Húsvét 2. napja
Szentendre, 2012. április 9.
Lk 24, 36-45
EÉK 388, 5, 222, 312, 11, Himnusz
Horváth-Hegyi Olivér
Húsvéti Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
A tanítványok együtt vannak jeruzsálemi szállásukon és egymás szavába vágva mesélik, mi történt. Lelkesedésük kitörő. Izgatottságuknál csak örömük nagyobb. Az emmausi útról haladéktalanul visszatérő kettő még magához sem tért a szenzációtól, talán le sem ültek, és mielőtt levegőt kapkodva elkezdhetnék életük legcsodásabb megtapasztalását megosztani az otthon maradottakkal, különös módon szóhoz sem jutnak, mert máris meséli a többi tanítvány, hogy Simonnak megjelent az Úr. Néma döbbenettel hallgatják őket, rögtön igazolódni látszik az ő élményük, hirtelen összeáll a kép és pillanatnyi zavarukból felocsúdva ők ketten is belekezdenek a saját történetükbe, hogyan ismertték fel a feltámadott Jézust a kenyér megtöréséről. Őszintén vallanak szemük, hitük, lelkük homályosságáról.
Nyilvánvalóan mind a tizenegy most érti meg azokat a kijelentéseket, amelyek a feltámadásról szóltak. Mint amikor egy csapat óriási puzzlet ül körül és közösen rakják ki a képet. Egyik is, másik is hozzáteszi a maga kis részét, amire látalál. Felelevenítik azokat az apró részleteket, amelyekre emlékeznek, idézik a Mestert, kijavítják egymást, pontosítják az emlékeiket, hogy végül kikristályosodjon az igazság és tiszta legyen a kép. Késő éjszakába nyúló együttlétükben eszükbe sem jut az alvás.
"Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük."
Rövid időn belül harmadszorra találkoznak vele. Harmadjára mindannyian. De nagyon úgy tűnik, hogy ez a találkozás sem vált ki belőlük mást, mint csodálkozást és rémületet. Az imént kitörő lelkesedéssel és magabiztos hittel számoltak be egymásnak Jézus megjelenéseiről, de most, hogy ott áll közöttük, megint nem hisznek. Újabb bizonyítékra van szükségük, meglehet, zavarukban, vagy éppen hogy józanságukban hamar hoznak egy halat, hogy próbára tegyék a látványt: valóban élő személy az előttük álló, feltámadott, vagy csak egy szellem? Úgy fest, ezt a hitet még gyakorolniuk kell. Nem megy ez olyan könnyen. Tamáskodnak ők mindannyian.
Hányszor kell hallanod a húsvéti történetet ahhoz, hogy kételyek nélkül elhidd? Hányszor kell, hogy az igén keresztül, tanítványok és szemtanúk, apostolok és szavahihető Krisztus-követők beszámolóit elhidd?
Az evangélium a bizonyítékok, a tapasztalások pazar tárházát adják, egyre-másra ontja magából a hitelt érdemlők beszámolóit. Hány igehirdetést kell meghallgatnod még ahhoz, hogy megtérj, és életed minden apró részletétben érezhető legyen a feltámadás öröme?
Igen, ez a tanítványok szívében is így volt. hinni még nem tudtak, de már örültek. "Még mindig nem mertek hinni örömükben, csak csodálkoztak." - tudósít Lukács arról a percről, amikor már túl vannak Jézus kezének és lábának szemrevételezésén, feltámadott testének eredetiség vizsgálatán.
Hogy ne örülnének annak, aki félelmetes érzékenységgel hajolt le az özvegyasszonyokhoz, a kor közutálatától szenvedő bankárjaihoz, annak, aki szelídségével és bölcsességével vagyontalanul, pártok, politikai erők, befolyásos szövetségesek segítsége nélkül olyan hatalmas tudott lenni, hogy életútját szemlélve elképesztő fordulatoknak lehetünk tanúi; hogy ne örültek volna annak, aki még a kereszten is emberszeretetre tanította őket, életre szóló bizonyságául annak, hogy minden, de minden dolgotok szeretetben menjen végbe?
Örömük már van, de még nem hisznek.
Luther Márton nem kifejezetten az emberi gyengeséggel, hanem annál sokkal veszedelmesebb erővel számol, amikor a hitetlenkedés, Jézus hatalmának megkérdőjelezéséről prádikál. "Az ördög is meg akarta mutatni Krisztuson a hatalmát. Minden erejét latba veti, hogy legyűrje. De túlerőre talál, amellyel nem bír." (Jer örvendjünk keresztyének!)
Ezt a túlerőt kérem a ti szívetekbe! Ezt a túlerőt kívánom hitéletetekbe!
Gyakran erőtlennek érezzük az emberi szavakon keresztül hallott bizonyságtételeket, a feltámadottról szóló igehirdetést, még a Biblia szavait is engedjük, hogy megcufkálják, ízére szedjék kiszolgáltatva a hitetlenek össztüzének, mint az Index internetes portálon rendszeresen publikáló Tóth W., aki gyakran populista címekkel magához édesgetve olvasók tömegét gyalázza a a Krisztusban hívőket és magát az Úr Jézust.
Igen, nekünk már mással kell megküzdenünk, mint az apostoloknak. Látnunk kell, hogy sem a sebek tapintása, sem a látás nem jutott nekünk, de van hitünk, amit a Szentlélek kelteget bennünk!
Tegnapi családi filmélményünk a Hitetlen Tamás volt, amelyben a rendező film végén Tamás szájából elhangzó mondatot életszerűen adja a főszereplő szájába: "Az Úr valóban feltámad, én most már is szívesen meghalok."
Ez a feltámadottban való hit mondata. Ez már az amodat, amit akkor mondunk ki, ha nem félünk a haláltól, mert hiszünk a feltámadásban. A Hiszekegy szavai innentől hitelesek ajkunkról: "hiszem a holtak feltámadását." Hiszem, hogy bár Nagypénteken megfeszítették és életten testét leemelték a keresztről még sem lett úrrá rajta a halál. Hiszem, hogy ő feltámad és vele együtt én is feltámadok és ti is mindnyájan, akik hisztek.
"...megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat."
Az Úr Jézus nyissa meg értelmeteket, hogy megértsétek azt, amiről beszéltem és bizonyságot tettem. Ő adja meg nektek, hogy higgyétek van feltámadás és örök élet!
Ámen.