Szenteste
Szentendre, 2012. december 24.
/Róm 1,7/
EÉK J
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Karácsonyi igehirdetésemet, hogy a velünk ünneplő gyerkekhez is szólni tudjak, hadd kezdjem egy személyes történettel. Amióta Villő kislányunk van, más a karácsonyi ünnepünk. Talán még emlékszik a gyülekezet arra, hogy két évvel ezelőtt feleségemmel, Jankával és az akkor fél éves, hordozó kendőben alvó Villővel Szenteste egy csángó népdalt énekeltünk a testvéreknek, amit azóta sokaknak megtanítottunk: "Mostan kinyílt egy szép rózsavirág..." Soha úgy nem azonosultunk a kisded gyermek születésével, mint akkor, bár az idén sem panaszkodhatunk.
Erről az élményemről jutott eszembe, hogy egy gyermeken keresztül mennyi ajándékot kapunk Istentől. Olyanokat is, amelyek az Teremtővel kötnek bennünket össze. Szülőként mindannyian mondhatjuk: jól ki van ez találva! Nem csak az ő lényüket - ahogyan mostanában otthon hallom, a kided-Jézus-baba megszületésében megkaptuk az Isten Fiának csodálatos lényét - az emberré lett Istent, hanem a bölcsességet, amire a felnőtt gyermekei által tehet szert. "Hacsak olyanok nem lesztek, mint ezek közül a kicsinyek közül egy, nem mehettek be az Isten országába."
Villőn keresztül egy másik megközelítésben is megértettem karácsony üzenetét. Sok mindenre tanítgatjuk őt, különösen Édesanyja. Néhány hete rajzoltunk. Illetve csak ő rajzolt, török basát. Kajla vonalai, heves firkálása és el-elcsúszott cerúza hegye kihozta belőlem a rajztanárt. Elkezdtem mondani neki a technikákat, hogy fogja a ceruzát és másik kezével hogy rögzítse a papírt, s közben vigyázzon arra is, hogy ne fusson el olyan messzire az a piros vonal, mert az még csak a török basa orra. Tanácsaim meglehetősen haszontalannak bizonyultak. Nem igen figyelt tapasztalataim megosztására. Akkor váratlanul megszólalt: Édesapa, te is rajzolj! Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Hát persze! Fogtam a ceruzát és én is elkeztem rajzolni. Vonalai gyorsan kezdtek az enyémre hasonlítani és én csak egyszer-egyszer annyit mondtam neki: Nézd csak, hogy én hogy csinálom! A török basa azóta – legalább is az én szememben - felismerhető.
Isten úgy döntött, hogy megtanít bennünket török basát rajzolni. Látta, hogy életünk vonalvezetése kataszrófális. Ránézett életünk rajzára és azt mondta: Kegyelem kell néktek és békesség! A próféták szavai, Isten népének megtapasztalt kudarcai nem volt elég ahhoz, hogy az ember Isten útját járja, békében, megbocsátásban és szeretetben. Az emberiség életének karca egy nagy összavisszaság volt, mindenféle színnel, amolyan káoszféle. Távolról, a mennyei világból, az Ószövetség pedagógiai érzékével elmondott törvények által nem értettük meg, hogyan találhatjuk meg azt, ami egykor Ádám és Éva történetében elveszett, s amit azóta is kerestünk. Isten a betlehemi éjszakán leült mellénk és elkezdett rajzolni. A török basa tökéletesre sikerült. Egy csodálatos rajz született meg, amelyet azóta is elénk mutatnak az evangéliumok.
Jézus élete az emberi lelket gyönyörködtető alkotás, a minta, a Mennyei Atya megrajzolt embere arra vár, hogy vonásai, szelídsége és az a végtelen szeretete, amely sugárzik belőle életünkben is kirajzolódjék. Mi pedig elegendő, ha őt szemléljük. A rajzot. Isten Fiának, Jézusnak az életét, amely a mai napon benned is újra el akar kezdődni.
A Mennyei Atya rajza azóta is ott van a hívő ember belső szobájának falán, ahol minden eldől. Csak rá kell nézni. Krisztustól van ez az érthetetlen kegyelem.
Pál apostol római gyülekezetnek írt levele köszöntését, az apostoli köszöntésként ismert mondatot mondjuk hát: Kegyelem néktek és békesség, Istentől, ami Atyánktól és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól. Ámen.
Ezt értettem meg Villőn keresztül. Hálás vagyok Istennek azért, hogy karácsony üzenetének megértésében kislányunkat és az ő török basáját haszálta fel.
Ámen.