Húsvét ünnepe utáni 6. vasárnap (Exaudi)
Szentendre, 2013. május 12.
/4Móz 20,6-13/
EÉK 226, 6, 321, 240, 293

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Mózes a Biblia egyik legkedveltebb személye. Gyermekistentiszteleten és hittanórán még a nagyobbak is szeretik a róla szóló történeteket, kezdve a Mózes-kosaras fejezettel egészen a tenger kettéválasztásáig szívesen eljátszák azokat, én magam is tisztelettel vagyok Isten népének vezetője iránt, csodálom őt bátorságáért, bölcsességéért, szervezőkészségéért, aki képes volt az egyiptomi fogságból kiszabadítani a népet és a pusztai vándorlást levezényelni. Olykor rajta keresztül én is átélem Isten közelségét az égő csipkebokor történetét olvasva és neki köszönhetően már én is le tudom oldani a sarumat, mert átélem: olyankor szent az a hely, ahol állok.

Azonban Mózes is ember volt, nem volt makulátlan az élete. Voltak bűnei, már indulásakor megöl egy egyiptomi férfit, aki héber testvérét bántalmazta, emlékezhetünk, hogy dühében széttöri a tízparancsolat kőtábláit, és ma is egy olyan történettel találkozunk, amely gőgösségéről és hencegéséről szól. Természetesen senkit sem jogosít fel a bűnök elkövetésére az a tény, hogy az Isten által kiválasztott vezető is meg-megbotlott. Nem érdemes rá mutogatni, meg a tanítványok közül többekre (különösen Péterre). Attól még, hogy sokan vétkeznek, az én bűnöm nem lesz kisebb.

Mai történetünk Isten szavával kezdődik és Mózes botjában végődik. A nép szomjazik a Cín-pusztában. Ez a sivatagos hely távol volt a Nádas-tengertől épp úgy, mint az Arábiát Egyiptommal összekötő karavánúttól, tehát mindentől. Mondhatni, hogy bizony eltévedtek. A negyven éves pusztai vándorlás utolsó évében járunk. Az eddig megsegített és csodákon lépkedő nép zúgolódni kezd és vezetőiket: Mózest és testvérét Áront okolják a történtekért, és így sopánkodnak: "Bárcsak elpusztultunk volna!"

Ilyen az ember. Biztos te is voltál már így, hogy jött valami nehézség, egy leküzdhetetlennek tűnő akadály és sopánkodni kezdtél. Elfelejtetted azokat a jókat, amit Isten megengedett neked és csak arra az egy rosszra, vagy nehézségre tudtál figyelni. Ilyenkor van megpróbálva a hitünk. A hívő ember életében nincs olyan, hogy elhagyja őt Isten. Mi eltávolodhatunk és hátat fordíthatunk neki, megszakíthatjuk vele a kapcsolatot hónapokra, sőt évekre, de ő nem tesz ilyet. Akkor sem, ha baj történik veled, még a halálod órája sem Isten nélküli.

Különösen fontossá válik ez a tőle származó ígéret Pünkösd előtti vasárnapon, Exaudi, a "hozzá kiáltás" vasárnapján. Csütörtökön egy szép, meglepően fiatalos gyülekezettel, ahol a Fészekrekók köre majdnem teljes létszámban jelen volt megünnepeltük Mennybemenetel ünnepét. Bence Imre esprese úr arról prédikált, hogy Karácsony és Mennybemenetel ünnepe látszólag ellentétes irányú, hiszen karácsonykor Isten meglátogatott bennünket Jézusban, az Ige testté lett, mennybemenetelkor pedig a testté lett ige eltávozott ebből a földi világból, mégsem maradtunk árván, ahogyan a lekcióban hallhattuk, mert az Atya és Jézus elküldte Lelkét, a Pártfogót, aki ott van a szívetekben.

Ovisainktól és az alsós hittanosoktól - miután elmodtam a mennybemeneteli történetet - kérdeztem, hogy akkor most hol van Jézus? Lelkesen mondták, hogy a mennyországban, többen pedig rákontráztak, hogy a szívünkben. Igen. Ezt tanítottam nekik egész évben, de a héten, amikor egy körben ültem velük tanteremben, vagy a gyülekezeti hittanon egy-egy gyermek szíve tájékát nézegettem és kerestem Jézust és mondtam nekik, hogy én bizony nem látom, majd hozzátettem: Én a szemetekben látom Jézust, amikor a szívetekben van. És belenéztem mindenki szemébe és végigmondtam: "Rozi, látom Jézust a szemedben. Dóri! Ott látom Jézust a szemedben." És ezt nektek is mondom, ha nem is sorolom fel a neveteket. Ott látom a szemetekben Jézust. Ne takarjátok el őt! A gonoszság eltakarja. Ne engedjetek neki!

Ez volt a probléma a néppel. Egymás szemébe néztek és a kétségbeesésen, a keserűségen, az elégedetlenségen (milyen nagy úr!) nem láttak mást. Ha lettek volna néhányan, akik szemében ott ragyogott volna az Úr és a reménység, a bizonyosság és a békesség, hogy nem hagyott el minket Istenünk, majd csak lesz vizünk, hisz mindeddig megsegített bennünket az Úr, akkor másképp alakult volna minden.

Mózes és Áron a hatszázezer dühös férfit számláló nép haragja elől gyorsan a kijelentés sátrához, Isten jelenlétébe menekül. Helyesen teszik. Ha kétségeskedés támad, ne tétovázz, ahogy ők ketten sem meditáltak azon, mit tegyenek, hanem menekülj az Úrhoz, ő megadja a megoldást.

Mózes Isten színe előtt megalázva magát meghallotta a vízfakasztás ötletét. Isten tudta, hogy elég lesz egy bot ahhoz, hogy a feltehetően vékony falú szikla fala megtörjön és abból az életet jelentő víz törjön elő, ráadásul a helyet is megmutathatta neki. Az Úr eltávozott, Mózesék pedig térdelésükből felállva a nép közé mentek.

Eddig minden rendbe is lett volna. De ezen a ponton egy óriási hibát követett el Mózes. A nép elé állt és nagy mellénnyel megkérdezte tőlük: "Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?" Mózes elrabolja Isten tekintélyét, ellopja ötletét és a sajátjaként adja elő a népnek, az emberek előtt orcátlanul megfakítja Isten nagyságát. Isten helyett az ember lép a többiek elé. Mózes gőgös, nagyképű, tele van dühvel a nép iránt, lenézi őket, ráadásul idegen tollakkal ékeskedik, rettenetesen büszke, hogy csiribá-csiribúra tényleg víz falad a sziklából és Áronnal együtt úgy állítja be a történetet, mint aminek ők a főszereplői. A nagyravágyás érzése alkalmatlanná teszi őket a nép további vezetésére és Isten elveszi tőlük a kormányzás jogát és másnak adja. Büntetésük, hogy nem ő, hanem Józsué vezeti be a népet a Jordánon túli ígéret földjére, Mózesék meg sem láthatják Kánaánt.

Nem tudok nem vonni párhuzamot az ószövetségi történetben szereplő ígéret földje, valamint Mózes büntetése és a mi mennyország kapuja előtti helyzetünk között.

Luther tanításának - amit ő is az evangéliumokból merített - valahol ez a magva. Nem az ember tesz valamit is azért, hogy Istenhez eljusson és végül örök élete legyen őbenne, hanem Isten a cselekvő. Nem magadnak köszönheted, ha a a mennyországba jutsz, ha az ígéret földjére tehet a lábad, ha ezerszer és tízezerszer megmenekülsz pusztai vándorlásod során.

Ha Isten megígért neked valamit, akkor maradj a helyeden és várj. Ha megígérte a Szentlelket, akkor el is küldi, hozzád is és hitet ébreszt benned és meg fog erősíteni. Nincs szükség arra, hogy te is hozzátedd a magadét. Persze legyél ott, ahol hirdetik az igét, legyél testvéreiddel együtt egy közösségben hétről-hétre, és engedd, hogy vezessen téged az Úr.

Érdemes megfigyelnünk történetünkben, hogy Mózes azt kapta feladatul, hogy parancsolja meg a sziklának, hogy adjon vizet. Ezzel szemben Mózes fogta a botját és kétszer ráütött a botjával a sziklára. Miért nem maradt meg annyinál, amennyit Isten mondott neki? Miért kellett okosabbnak lenni istennél? Miért nem hitte el a tengert egyszer már ketté választó Mózes, hogy parancsszavára is fakadhat víz abból a sziklából? Hitetlen volt, aztán pedig teátrális a csapkodással.

Mózes története megtanít bennünket az alázatra, a feltétel és emberi erőforrás nélküli hitre, a teljes Istenre hagyatkozásra.

Exaudi, a kiáltás vasárnapján, ha kéréssel fordulsz a te Mennyei Atyádhoz, hidd el neki, amit mond és ha megkérdezi valaki ki mondta ezt és ezt neked, ne takard el őt, hanem mutasd meg másoknak is: Az Úr, az én Istenem segített meg engem.

Ámen.