Vízkereszt ünnepe utáni első vasárnap
Szentendre, 2013. január 13.
/Jn 7,14-30//
EÉK 371, 1, 361, 385, 293

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Jézus a szukot, a lombsátor ünnepén van. Minden valamire való zsidó ember ott ünnepli az Egyiptomból való szabadulást - hét teljes napon át. A nagy ünnep alkalmával sátrakat építenek, amelyet szalmával takarnak le, hogy éjjelente fekvőhelyükről az ég csillagait szemlélve emlékezzenek arra, hogy egykor negyven éven át vándoroltak a pusztában Istennel. Az ünnep csúcspontja az, amikor arra emlékeznek vissza, hogy Mózes sziklából fakasztott vizet, amely Isten végtelen gondoskodásánk jeleként íródott történelmükbe. A hagyomány szerint ilyenkor a főpap arany korsóval hétszer merített a Siloám tavának vizéből, közben a nép örömujjongással és zsoltárénekléssel mondott hálát Istennek. Nem látott még igazi ünnepet az, aki nem ült lombsátor ünnepet - tartja a mondás.

Jézus - vér szerinti testvérei unszolására - felmegy Jeruzsálembe az ünnepre. Nem akart ide jönni, mert már tudja, hogy a saját népéből valók meg akarják őt ölni. Vétke, hogy az Úr napján meg merte gyógyítani a 38 éve betegen fekvő béna férfit a Bethesda tavánál, ráadásul mindezt Isten Fiaként tette. Jézus a fővárosi sokadalomban egy ideig inkognitóban marad, aztán az ünnep zenitjén János írása szerinti evangéliumban földi életében nyílvánosan először nyílik szólásra ajka. De nem a magáét szólja.

"Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok. Aki magától szól, a saját dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, abban nincs hamisság." (Jn 7,17-18)
Szépen rímel ez az oltár előtt felovasott ézsaiási próféciára, amelyben az eljövendő Fiúról Isten így szól: "Lelkemmel ajándékozom meg, nem kiált, nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el. ... igazán hirdeti a törvényt." (Ézs 42,1-3)

A lombsátor ünnepén összesereglett zsidók nem Isten akaratát cselekedték. Ha ezt tették volna, hallva Jézus szavait és látva a hétköznapjait elhitték volna, hogy ő az ézsaiási próféciában is megígért Messiás, akit vártak, Isten Fia, aki nem nárcisztikus hajlama miatt, magamutogatásból kezd gyógyítani és hirdeti a mennyek országának hatalmát és a megtérést, hanem Atyja dicsőségére és az emberek üdvére.
De ehelyett ördögöt láttak benne. Nem csak spirituális gazembernek kiáltották ki, hanem emberségében is földbe tiporták. Az Ószövetség népének enciklopédiájában, a Talmudban azt olvassuk, hogy aki nem tanulta az Írásokat, az primitívségéért állatnak számít. Az igében azt kérdezik Jézus ellenfelei: "Hogy ismerheti az Írást, hiszen nem is tanulta." Ha valakinek nincs diplomája, vagy phd fokozata, ne szóljon bele a nagyok dolgába!

Kezd olyan érzésünk lenni, hogy Jézus elfogadása elképesztő felszínességen bukott meg.

Egy Washington Postban megjelent újságcikk arról szól, hogy Joshua Bell, világhírű hegedűművész egy washingtoni metro megálló forgatagában a reggeli csúcs idején háromszáz éves Stradivári hegedűjén háromnegyed órát játszott. Ezalatt 1097 ember haladt el mellette, több, mint egy percre összesen heten álltak meg. A felmérést készítők jelentésükben lábjegyzetbe megemlítették, hogy minden arra haladó gyermek meg akart állni, de szüleik kezüknél fogva elhúzták őket.
Ugyanez a művész, ugyanezen a hegedűn sok ezres tömeg előtt, sok ezer dollárért játszik.

Az állati sorba lealacsonyított Krisztus, a tanulatlan ács gyermeke, aki a lombsátor ünnepének főbb állomásain próbálkozik a felbecsülhetetlen értékű mennyei kincs ingyenes szétosztásával, nem kell. Isten maga jön el Jézusban, de így sem kell. Szánalmas felszínesség. De az elutasított Jézus nem vág vissza tüzes villámmal és átkokkal. Szelíd marad. A pislákoló mécsest, ami egy-egy ember szívében ott van, nem oltja ki, nem vet véget ennek az őt kiutáló és keresztfára akasztó világnak, hanem türelmes.

Ez a magatartás marad nekünk, hívő embereknek is.
Mi nem feszíthetünk minden zsidó embert keresztre, mert Jézussal ezt tették. Lehet, hogy a Krisztus-lelkületű közeledésünk nem old meg minden feszültséget, ami közöttük és a világ között van. De a szeretetnél nagyobb fegyverünk nincs.
Nem torolhatjuk meg a muzulmánok által Nigériában elégetett ötszáz keresztény esetét. Jézus is visszatetette a kardot a tanítvánnyal a Gecsemáné-kertben, amikor elfogták. Rémisztő ötszáz megégett testvérünk látványa, feldúlja a szívünket, hogy miért kellett meghalniuk kereszténységük miatt, ugyanakkor mi Jézustól veszünk pédát.

Szégyenkezünk, amikor azt olvassuk a hírportálokon, hogy protestáns fiatalok megbénították Belfast utcáit és az írországi katolikus protestáns politikai ellentét évszázadok óta nem akar nyugvópontra jutni. üti vágják egymást, ahol érik, a Sátán tombol közöttük. Jézus eltakart arccal sír.

A történelmi egyházak kerítésén kívül született újkeletű kisegyházak vezetői karizmatikus emberek, jó szervezők, de legtöbben saját népszerűségüket építik. Jézus mindig az Atyára mutatott. Amit mondott és ahogyan élt, mind az Atya visszatükröződése volt. Az ő cselekedete tökéletes szinkronban volt azzal, amit tanított. Az Atya akaratát cselekedte, így vált láthatóvá Isten dicsősége.

A héten gimnazista lánnyal beszélgettem. Keserűen panaszolta, hogy barátnője már nem hisz Istenben. Szerinte az egész csak szemfényvesztés. Ez a lány nemrég nálam konfirmált.
Nagy a csábítás a hitetlenség felé, ezt mindannyian tapasztaljuk. Jézusban kortársai, sőt, saját testvérei is kételkedtek benne, amikor azt mondták neki, hogy "... tedd ismertté magadat a világ előtt." (Jn7,4b), de a támadások kereszttüzében nem építette saját imázsát és nem számított neki a presztízs. Ennél hitelesebb nem is lehett volna. Mégis nemet mondtak rá, ahogyan azt ma is tömegek teszik. Mert amire minket Jézus tanít, azzal nem jutunk el sokáig. Sem érvényesülni, sem háborút nyerni, sem nem tudunk. Legalább is evilági mércével nem.

A mennyben másképp gondolkodnak. Jutalma annak lesz, aki krisztus dicsőségére él.
Kislányunk megint tanított valamire, amikor feleségem, Janka a héten SMS-ben küldte tovább a minden előzmény nékül, játék közben, váratlanul elhangzó mondatot: "Hálát adok Istennek, hogy megdicsér Édesapa és Édesanya."

Elgondolodtam azon, hogy hányszoir adtam én hálát Istennek azért, mert valakitől elismerő szavakat hallottam?
Jézus egész lénye és élete fölfelé mutat. Ha őt dicsérik és elismerik, ő mindezt az Atyának tulajdonítja, meghirdetve ezzel az érdemtelen teológiát.

Pál azt írja: "Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően." (Fil 2,13) Pál ezt Jézustól tanulta. Nem didaktikus módon, hanem élményszerűen. Jézus történeteit olvasni, az ő mondataival és megoldásival, vitakultúrájával találkozni egy nagy élmény. Ha naponként élsz belőle, kiveszi szívedből a muzulmánok és zsidók iránti gyűlöletet, a bosszú édes ízét és átformál olyanra, amijen Jézus volt közöttünk. Ezért lehet, hogy keresztre feszítenek, de a mennyben jutalmad elképezelhetetlenül nagy lesz. Szeress Jézusra hasonlítani.
Ámen.