Húsvét utáni 1. vasárnap
Szentendre, 2012. április 15.
Jn 21,1-14
EÉK 225, 5, 296, Úr Isten, most elédbe lépek, 388, 272, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
A húsvéti feltámadás gyermekkorunk óta bennünk lévő képei még elevenen élnek. Egy héttel az ünnep után még magunk előtt látjuk a sírhoz búsan közeledő asszonyokat, átélve az evangéliumi tudósításokat mi is megdöbbenünk az elhengerített kő láttán, mi sem látjuk a fénylő ruhájú és minden bizonnyal fényő arcú angyalok tekinteté, de halljuk a szavukat: "Miért keresitek a holtak között az élőt?" "Nincs itt, feltámad." És a sírhoz rohanó Péter és János izgatottsága és meggyőződni akarása, majd abban a bizonyos szobában megjelenő feltámadott Jézus "Békesség néktek" szavai és valóságos sebeinek megmutatása húsvéti örömünk soha ki nem fogyó forrás.
Előttünk van a tizenegy tanítvány, az asszonyok, akikkel örömükben madarat lehetne fogatni, hiszen talán már ők sem járnak két lábbal a földön, úgy örülnek a szemükkel látott igazságnak: Mesterük, ahogy megmondta, feltámad. Legyőzte a halált, legyőzte a sátánt és örök életet szerzett. Most már ők is bátran meghalhatnak, hiszen Jézus megnyitotta azt az ajtót, ami eddig zárva volt az emberiség előtt.
De az élet nem áll meg. A tanítványoknak kezdeni kell valamit hirtelen felszabadult idejükkel. Jézus megjelenései után rendszerint eltűnik a szemük elől, mintha hozzá kellene szokniuk ahhoz, hogy olykor-olykor megadatik nekik, hogy lássák, hogy beszéljenek vele, hogy újra hallgassák, de lehet egy olyan érzésünk, mintha Jézus ezzel a hol megjelenek, hol eltűnök a szemük elől mozgásával fel szeretné készíteni övéit mennybemenetelére. Elmegyek, többször elmegyek, hogy szokjátok: igazából nem megyek én sehova. Ott vagyok a szívetekben, ott vagyok az igehirdetésetekben, ott vagyok a hitetekben, ott vagyok a tetteitekben, mert amit az én nevemben tesztek, abban jelen vagyok; amikor hozzám szóltok imádságaitokban, akkor hallgatlak titeket, amikor eltöprengtek szavaim felett, én szólok hozzátok, amikor valakit meggyógytotok, engem gyógytotok meg, amikor valakihez szeretettel fordultok, hozzám fordultok, amikor megvígasztaljátok a szomorkodót, engem vigasztaltok.
Így hát a tanítványok közül szám szerint heten gyászukból kilépve, búslakodásukat maguk mögé dobva elmennek, mert enniük kell, bevételre szükségük van, a poros halászhálót újra be kéne vetni a tengerbe. Magukkal foglalkoznak, még nem tervezgetik az egész világ megtérítését, az evangélium öröme még csak a saját szívükben hevült fel, most még talán kicsit önző módon megtartják maguknak a feltámadás csodáját.
A húsvéti történet ott folytatódik, ahol egy hete abbahagytuk.
Jézus ebben a helyzetben dönti el, hogy megjelenik nekik. Nem számonkérően áll meg a parton, nem feddi meg munkatársait, hogy miért nem teszik azt, amit három éves működése alatt láttak tőle, miért ilyen kicsiny a hitük. Jézus megáll a parton és hagyja, hogy egészen emberi módon, emberi tempóban történjen minden a atnítványok szívében. Nem sietteti a felismerést, harmadjára jelenik meg nekik, nem fárad bele abba, hogy a tanítványok még mindig nem kapcsoltak: nekik már más feladatuk lenne.
Milyen sokat szokott várni ránk Jézus! Mi sem kapcsolunk rögtön. Döntünk mellette, de még azt tesszük, amit megtérésünk, vagy keresztségünk előtt tettünk. Már tudjuk a leckét, megtanultuk, hogyan él a Krisztust követő ember, de mégvissza-visszamegyünk a halászhálóhoz, mintha nem hinnénk annak, ami velünk történt. Olyan dolgokkal foglalkozunk, ami már nem a miénk. Magával ragadó volt a Húsvét, de most már tegyük azt, amit a hétköznapok megkívánnak. Rendben, örülünk, hogy Jézus feltámad, de azért azt Isten sem gondolja komolyan, hogy minden vasárnapot vele töltünk majd!
Egész héten húztuk az igát, alig láttuk családunkat, a pihenés napját kicsit hosszabb alvással, kirándulással főzéssel, családlátogatással töltjük. És testvérek, visszamegyünk a hálóhoz. Ugyan azt tesszük, mint amit Jézus megjelenése előtt tettünk. Mielőtt belépett volna az életünkbe. Pedig Isten nem azt kéri, hogy a pihenésünket, vagy a családunkat, vagy a hétvégi másodállásunkat, a sportolásunkat szenteljük meg, hanem az ünnepnapot, azt a napot, ami a hétből az övé. Hat a miénk, egy az övé. Ez lenne a tanítványi sors?
Történetünk nem így fejeződik be. A nagy halfogás után "A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni, ki vagy te, ugyanis tudták, hogy az Úr ő."
Valóban. Egy sikertelen éjszakai halászat után, a csüggeteg tanítványok ismét megbizonyosodtak arról, hogy Jézussal csodák történhetnek.
Emlékszünk arra, mit kérdezett Jézus tőlük, amolyan atyai szeretettel: "Fiamim, fiacskáim, drága gyermekeim, nincs valami ennivalótok?" A válasz silány tömörsége a tanítványok pillanatnyi életérzésének egyik meghatározója: "Nincs."
Sokszor küzdünk ezzel a szóval. Nincs. Nehezen viseljük a nincstelenséget. Nincs erőm a mai naphoz. Nincs társam, aki igazán megértene. Nincs kenyerem, nincs halam. Nincs biztonságérzetem. Nincs mit tennem. Nincs gyógyulásom. Nincs már imádságom. Nincs hitem. És akkor jön Jézus és azt mondja: De van! Velem, az én szavamra lesz. Csak tedd azt, amit mondok neked. Ne légy rest újra megfogni a hálót, ne légy rest elhinni, hogy sikered lesz, ne légy rest és csüggeteg újra megpróbálni. Velem lesz erőd! Velem lesz hited! Velem lesz halad!
Kiderül, hogy Jézus nem egy nincstelen vándor, hanem egy bőkezű Úr. Péter felismerése, ti. az Úrral találkoztak megdöbbentő jelenetet kerekít. Felveszi a felső ruháját és azonnal az Úrhoz akar menni. A többiek öröme sem kisebb, ők talán megfontoltabbak. Kieveznek és megszámlálják a töménytelen mennyiségű halat. A bőség kosara ez. Mindenkinek jut. Akár az ötezernek.
Jézusnak, mint munkáltatónak nem lehet felmondani. Akit egyszer elhívott, akit egyszer megérintett és tanítvánnyá tett a keresztség és konfirmáció által, az az ember az igazi, életben tartó halászatot nem tudja nélküle végezni. Aki hátat fordít neki és más úrnak kezd szolgálni: legyen az a gyermeke, a felesége, a munkája, a pénze, a szellemi tevékenysége, annak a hálója üres marad. Valamink üres marad. Vagy a pénztárcánk, vagy a kapcsolataink, vagy az egész életünk.
Gyökössy Endre lelkipásztor, pszichológus írja: "Amióta nem szolgálok, nem Afrikában, hanem bennem van a Szahara."
Jézus nélkül, régi, egyház nélküli, hit nélküli, imádság nélküli, Biblia nélküli életünkbe visszamehetünk, de akkor számolnunk kell, hogy lelkünk és életünk elsivatagosodik.
Gyönyörűen van vége a történetnek. Ott, a Tibériás-tenger partján, a kedves és meghatározó emlékek homokfövenyén, ahol halála és feltámadása előtt sok időt tölthetett Jézus tanítványaival asztalközösségük lesz. Mintha az utolsó vacsora, vagy az emmausi tanítványok tapasztalata rajzolódna ki előttünk. Újra részesednek abból, ami tőle van. Egyetlen feltétele volt ennek: az engedelmesség.
Te hogy állsz az engedelmességgel? Hogy vagy te a tanítványságoddal? Ne mondd, hogy nem vagy tanítvány, ha meg vagy keresztelkedve és konfirmálkodtál, vagy felnőtt fejjel döntöttél! Ott vagy a parton és rajtad múlik, megfogod-e az evezőt és a hálót. Nem tudom hová küld téged Isten, nem tudom, milyen hálót fogsz a kezedben, mi vár a rád a tengeren. Ezt neked kell megtudnond. De azt tudom, ha megteszed, a parton asztalközösséged lesz vele és a többiekkel. És ez már nagyon is előre mutat. Ennél előrébb nincs is.
Ámen.