Hetvened vasárnap
Szentendre, 2013. január 27.
/1Kor 3,1-8/
EÉK 472, 3, 266, 344, 293
Horváth-Hegyi Olivér
A növekedést nem az ember adja
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Sok alkalommal kerülget bennünket az az érzés, hogy ránk, keresztyénekre nincs szükség. Mellőzöttek és fölöslegesek vagyunk, afféle magunknak való népség, de legjobb esetben is csupán megtűrtek. Mintha csak csekély hatásunk lenne a világra. Frissen megtért gyülekezeti tagjaink gyakran teszik fel a kérdést: hol vannak a többiek? Az a 80 %? Ha ez a világ legjobb dolga, Jézusban hinni, benne lenni, akkor miért nem választja ezt mindenki? Kinek kell ma Magyarországon az, ami nekünk van?
Az ökumenikus imahét alkalmával ma este nyolcadik alkalommal hallhatjuk majd, hogy idén az indiai keresztények egy csoportja, a dalitok, a kaszton kívüliek - országukban a társadalom legaljához tartozók – dolgozták ki az ökumenikus imahét témáit. A megcsontosodott kasztrendszerben élő indiaiak kirekesztő és megbélyegző gondolkodása a keresztények között sem oldódott fel. Szomorúan hallhattuk, hogy egy dalit keresztény nem teheti be a lábát egy másik, kaszton belüli keresztény házába, mert ahhoz nem méltó. Ha egy dalit keresztény iszik egy csapból, egy másik, kaszton belüli keresztyén csak fertőtlenítés után használja ugyanazt a csapot, mert az már tisztátalan. Az egymilliárd lakosú Indiában 20 millió keresztyén él, akiknek 80%-a dalit. Talán ezért is lett az idei ökumenikus imahét vezérgondolata "Mit vár el tőlünk Isten?".
De a kirekesztő és megbélyegző, kasztosodott gondolkodás nem csak a hindu Indiában élő keresztyénekre, hanem hazánkra is jellemző.
Jó volt napról-napra megélni, hogy este 6 órától együtt vagyunk egy-egy felekezet istentiszteleti helyén, és felüdítő volt hallgatni a másik felekezet lelkészének/papjának igehirdetését, belekóstólva a vendéglátók szokásaiba. De ha az öt felekezet gyülekezetéből senki sem lett volna közömbös, vagy megkockáztatom csak egy felekezetben gondolkodni tudó "B közepes felekezeti drukker" legalább egy esti istentiszteletre eljött volna, egy kisebb sportcsarnokot kellett volna bérelnünk mondjuk a III. kerületben, hogy mi, egy településen élő keresztények elférjünk. Ehelyett túlzottan szeretjük a jól megszokott pápás, lutheres, kálvinos, baptistás, vagy szerb ortodoxos felhangokat és csak a saját egyházunk hangja mozgat meg minket.
Nem sokat jelent számunkra az a szó, hogy keresztyén, inkább mi is szeretjük azt a szót, hogy evangélikus. Pál apostolt idézem: Ha ugyanis valaki azt mondja, hogy "Én Béláé vagyok", a másik pedig azt, hogy "Én György atyáé", a harmadik "Én Olivéré", megint más "Én Zsolté" "Én meg Vojiszlávé vagyok", nem vagytok-e nagyon emberek?
De egy gyülekezeten belül, példának okáért vegyük a miénket, nem vagyunk-e nagyon emberek, ha azt mondjuk: én Szentpéterin nőttem fel, én a Magassyt szerettem, nekem a Novotny jött be, én a Horváth-Hegyire szavazok. Vagy ha helyettes lelkész jön, inkább nem jövök istentiszteletre. De. Nagyon emberek vagyunk és ez helytelen. Ilyenkor a lábunkkal nem Jézusra, hanem emberekre szavazunk. "Elmegyek, mert ez a lelkész szimpi."
Pál apostol arra tanítja a megosztott korinthusi gyülekezetet, hogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz; ők tulajdonképpen anonimok, mert nem a nevek számítanak, nem a stílus, a kegyesség, nem a személy, pláne nem a megjelenés, az apostol habitusa, hanem csak az, aki a növekedést adja. És ez a rész már nem az emberé. Az számít, hogy aki Isten veteményeskertjében helyesen kapálgat, gyomlál, gaztalanít, öntözget és kötözget, tehát fáradozik, dolgozik az az ő szolgája.
A megosztottság, a személyválogatás nem a Lélektől való. A válogatottat Isten állítja össze, hogy azon belül hogy ki rúg gólt, és ki viszi győzelemre a játékot, mér nem olyan lényeges. Az egész csapat munkája benne van.
Ezt próbálja Jézus elmondani a szőlőmunkások példázatában. Aki utoljára, estefelé jött és csak egy órát dolgozott, jutalma ugyanaz, mint aki egész nap gürcölt. (Mt 20,1-16) Isten szemében a játékosok egyformák és egyformán elismertek. Ő így igazságos.
Töprenghetünk azon, hogy mi lehet annak az oka annak, hogy mi, akik Krisztusban hiszünk azt érezzük, hogy mellőzöttek és fölöslegesek vagyunk, afféle magunknak való népség?
Korinthusban mindössze öt éves volt a gyülekezet, amikor a pártoskodás felütötte a fejét. Mondhatnánk, hogy gyermekbetegség, amit ki lehet nőni és úgy mint a bárányhimlőt, egyszer, s mindenkorra le lehet tudni. Bár úgy lenne! De Isten egyházában a pártoskodás, a személyek megválogatása újra és újra felüti a fejét, ha az egyházban nem Isten rendje, hanem az emberi nagyság és kiválóság megbecsülése érvényesül. Ha ugyanis Jézus helyett emberek kerülnek egy gyülekezet középpontjába, ott hamar előkerül a viszálykodás és a széthúzás ördöge. Nem túl népszerű az a közösség, amely megosztott. Senki se a papjával, a felekezetével, vagy az egyházának alapítójával dicsekedjék. "Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet ... teremtek a földön - így szól az Úr!" (Jer 9,23)
Pál a korinthusiak gyermekbetegségére az első levél 13-ik fejezetében előveszi a receptet és fölírja az orvosságot: "Ha emberek, vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom."
A héten 70-ik életévét töltötte volna be Cseh Tamás, akik annak idején sokak rejtett gondolatát fogalmazta meg és adta elő nagy átéléssel: "Belőlem valaki útra vált, / útra a jobbik részem. / Kiment belőlem, itt hagyott, / Csak úgy észrevétlen."
Ha a szeretet kilép belőlünk és elmegy, mert mi kitesszük a szűrét és hagyjuk elmenni, a jobbik részünk sétál ki az életünkből. Ez igaz egy gyülekezet és egy ember életére is.
Hetvened vasárnapja böjtre kezd felkészíteni bennünket. Amikor 430-ban Róma városát három héttel böjt előtt körbefogták a vandál hordák, a pápa előböjtöt hirdetett és így nevezték el a negyven napos böjt előtti időt hetvened, hatvanad és ötvenednek. Hetvened vasárnapja az elbizakodottságtól az alázat felé terelget.
Szeretem az egyházamat. Tíz évig református templomba jártam, feleségem családja a római katolikus felekezet hűséges része, egyik kedves sógorom görög katolikus papgyermek és szeretem az evangélikus egyházat. De nem minden áron ragaszkodom hozzá. Nem készülök katolicizálni, édesapám reformátusságát felveni, de testvért látok bennük. Megnyugszik a szívem, ha azt hallom, hogy valamelyik testvéregyház gyülekezetében növekedés tapasztalható. Örülök, ha valamelyik kollegám az evangélium üzenetével sokakat elér. Elgondolkodtat, ha gyülekezetünkből valaki áthallgat más vasárnapi alkalmakra, vagy egy másik templomot választ. Személyesen engem önvizsgálatra indít, vajon nekem mi ebben a részem, feltesze m a kérdést, "És én hol hibáztam?" De örömmel tölt el, ha valaki a tiszta jézusi tanítást hallgatva megtalálja közösségét, templomát, még ha az belülről nem is kékbe öltöztetett.
És szeretettel fogadom azokat, akik nálunk találnak valamire, ami Istenhez viszi őket közelebb, minden addig tapasztaltnál erősebben. Nem tisztem elhalászni mások halacskáit, de nem is tisztem kidobni azt, aki a hálónkba került.
Mert nem az számít, aki ültet és nem az, aki öntöz, nem az számít, hogy ki fogja a hálót és ki tudja merre megy egy halraj, hanem csak az számít, hogy a hálóba legyetek, Isten nagy halászhálójába, mert sem a tenger, sem a hajó, sem a háló nem a mienk, hanem a könyörülő Istené, aki "A növekedést adja."
Ámen.