Húsvét ünnepe utáni 5. vasárnap (Rogate)
Szentendre, 2012. május 13.
Róma 8, 24-27

Keczkó Szilvia

Kegyelem néktek és békesség...

Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért.

Keresztyén gyülekezet, szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mindannyian ismerjük a mesék világát. Nem lehet kinőni belőle, mert hallgatja a kisgyermek, magának olvassa a már olvasni tudó nagyobbacska, a kistestvérnek olvas a kamasz, a gyermekének a szülő, az unokájának a nagyszülő. Vagy fejből mondja. De aki egyiket sem teszi ezek közül, az egyszerűen szereti, és ha valahol, valakitől mégis mesét hall, figyel és figyel. A mesék világa különleges, vagy azt is mondhatnám, varázslatos. Számtalan fajtáját ismerjük, én személy szerint a népmeséket szeretem a legeslegjobban.

Amikor elkezdődik egy mese, maradjunk most a népmeséknél, általában teljesen hihetően, elképzelhetően indul a történet, izgatottan várjuk a fordulatot, a kalandot...a megoldást. Igen ám, de egy ponton aztán történik valami. Olyan részhez érünk, amit már nem tudunk elképzelni. Ami olyan valószerűtlen, persze amitől mese a mese, tehát mégsem a valószerűtlen a megfelelő kifejezés, hanem a meseszerű. De ez nekünk már nem megy, a gyermekeinknek igen, zökkenőmentesen lépnek át a valószerűből, a valóságból a meseszerűbe, a mesék világába. Egyik pillanatban itt, a másikban ott. Ami abban történik, az számukra az elejétől a végéig befogadható, sőt hihető.

Elgondolni, elképzelni, megérteni, hinni, remélni azt az időt, állapotot, fellépő új helyzetet, ami Isten országával jön el, nem vagyunk képesek. Maradéktalanul semmiképpen, épp mint a mesék egy pontján azt, ami már nem fér a fejünkbe. Mondjuk azt, amikor a király megparancsolja a szegény legénynek, hogy egyetlen éjszaka alatt szántsa fel a nagy darab földet, vesse be és reggelre arassa is le...és természetesen mindez sikerül, s a legény elnyeri a királykisasszony kezét.

Az apostol is ezt mondja, üdvösségünk reménységre szól! Remélünk valamit, de nem ismerjük, nincsenek róla pontos információink, senki nem számolt be róla nekünk. A már nem és a még nem problematikájával küzdünk, hiszen arról van szó, hogy már Istenhez tartozunk, de még nem Isten országában élünk. Már átadtunk életünket az Úrnak, de az ő uralma még nem teljesedett ki. S azt, hogy ez milyen lesz, mit hoz el, miben lesz más: elképzelni sem tudjuk!! Megakad a lemez, amikor erről gondolkodunk, amikor erről kell gondolkodnunk, sőt az ige szerint ezért kell imádkoznunk. Éppúgy megakad, mint az egyetlen éjszaka alatt bevetett learatott szántóföldnél.
Ezért beszél az apostol a mi erőtlenségünkről. Nem arról van szó, hogy olykor képtelenek vagyunk imádkozni, vagy hogy bizonyos ügyeket imában kellene hordozni és nem megy, és nem is a kísértésekkel szembeni gyengeségünkre utal. Nem tudunk imádkozni igazán Isten országának eljöveteléért, mihamarabbi eljöveteléért, mert nem tudjuk, mit kérünk valójában. Erőtlenségünk abból fakad, hogy gondolati korlátok közé vagyunk szorítva, e világi tapasztalatainkból kiindulva el sem tudjuk képzelni, mi az, amit Isten nekünk, számunkra elkészített. Arról kell gondolkodnunk, azt kell kérnünk imáinkban, amit ugyebár szem nem látott, fül nem hallott...amire nincsenek szavaink. Ezért csak korlátozottan, határok közé szorítva tudunk imádkozni azért, hogy Isten országa eljöjjön, mielőbb eljöjjön.

Ekkor jön segítségünkre Isten Szentlelke. Tolmácsol a lélek, közvetíti és lefordítja dadogó imáinkat Isten felé, sőt a kimondatlan (mert kimondhatatlan) imáinkat elmondja helyettünk.

A szakasz korábbi részében ír arról az apostol, hogy sóhajtozik a teremtett világ Isten fiainak megjelenésért, de sóhajtoznak benne Isten fiai is, s itt olvassuk, maga a lélek is sóhajtozik, könyörög, esdekel értünk. De nem csak ezt teszi, hanem megerősít abban a reménységünkben, ami túlmutat a már nem és még nem feszültségén, ami a húsvéti örömhíren alapul és ehhez is tér vissza minden bizonytalan és megingó pillanatában. Hogy tudniillik Krisztus meghalt és feltámadt, testestül-lelkestül valóban feltámadt. Nem csak lelki értelemben találkozott övéivel, hanem megjelent köztük, megérinthették, sült halat evett velük, küldetést, feladatot bízott rájuk, ahogyan erről az elmúlt vasárnapokon sokat hallottunk és együtt gondolkodtunk el.
Erről beszél Pál apostol, amikor a keresztyén ember reménységéről tesz bizonyságot. Mi ugyan nem láttuk, nem érintettük őt, de állhatatosan várjuk, hogy a hír a mi életünkben is bizonyosságot nyerjen. Hogy elérkezzen közénk Isten országa, s ez csak úgy lehetséges, ha a mi reménységünk az élő Úr Krisztusban van.
Így munkálkodik köztünk Isten lelke, a Lélek, aki színről színre lát, a Szentháromság harmadik személye, aki híd lehet e világ és a másik, új világ között, amelyre várunk, s mely számunkra most még elképzelhetetlen örömet és ajándékot tartogat. Sokszor hinni sem tudjuk ezt.

Miért mondom ezt? A mesék világának felidézésével kezdtem, most pedig szeretnék elmondani egy arab népmesét...azzal kapcsolatban, hogy sokszor hinni sem merjük, tudjuk, mert elképzelni sem, mit készített el számunkra a Mennyei Atya.

A mese első részét röviden összefoglalom a saját szavaimmal, s a lényeges mondanivalót idézem csak szó szerint. Élt egy szegény halászember egy tengerparti kis faluban a családjával. Egyszer, amikor már nagyon hosszú ideje semmit sem fogott, valami nagyon nehéz dolog akadt a hálójába. Egy ember, aki azt mondta magáról, ő a tenger fia. Könyörgött a halásznak, engedje el, s megegyeztek abban, ő drágaköveket hoz ajándékba a tenger mélyéről, a halász pedig finom gyümölcsöket visz a tenger fiának. Sokszor találkoztak, sokat beszélgettek, barátságot kötöttek. Egy idő múlva a tenger fia egy csodálatos kenőccsel bekente a halászt, s levitte a víz alatti világba. Egy ilyen alkalommal víz alatti város mellett úsztak el, ahonnan vidámság, nevetés hangja hallatszott.

Megkérdi a halász: talán lakodalom van ebben a városban? Mire a tenger fia így felel: nem, temetés. A halász elképedve kérdezi, és temetés idején ti énekeltek és táncoltok? A tenger fia hasonló megdöbbenéssel kérdez vissza: miért, ti mit csináltok? Mi sírunk és gyászba öltözünk! Ennek a válasznak a hallatán a tenger fia egyetlen szót sem szólt a halászhoz. Sietve úszni kezdett kifelé. Mi lelt?-kérdi a halász. Többé nem vagyok a barátod. De miért, mi történt? A tenger fia így szólt: Ti talán nem hiszitek, emberek, hogy Isten az életünk Ura, és az életünk az ő ajándéka, és neki kell visszaadnunk, ha visszakéri azt? De igen, hisszük!- bizonygatta a halász. Akkor miért sírtok, ahelyett hogy örvendeznétek Isten színe előtt?

A mese a barátság megszakadásával ér véget. Tanulságos, elgondolkodtató történet.
De számunkra nem áll meg itt a felvetett gondolat: mert amíg az iszlám azt vallja, Isten adja az életet, neki adjuk vissza, mi hisszük és valljuk, hogy túl azon, hogy Isten ajándéka az élet, és ő rendelkezik felőle, végül őhozzá térünk, s vele élünk dicsőséges új életben. Az Ő országában, amit Isten személyesen nekünk készített, s az Ő Fiának vére mosta fehérre mindannyiunk ruháját, a belépőt ebbe az új, elképzelhetetlen, de hittel remélt örök életbe.

Ámen.