Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap
Szentendre, 2013. január 20.
/Jn 12,36-43/
EÉK 69, 1, 361, 374, 293

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Ha valami megmagyarázhatatlan csoda folytán valamelyikünk abba a helyzetbe kerülne, hogy találkozik Jézussal és nem akad el a hangja a félelemtől, nem gyökerezik földbe a lába, nem is vakítja el dicsőségének fényessége, nem lépnek közbe az angyalok, és nem ég el az ő fenséges szentségétől, hanem szőröstül-bőröstül benne van a találkozásban, és még ideje is van a beszélgetésre; valószínűleg - bármelyikünkkel is történne ez a fantasztikus találkozás -, azt kérdeznénk tőle: Ki vagy te valójában?

Most itt a templomban egymás között vagyunk: valljuk be őszintén, borzasztóan izgat bennünket, hogy kicsoda Jézus. Hogy lehet ő Isten Fia, hogy lehet egyszerre itt is és a mennyek országában is, hogyan léphetek vele kapcsolatba, mi a titka annak, hogy két ezer éve virágzik a róla szóló beszéd, mindenkit birizgál a téma, mégis hemzseg az utca a hitetlen emberektől.

Ki ez az Emberfia? Ez a kérdés szakad fel a sokaságból is, akikről nem tudunk mást mondani: egyszerűen vonzotta őket Jézus. A tömeg levakarhatatlan. Vagy mert már meggyógyultak a leprájukból, sántaságukból, vakságukból és egyéb fenéikből, vagy mert meg akarnak gyógyulni. Vannak, akik tanítványokká és követőkké lettek, mások meg lesben állnak és keresik Jézus bakiit: hol rontja el ezt a színjátékot? Ők tévednek a legnagyobbat. És igénkben azt olvassuk, hogy vannak olyanok is, akik féltik zsinagógai helyüket, félnek a farizeusok, a nagyon vallásosak elmarasztalásától hova tovább exkommunikációjától (kiközösítésétől), és csak titokban, otthon, a négy fal között az asszonynak merik elmondani, hogy ők bizony hisznek Jézusban és ő a megígért Megváltó, aki tényleg a mennyből szállt alá.

Hát ilyenek voltak ezek az emberek. Nem sokban különbözünk tőlük. Ma is vannak, akik nem tudják elképzelni vasárnapjukat istentiszteleti közösség és ige nélkül, mások pedig csak a kárörömben lelki kedvüket, amikor egy hívő ember megbotlik és végre fenhangon tudják mondani: Lám, lám, te vagy a nagy hívő! Vannak, akiket Isten kihozott egy kínkeserves, halál közeli betegségből és ezért hallgatják és szeretik Jézust, mások pedig a TB mellett ezúton is ki akarják biztosítani magukat és abba a szociológiai felmérés eredményébe kapaszkodnak, amely szerint a hívő, templomba járó emberek lényegesen tovább élnek. Ők az érdekhívők. És vannak olyanok, akik féltik a családban elfoglalt helyüket és a hétvégéiket, tartanak a barátok és kollégák véleményétől ezért templom- és egyházkerülők. Kemény beszéd ez, de nem tudom másképp felordítani a mi helyzetünket.

Jézus az evangéliumok tudósítása szerint sokat szólt a kegyelmi időről. Különösen jellemző ez János evangélistára. A kegyelmi idő nem más, mint amit az evangélizációban is sokszor elmondunk: Isten adta lehetőség arra, hogy igent mondjunk az ő hívására.

A magyar fül számára is beszédesen fejezi ki a görög nyelv, hogy Jézus földi jelenléte nem tart örökké, ahogyan azt a próféciákat olvasók gondolták, tegyük hozzá, helyesen. "Még egy kis ideig közöttetek van a világosság" - szólt Jézus, megtérésre sürgetve az őt hallgatókat. "μικρον χρονον" , azaz mikroszkópikusan rövid krónikája van még hátra az Emberfia földi életének. Az igehirdetési alapigéből is kitűnik, hogy többek között Jézusnak ez a kijelentése zavarta meg a Messiást váró népet, hiszen ők azt olvasták a próféciákban és a zsoltárokban, hogy ha Isten ellátogat a földre, többé nem távozik. Bekövetkezik a dőzsölés és az újabb kánaáni korszak, a Megváltó a császárok császára egyeduralkodó lesz, a Római Birdalom határain túl, "még az Óperenciás-tengeren is túl terjeszkedik majd", hiszen a zsebében lesz a föld minden népe, így ők, a választottak lesznek a politikai, gazdasági, írányító elit, hiszen hozzájuk jött el, akit oly rég óta vártak.

E helyett Jézus mennybemeneteléről és a Szentlélek elküldéséről számol be.
Igen, a Világosság eljött, beragyogta az ember lakta földet, meghalt bűneink bocsánatáért és elvégezve misszióját visszament az Atyához.
Szinte minden igehirdetése erről szól. Arról, hogy a Világosság megtöri a sötétséget bennünk, amelyben nem láttuk és nem ismertük őt és választanunk kell, mégpedig sürgősen, mert Isten szólítása nem 0-tól 24 óráig tart. Vannak alkalmak, amikor ellátogat hozzánk, és vannak idők, amikor hiába keressük, hiába várjuk nem szólal meg, de sohasem marad néma egy emberöltőn keresztül.

Ne tévesszen meg bennünket az igében található kijelentés: "Megvakította a szemüket és megkeményítette a szívüket, hogy szemükkel ne lássanak és szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek...." Nem arról van itt szó, amit első hallásra tévesen gondolnánk, ti. hogy Isten eleve elrendelné azt, hogy vannak kiválasztottak, akik befogadhatják őt és vannak olyanok, akiknek a szívét ő keményíti meg, hogy aztán ők ki legyenek zárva országából. Isten nem despota. Aki szeretne benne hinni és követni őt, annak zöld jelzése van. Nincs olyan ember, aki hitt volna, de Isten közbelépett és leállította. De tudnod kell, hogy Isten szava mindig felszínre hozza azt, ami a szívünkben van. Jézus hirdeti a megbocsátást és az örök életet és az emberek, ti is, én is, reagálunk rá. Isten igéjének világosságában, mindenkinek színt kell vallania. Hiszem, vagy nem? Akarom, vagy nem akarom. Élek-e vele, vagy nem érdekel? Felforrósítja a szívemet, vagy hidegen hagy?

"Nem elég útra lelni, / az úton menni kell." - figyelmeztet Váci Mihály a Még nem elég című versében. Nem elég lubickolni a szép szavakban, az evangélikus egyház kínálta programokban részt venni, a gyülekezet vérkeringésébe bekapcsolódni, óvodánkon keresztül bele-bele kóstolni Krisztus egyházának jó ízű kenyerébe.

Többen tudják, hogy nem csak szívemnek nagyon kedves, hanem a gyülekezetünk hosszú távú életében valaminek a kezdte, hogy óvodásaink mostantól fogva minden hónap harmadik vasárnapján eljönnek az istentiszteletre és énekelnek. Persze, hogy szeretnénk, ha zeneértő fülünk - ahogyan azt valaki szokta volt mondani - a puhatalpúak zengedező mennyei karának csilingelő énekét hallaná, de higgyétek el, nem ez a fontos. A fontos az, hogy közösségünk gyermekei a gyülekezetet emlékeztessék arra, hogy a nagy tudású írástudókhoz és a jelenlévő gyülekezethez képest is nekik non plusz ultra hitük van. Felülmúlhatatlanok. Tessenek egyszer észrevétlenül belesni egy kedd délelőtti bibliakörre. Kis hívőket tetszenek látni. A gyermeki hit magát Jézust is mélyen megérintette úgy, hogy példaként emlegette az ölébe vett gyermekeket. Nem csak a talpuk puha, puha a szívük is.

Pilinszky János Egy életen keresztül című versében döbbenetes nyersséggel mondja ki a számunkra alig elfogadható igazságot: "Gyermekkorunkban meg kellene halnunk, / Tudásunk csúcsán, alázatunk magasán, / de tovább élünk foltozgatva, / toldozgatva a jóvátehetetlent."

Még Vízkereszt utózöngéjében is a Világ Világossága azt mondja, hogy járjatok világosságban. Menjetek oda és maradjatok ott, ahol a Jézusról szóló beszéd hangzik. Ne tűnjetek el hetekre, hónapokra gyülekezetéből, mert akkor az élet kenyereére és az élő vízre modjátok azt, hogy nem, s ki tudja, nem keményedik-e meg úgy a szívetek, mint a népé, hogy egyszer csak azon veszitek észre magtokat, hogy már nem kell. Egy óvodából el lehet ballagni, egy hobbit abba lehet hagyni, egy lakásból el lehet költözni, de Krisztus egyházából elmenni és nyugdíjba vonulni életveszélyes. Ne sodorjátok magatokat és gyermekeiteket életveszélybe!
Ámen.