halálon és ezzel megtörte a borzalmas erő, a halál erejét, diadalt aratott felette, kihúzta a halál fullánkját, ai az emberiség szívébe fúródott és ami mindig is mérgezte. Amikor a kereszten kimondta az utolsó szót: "Elvégeztetett", vagy még inkább az eredeti görög szöveg szó szerinti fordításában, amelyben a teljesség szava van benne: τετελεσται (tetelestai, beteljesedett), elérte célját és győzött. Meghalt a bűntelen.
Mi dolgunk a halállal? Semmi. Az Ég egy adta világon semmi. Amit ezzel kapcsolatban, örök életünkkel kapcsolatban meg lehetett tenni, azt Jézus megtette. Ezt semmilyen hatalom nem másíthatja meg.
Ha a fentiek szerint a halál ennyire átszövi a mindennapjainkat, akkor a feltámadásnak is legalább ilyen gyakorisággal kell jelen lenni életünkben hétfőn és kedden is. Akkor, és csakis akkor értelmes az életünk, ha erre vágyakozással tekintünk, ha úgy élek, hogy bár tudom: van halál, de van feltámadás is. Minden nap van halál, miként minden nap van feltámadás. A halált nem kerülhetjük ki emberi erőfeszítéssel, sohasem tud megnyugodni a lélek, ha az ember okoskodja ki a halál utáni létet, abba pedig pláne belerokkan, ha menthetetlenségébe törődik bele.
Mi marad hát? Pál azt írja, hogy "ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik és a halandó halhatatlanságba öltözik (54.v.), mert Jézus helyrehozta azt, amit mi elrontottunk. Ez a helyrehozatal és Krisztusnak ez a hallatlan nagy ereje határozza meg mindennapjainkat és azt a biztos tudatot, hogy kegyelemből lehetek majd én az, aki nem marad a mezőn, hanem felvétetik, aki nem marad a kézimalolmnál, hanem felvétetik.
Mindezzel kapcslatban még egy gondolatot kell említenünk. "Fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban" (58.v.) - írja Pál.
Hogy is volt az okos és gonosz szolga páldázatában? Amelyik szolga legyint, hogy az én uram majd valamikor jön, az odébb van, lustálkodom, kicsit lazulok, egy kis világi életet élek még, fiatal vagyok még ezekhez a dolgokhoz, öreg vagyok, még kihasználom az élet adta örömöket, amíg bírom, ez a szolga jutalma sírás és fogcsikorgatás, "de boldog az a szolga, akit munkába talál ura, amikor megjön." (Mt 24,46)
"Mily sok ezren vannak a pokolban és az örök kárhozatban, akiknek ezredannyi bűnük sem volt, mint nekünk!" - sóhajt fel Luther egyik írásában. (Luther Márton: Tizennény vigasztaló kép megfáradtaknak és megterhelteknek, Negyedik kép)
Igen, lehetséges, hogy nekünk megannyi bűnünk van, akik itt vagyunk, de ha a lutheri szóhasználat szerint minden nap megtérünk, minden nap bevonódunk Krisztus szenvedésébe, minden nap keresztre feszítjük egónkat átadva önmagunkat neki, hogy ő legyen mibennünk, és vele együtt meghalunk a régi énünknek, akkor majd egykor a halál felett is diadalmaskodunk a mi Urunk által. "Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki hallja az én igémet és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe." (Jn 5, 24) Ezek azok közülünk, akik a halált komolyan veszik, belátják, hogy minden nap van közünk a feltámasához és okos szolgaként esténként úgy mennek ágyukba, mintha mennének gyászos koporsójukba - hogyan a csángó esti énekünk vallja. (EÉK 129,2) És én tudom, hogy te át akarsz menni a halálból az életbe.
Ámen.