Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap
Szentendre, 2012. január 29.
5Móz 18,15-22
EÉK 338, 1, 358, 364, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
"A prédikációk általában a büntetésről szólnak" - jegyezte meg a minap egy hitét megélő fiatal, nem rejtve véka alá egészséges és őszinte kritikáját.
Elgondolkodtatott. Mi az oka annak, hogy sok igehirdetés alapigéje nem cirógatja a gyülekezet lelkét, hanem szembesít, nem jóváhagy, hanem változásra serkent, nem vereget vállon, hogy csak így tovább, hanem azt mondja: csak így ne tovább.
"Az Újszövetség ígéretekből és intelmekből, ahogyan az Ószövetség törvényből és fenyegetésből áll" - írja a bibliatudós Luther Márton. Miért?
Miért kell a keresztény embernek állandóan farkasszemet nézni a hibátlannal, a tökéletessel, az igazzal?
Miért írja Mózes ötödik könyvében - az egyébként Isten közvetlen közelségét fizikailag elviselni képtelen embernek, - hogy Isten egy embertárs, egy próféta szájába adja az igéket, az üzenetet, amelyre ha nem hallgatunk, ő felelősségre von?
Miért alakult úgy az egyistenhitet élők történetében, hogy a próféta mestersége nem más, mint Isten akaratát és véleményét a nyilvánosság előtt is ismertté tenni, ami legtöbb esetben valóban önmagunkba nézésre és bűnbánatra hívó szó?
És ha már így van, miért esik nehezünkre elfogadni az intést, a figyelmeztetést?
Sok házasság azért törik ketté, mert a házastársak nem kapják meg egymástól a kölcsönös elismerést. Csak szekálásból mégsem állhat egy kapcsolat! Van olyan diák, akinek sohasem mondják azt, hogy ügyes voltál, szép munka: ő lesz az iskolakerülő, gyomorgörccsel küszködő. De az is lehet, hogy csak egyszerűen nem halljuk meg az elismerő és dicsérő szavakat, csak az ostor végének csattanására van kihegyezve a fülünk.
Amikor Isten szól hozzánk, nem jellemző rá az udvariasság, sem az, hogy diplomatikus lenne, nem kerülgeti a forró kását, nem húzza-halasztja mondandóját. Isten megszólalásának egyetlen jellemzője van: szeretettel szól. Szeretettel szól bele az életedbe.
Három rövid üzenetet fogalmaz meg igénk: prófétára mindenkinek szüksége van; a próféta csupán egy szócső, és Isten felelősségre von.
Prófétára mindenkinek szüksége van. Bibliánk hemzseg a prófétáktól. Az Ószövetségben 4 nagy és 12 kispróféta van, de tudjuk, hogy közéjük tartozik minden olyan ószövetségi alak, aki Istent szólaltatja meg a választott nép körében, így Mózes is. Ha Isten akar valamit mondani, azt általában nem álomban, látomásban, vagy esztatikus állapotba teszi, hanem egy erre elhívott emberen keresztül.
Az Újszövetségben prófétai hivatást töltenek be Pálék; az apostolok mindegyike, az egykori tanítványok, és ne feledkezzünk el Jézusról, aki önmaga tökéletesen át tudta adni az őt hallgató sokaságnak Isten gondolatait az emberről. Ezért olyan fontosak nekünk az evangéliumok.
Hiányos életet él az, akinek nincs saját prófétája. Olyan embere, akinek szolgáltából nem az emberit veszi ki, hanem az istenivel él. A te saját bejáratú prófétád Jézus. Ha tudni akarod, mit gondol rólad Isten, mire akarja felhívni a figyelmedet, őt kell hallgatnod. Ha nem érted Jézus szavait és nem tudod összehozni az igét saját életeddel, keress egy olyan testvért, aki segít a párbeszédben, és megmagyarázza neked a szavakat. Csak ne maradj próféta nélkül!
Másrészt a próféta Isten embere, de nem ő hozza el az üdvösséget, bocsátja meg a bűnöket, nem övé a dicsőség, nem hozzá kell imádkozni, nem tőle kell várni a problémák megoldását.
A próféta mindössze Isten tolmácsa. Isten szinkronhangja. Ezért van szükségünk rá. A próféta szócső, aki Sík Sándor szavaival segítségünkre van, hogy megértsük, mit jelent: "Legyen fölöttünk korlátlan úr rendelkezésed."
Végül miután Isten helyzetbe hozott téged, hallottad, mit gondol rólad, felelősségre von. A keresztyén élet nem következmények nélküli élet.
Tegnapi első felnőtt konfirmációi előkészítőnkön többen is elmondták, hogy még csak szimpatizánsok sem voltak a kereszténységgel, nem volt előéletük, úgy jöttek el, minden új volt nekik. De tegnap este már hallhattak arról, kicsoda Isten. Innentől fogva jogos a kérdés: hiszel-e?
A Bibliában nem ismerünk olyan történetet, amelyben Isten szekálni akarja az embert. Olyan van, nem is egy, hogy valaki bedugja a fülét, csak ne kelljen hallgatni a mennyből érkező szólamot.
A keresztény ember próbál úgy élni, hogy életében legyen egy "megmondó" ember. Olyas' valaki, akinek kísér bennünket, véleményére adunk, sohasem vesszük félvállról azt, amit mond. Ez lehet a kebelbarátunk, az édesanyánk, vagy édesapánk, sokszor a házastárs, de megtörténik, hogy a gyermekünk lesz azzá. Figyelmet szentelünk nekik, keressük őket, hatással vannak ránk.
De mi történik, ha ők eltávoznak ebből a földi életből? Kihez fordulhatok? Ha valami miatt elveszítem őt, ki lesz az én emberem?
Jézus meghalt és a mennybe ment, de eleküldte Szentlelkét. Isten gondoskodik valaki másról, akin keresztül nem hagy magunkra.
A gyülekezet ma böjt felé fordul. Egy olyan időszak következik, amelyben Jézus halálára és feltámadsára készülünk. Ebben a készülődésben a prédikációk nem a büntetésről akarnak szólni. Isten igéje nem fenyítő eszköz és nem elrettentésül szolgál, hanem szerettel pásztorol.
"Vessződ és botod vígasztalnak engem." - írja a zsotáros. De nem azért, mert ez a bot ütéseket mér ránk, ami nekünk jó, hanem mert Isten is úgy tesz velünk, ahogyan az Ókorban tett a pásztor a báránykájával. Ha jött a baj: egy vadállatokból álló horda, vagy a vihar és nyugtalankodni kezdtek a báránykák, a pászor botját a bárány hátához érintette, hogy az tudja: ő vigyáz rá.
Adj hálát, hogy Isten ennyit foglalkozik veled!
Ámen