Szentháromság ünnepe utáni utolsó előttit megelőző (ítélet) vasárnap
Szentendre, 2013. november 10.
/Jak 2,8-13/
EÉK 495, 9, 474, 493, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Ne féljetek! A mai igehirdetés - ítélet vasárnapján - nem az ítélet rettegett és félelmetes hangját és a Máté evangéliumából felolvasott (Mt 24,15-28) nagy megpróbáltatások idejének vészharangját akarja megszólaltatni. Nem is olyan ige van előttünk, ahol a világegyetem évmilliók alatt megszokott természeti törvényei bomlanak fel és alapjaiban "remeg bele a föld, amikor megszólal" (Ákos) a végítélet Bírája, maga a Mindenható Isten, aki Ura mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak.
Istentiszteletünk végére csak annak marad félnivalója, aki fittyet hány Jézus határozott és ellentmondást nem tűrő felemelt és figyelmet kérő keze ellenére, idézett parancsszavának: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, vagy: mert ő olyan, mint te." Templomunk padjaiban, a székeken, a karzaton csak az érezhet gyomorgörcsöt, aki nem fogadja el azt a bibliai igazságot, hogy az ítélet napján a Jézussal megélt kapcsolatunk lesz a fő téma, Jézushoz kötődésünket pedig hitünkön túl az emberekkel való bánásmódunk, a felebaráthoz, embertárshoz való viszonyunkon méri le az ítélőbíró. Ezért volt fontos az istentisztelet introitusa, a kezdő zsoltár: "Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk." (Zsolt 90,12)
"Ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el." - írja Jakab levelében. Jakab apostol nem a mai kort meghaladó jelenséget ír le. Történt ugyanis akkor, úgy, ahogy történik az ma is, hogy a gyülekezetbe érkező tehetős, jómódú, gazdagnak mondható embereket másképp fogadták, másképp vették körül, mint az átlagon aluliakat. Ez a személyválogatás nem Istenek tetsző. De Isten emberének sem tetsző. A különbségtétel törvényszegés, mégpedig Jézus különleges minősítést kapó törvénynek, a felebaráti szeretetről szóló kérésének, a királyi törvénynek a megszegése.
Jakab apostol az ítélet napja felé mozdul el és azzal hozza összefüggésbe a szegény és gazdag gyülekezeti tag közötti különbségtételt: ha valaki ezt a parancsolatat megszegi, olyan, mintha az egészet szegte volna meg; aki az egészet megszegi az "ítélet irgalmatlan lesz hozzá", aki viszont irgalmas a templomba, vagy a gyülekezet csoportjába érkező, de világi mércével onnan kilógó taghoz és befogadja, szereti és megbecsültté teszi, az diadalmaskodik az ítéleten.
Én egy olyan közösségről álmodom, ahol nincsenek bennfentesek, fontosabbak, kiemeltebbek, gyülekezeti VIP, kiemelt ügyfelek, kedvenc lelkész, és ahol nincsenek nem a belső maghoz tartozóak, nincsenek kiszorultak, kívülállók, ismeretlenek, név nélküliek, vagy névtelenségbe burkolózók, csak vasárnapi emberkék, hiszen az első gyülekezetek, a pünkösdi egyházszületés utáni ősgyülekezet tagjai számára, akik közül még sokan látták és hallották Jézust és ő magától tanulhattak emberséget és "kereszténységét" redkívül fontos volt a légkör.
Olyan légkör, ahol kivétel nélkül mindenki fontosnak érezhette magát, mint aki nélkül el sem tudják képzelni összejöveteleket, akiknél ha akár csak egy is hiányzott, mindenkinek feltűnt. Ha közülünk maghalna valaki - leszámítva azt a 10-15 ismert arcot - és nem hirdetném, hónapokig, fél évig fel sem tűnne, hogy nincs. Minden, ami minket ebben akadályoz, nem Istentől való. Én egy olyan gyülekezetről álmodom, ahol a presbiterek ismerik a gyülekezet tagjait és a gyülekeet tagjai is bizalommal fordulnak a megválasztottakhoz, megkérdezik, miben segíthetnek, kinek van szüksége valamire, ahol nem a lelkészhez futnak össze a szálak, hanem a szálak pókhálószerűen alkotnak egy nagy egységet, ahol a koncentrációs körök origója Jézus Krisztus.
Legyünk hajlandóak a változásra! Megérezni és megtapasztalni a másik ember értékeit, a másik ember mélyén rejlő nagyszerűségeket, hiszen "ki önmagában kíván meglenni - álmot űz." Legyen Istentől kapott bátorságunk megszólítani a hozzánk érkezőt és "úgy fogadd be a testvért, mint Krisztus tégedet"! Vetkőzzük le az előítéletünket, a félrehúzódó természetünket és az "én nem vagyok olyan beszédes és közvetlen" mondataink mögött lévő restségünket, tehát "ne irtózz az emberektől, hozzájuk lépj közel"!
Ne legyen számunkra érdekesebb az, akit istentisztelet után egy sportautóba látunk beszállni, vagy aki Hugo Boss öltönyben, drága parfümillatban ül le mellénk, vagy közismert és köztiszteletben álló városi család tagja! Mindenki egyforma figyelmet, szeretetet kapjon tőlünk! Evangélikusként köszönjünk egymásnak az utcán, a piacon, az orvosi rendelőben, még a piros lámpánál várakozva is, ha nem veszélyes! Az istentiszteleten az énekeskönyv éppúgy jár a rossz megjelenésű hajléktalannak, vagy különös figuráknak, mint egy evangélikus lelkészcsalád ismert tagjának, vagy a polgármester testvérének. De mehetünk ennél még mélyebbre. Beszélgetni érdemlegesen, megosztani érzéseket, meghallgatni valaki bánatát csak úgy lehet, ha személyesen találkozunk. Testvér a testvér előtt csak akkor nyílik meg, ha megvan az a bizonyos légkör, a feltétel nélküli bizalom, az őszinteség legmagasabb foka, amit az első nemzedékek életében harapni lehetett a levegőben.
Én egy olyan gyülekezetről álmodom... ahol a főének utolső vesszakát kívülről, belülről tudjuk együtt énekelni: "Nincs, ami megújíthat se mást, se tégedet, / Csak a Krisztusból tűző forró, hű szeretet. / Minden nap erre vágyik, ki épp utadba jött. / Testvér, mint Krisztus téged, te úgy fogadd be őt."
Együtt haladunk az utolsó ítélet felé. Egymás iránt tanúsított magatartásunk és cselekedeteink mentenek majd fel, vagy vádolnak majd minket. Diadalmaskodjon a mi irgalmasságunk itt, az övé ott!
Ámen.