Húsvét ünnepe utáni 1. vasárnap (Quasimodo geniti)
Szentendre, 2013. április 7.
/2Kor 5,14-17/
Rozs-Nagy Szilvia
Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
"Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre."
Húsvét előtt a Központi Statisztikai Hivatal nyilvánosságra hozta a népszámlálás egyházi vonatkozású eredményeit, amelyből megtudhattuk, hogy 2.250.000 fővel kevesebb vallotta magát kereszténynek van ma Magyarországon, mint tíz éve. Egyharmadával csökkent a magukat evangélikusnak vallók száma is.
Pál apostol igéit olvasva és a valós számokra gondolva, elfacsarodik az ember szíve. Hiszen nem azt mérték föl, hogy hány ember hiszi azt, hogy Jézus az Isten Fia; nem is azt, hogy hány embernek nyugodt a szíve, ha a saját halálára gondol, mert tudja bizonyosan, hogy van föltámadás, és Isten szerető karja várja; nem is azt, hogy hányan élik az életüket coram Deo, azaz annak tudatában, hogy minden percben Isten színe előtt állunk. Nem, csupán azt, hogy melyik egyházhoz tartozónak vallják magukat. Papíron. Elviekben. Anélkül, hogy a hit elemei vagy a felelősségvállalás mértéke egyáltalán szóba kerültek volna.
Persze nézhetjük a jó oldalát is az eredményeknek: van 5.200.000 keresztény, van 214.000 evangélikus, miközben például a többi vallás sokkal rosszabbul áll. De számít ez valamit? Igen, például az állami pénzek elosztásánál. Hiszen azokból tartjuk fönn óvodáinkat, iskoláinkat, szeretetintézményeinket, és még számos lényeges és szép szolgálati területét az egyháznak. Ha viszont azt mondanánk, hogy a kereszténységünk nem több, mint a számadataink, intézményeink, társadalmi szerepünk, akkor szereptévesztésben volnánk, és nem lennénk többek, mint papírkutyák.
Fogalmazhatok keményebben is: halottak lennénk. Pál apostol ugyanis azt írta: "ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt". Jézus pedig azt mondta, egyesek azt hiszik magukról, hogy élnek, pedig halottak. Akik eltévesztik a célt, már életükben halottá válnak. Halottak vagyunk mindannyian. Halottak. Mert csak egy él: Krisztus, Aki legyőzte a halált. És az, aki Krisztusban van.
Az örökkévalóság szempontjából, Isten színe előtt állva pedig ez az egyetlen lényeges kérdés a számunkra: Krisztusban vagyunk-e? Élünk-e? Nem az, hogy javítottuk-e az evangélikus egyház számadatait, hanem az, hogy Krisztusban vagyunk-e. El tudjuk-e mondani magunkról, hogy Benne élünk, mozgunk és vagyunk? El tudjuk-e mondani magunkról, hogy Krisztussal együtt szembesültünk a halállal, de azzal is, hogy az Atya kiragadott bennünket onnét és életre támasztott minket, hogy Krisztussal együtt éljük az életünket?
A Luther-rózsa Luther pecsétje volt. Egy barátjának írt levelében így magyarázza annak jelentését: „Először is egy fekete kereszt van a szív közepében. Ez arra emlékeztet, hogy a megfeszített Krisztusba vetett hit üdvözít bennünket, hiszen amit a szívünk mélyén hiszünk, az a mi igazságunk. A kereszt fekete, mert alázatra nevel bennünket és szenvedést hordoz.
A szívnek viszont megmarad a természetes színe, hiszen a kereszt nem megöl, hanem megelevenít. A szív egy fehér rózsa közepébe van helyezve, amely arra utal, hogy a hit örömöt, vigasztalást és békességet ad nekünk, vagyis egy hófehér, örömet sugárzó rózsához hasonlítható. A rózsa nem vörös, hanem fehér, mert ez a lelkek és az angyalok színe. A rózsa háttere égkék, hogy megmutassa: az öröm, amely a Szentlélek bennünk munkálkodásából és a hitből fakad, a mennyei örömnek az előíze, amely ránk vár, ugyanakkor pedig máris a miénk itt az élet sodrásának közepette.
A kép egészét egy arany gyűrű veszi körbe, amely utal arra, hogy a mennyország, Isten országa örökkévaló, mindig megmarad, és értékesebb minden más kincsnél vagy a földi örömöknél, amint az arany is a legdrágább minden fém között." A fehér rózsa köré egy idő múlva még egy öt betűből álló szó került latinul: vivit, vagyis él. Nevezetesen Krisztus, illetve mindazok, akik Őbenne vannak.
Emlékszünk még, hogy mi volt az evangéliumi olvasmány utolsó mondata? "Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az Ő nevében." A hosszú történetet Jézus megjelenéséről a tanítványok között, Tamás hitetlenkedését, a négy evangéliumot, sőt az egész Bibliát össze lehet foglalni e mondatba: Krisztus azért jött, hogy életünk legyen. Nem látszat, nem tetszhalotti, hanem valóságos.
Milyen is ez a valóságos élet? Pál apostol három szeletét emeli ki: lényegi, Istenre irányult, motivált. Lényegi, mert azt írja Pál apostol: "mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük."
Játszottunk gyerekként olyat, hogy valamelyik osztálytársunk odaszaladt hozzánk a szünetben, hátulról gyorsan befogta a szemünket, és ki kellett találnunk, ki ő? És olyat játszottunk-e, hogy ültünk elmerengve, és közben valaki megállt csöndben a hátunk mögött, és egy pár pillanatig még nem fordultunk hátra. De ama pár pillanatban is száz százalékig bizonyosak voltunk abban, hogy a kedvenc vagy a nemszeretem kollégánk, netán főnökünk, vagy a testvérünk, szülőnk az. És nem a lépteiből, nem az illatából, hanem létének, jelenlétének, lényegének ismerete miatt.
Egy teológus említette egyszer, aki számos ökumenikus és vallásközi egyeztetésen, kerekasztalon, imaalkalmon vett részt, hogy azon emberek értették meg a legkönnyebben egymást, akik közösen, szívből imádkoztak , felekezettől vagy vallástól függetlenül. És ők, ha nem is beszélgettek egymással, megismerték egymást. A közös hitvallások, dogmák elfogadása még nem elegendő alap, Isten szeretete, Isten akaratának keresése, a hívő élet már igen.
Amikor Keresztelő János börtönben volt, a tanítványaival azt kérdeztette Jézustól, hogy Ő-e a Messiás, vagy mást várjanak. Jézus erre nem azt felelte: én vagyok az idők kezdete előtt létrejött Ige, a Szentháromság második személye, higgy Bennem. Hanem azt, hogy a vakok látnak, a sánták járnak, vagyis nézzétek meg az életemet. Jézus egész élete az Atyáról tett bizonyságot, Ő ragyogta át, Őt sugározta tovább. Ez az Istennel átitatott élet igazolta Őt Keresztelő János tanítványai előtt, és előttünk is. Életünk akkor és annyiban lényegi és valóságos, amennyiben Istenre irányult.
Harmadikként említettem a motiváltságot. Előbb hadd elevenítsek föl egy régi zsidó történetet a menny és a pokol közti különbségről. Az elbeszélés szerint mind a két helyen egy-egy óriási üst van középen, teli ínycsiklandó étellel. Emberek veszik körül mindkét üstöt. Kezükben óriási, kétméteres kanalak. A pokolban mégis mindenki éhezik, a mennyországban pedig pukkadásig jóllakik. Az ok pusztán annyi, hogy míg a pokolban ki-ki a saját szájába próbál merni az ételből a hatalmas kanállal, sikertelenül, addig a mennyországban ki-ki a szomszédját eteti a kanalával.
Motiváltság alatt e szeretetet értem. Pál apostol írja: Krisztus szeretete szorongat bennünket. Aki gyereket nevel vagy szerelmes, az tudja, hogy a szeretet motivál: ötletessé tesz, nyitottá, tele van tanulni vágyással, tetterővel, célokkal, álmokkal, önzetlenséggel.
Aki megtapasztalta Krisztus szeretetét, az tudja, hogy az rabul ejt, szorongat, működik bennünk, átalakít bennünket, ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az. Nemcsak a saját életében tapasztalja a mennyország örömét és békéjét, de maga körül is egy csepp mennyországot hoz létre.
Jézus él, hogy Őbenne életünk legyen nekünk is. Halleluja!