Karácsony második napja
Szentendre, 2011. december 26.
1Jn 3,1-3
EÉK 152, 1, 168, 167, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Karácsony estéjén, miután Jézus szavát olvastuk: "A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." - azzal engedtük haza az ünneplő gyülekezetet, hogy mindenkinek el kell döntenie, hogy hajléka, vagy hajléktalana lesz Jézus.
Tegnap karácsony üzenetét abban találtuk meg, hogy amikor Isten eldöntötte, hogy a Fiát világra hozza, Mindenét adta oda miattunk és értünk, hogy szabadok lehessünk. Tudta, hogy hallatlanul nagy lesz az ára az emberek közé engedni Egyetlenét, de úgy szeretete a világot, hogy még ezt is megtette.
Istennek ebben a tettében megragadható szeretete folytatódik karácsony másod napján János levelében.
Ha most megkérdezném az igehallgató gyülekezetet, hogy ki tehet arról, hogy megszületett, senki sem tenné fel a kezét. Egyikünk sem akart megszületni, mégis valakiknek a gyermeke lettünk. Mindenkinek van édesapja és édesanyja.
Isten gyermekeivel is így van. Isten akarta, hogy azok legyünk. Nem mi tesszük magunkat gyermekké. Jézus mondja: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket."
Ugyanígy senki sem tett azért semmit, hogy szüleire hasonlítson. Néha elképesztő, hogy mennyire tagadhatatlan a hasonlóság. Szoktuk mondani: rá van írva, kinek a fia. Isten úgy teremtett meg minket, hogy a gyermek a szüleire üssön.
Azt tanítjuk - és ezt a gyülekezet az idén is számtalanszor hallhatta az istentiszteleteken - hogy Isten a keresztség által gyermekévé fogadott.
Amikor Jézus születésének történetét ízlelgetjük, másodnapra eljuthatunk odáig, hogy a betlehemi gyermekre úgy tekintünk, mint testvérünkre. Mennyei édesatyánk közös. A különbség abban áll, hogy míg Ő nem veszítette el az Atyával való hasonlatosságát, mi elveszítettük. Ezért szükséges, hogy Jézus életét szemléljük, mert Isten gyermekeiként hozzá kell hasonlítanunk.
Nem ismerjük Jézus és nevelőapjának, Józsefnek a kapcsolatát, a születés és a 12 éves Jézus történetén kívül az evangéliumokban nem is találkozunk vele, de minden bizonnyal Jézus szerethette azt az embert, akit Isten rendelt mellé. Nem tagadta meg, hiszen szinte az első pillanattól kezdve vállalta és Máriával együtt felnevelte. Ugyanakkor Jézus egész életfolytatásában sokkal jobban hasolított a Mennyei Atyára.
Szerethetjük a szüleinket, a Tízparancsolat is emlékeztet erre, még ha nevelő apánk, akkor is, de Jézushoz akarjunk hasonlítani, aki az Isten vonásit viseli magán.
Keddenként az ovisainknál szoktam bibliakört tartani. Van úgy, hogy mindegy mit kérdezek, ők azt mondják ami az eszükbe jut. Egyik ilyen alkalommal a három és fél éves Matyi minden előzmény nélkül azt mondta: Olkó bácsi! Tudod ki a legerősebb ember a világon? Egy pillanatra megszakítottam a foglalkozást, széttártam a kezemet és becsületesen válaszoltam: Hát, bizony nem tudom. Az én apukám! És aztán mindenki elkezdte mondani, hogy az ő apukája a legerősebb.
Igen. Ebben a korban az apukák óriások.
Aztán jegyesoktatáson sokszor meghallgatom a szülőket illető kritikát, hogy mi mindent fog másképp csinálni a menyasszony, vagy a vőlegény.
Isten azt szeretné, ha gyermekek maradnánk. Ha őt látnánk a leghatalmasabbnak. Lehet kritikával illetni. Megengedi. A kérdés, hogy igazam van-e azzal szemben, aki annyira szeretett, hogy emberré lett. Jogos-e bármelyik kérdőre vonó szavam, éles megjegyzésem a Mennyei Atya felé, akinél a világon senki sem szeret engem jobban. Ez érezhető egyszerre a jászolra és a keresztre tekintve, amit a világ nem ismert fel és emiatt bennünket sem ismer. Ők el sem képzelik, hogy nekünk milyen jó dolgunk van! Olykor magunkat között is el kell mondanunk, hogy micsoda ajándék, hogy Isten gyermekei lehetünk! Jézus azért jött, hogy "az Úr ismeretével tele legyen a föld, ahogyan a tengert víz borítja."
Végeredményben a keresztény élet nem más, mint egy nagy megismerés, aztán felkészülés, hogy akkor majd színről-színre megláthassuk őt. "Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, ...de majd hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk látni, amilyen valójában." - írja János a levélben.
Mintha édesanyádat látnám - hangzik sokszor az édesapa szájából, az unokák körül szorgoskodó lányára nézve. Szüleink személyiségi jegyei, mozdulatai jól felismerhetően csak felnőtt korunkban mutatkozik meg.
Igazán nagykorúvá a mennyországban válunk majd. Isten pontos képmásai leszünk. Úgy gondolom fantasztikus állapot ez. Egy tiszta érzés. "Akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát." Megszentelődik. Folyamatos, mindennapi feladatról van szó. Akik ismerjük az Urat, mi, az ő gyülekezete, a testvérek, segíthetjük egymást a megszentelődésben. Ha egy közösség jól működik, a testvéri szó, az intés előre visz. Persze nem az okoskodás. Nem dolgunk találgatni, mit mondana egyik, vagy másik testvérünknek az Úr. Nekünk az a feladatunk, hogy szánk az ő szavát szólja.
Másfél éves Villőnket egyátalán nem izgatja, mi van alatta, hány lépcső, hány méter. Ha kitárom a kezem és azt mondom neki: Ugorj Babám! - gondolkodás nélkül felém szalad és ugrik, le sem néz.
Az Útmutató 2012-es évi igéje nemsokára megszólít bennünket: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz."
Minden bizonnyal József szülei először nem lehettek menyüktől, Máriától elragadtatva. Egy fiatal leányka, akit állapotosan maga mellé vett fiacskájuk, aki talán maga sem volt érett egy ilyen kapcsolatra.
József és Mária számomra példaképek. Istenre bízták magukat. Hittek a szónak. Erőtlenségükben, meglehetősen kétséges helyzetükben rábízták magukat az Úrra. Történjen minden úgy, ahogy ő akarja. És a Mennyei Atya két alázatos gyermekén keresztül vitte véghez munkáját. Jézus szüleinek elég volt az a kegyelem, amelyet felülről kaptak. Aztán volt erejük mindenhez. Betlehembe vándorolni, szükséget szenvedve is boldogok voltak, amikor nem volt más választásuk, Egyiptomba menekülni. Mindenhez volt erejük. Pedig nem volt egyszerű történetük.
Isten gyermeke, kedves karácsonyi tetvérem, akit ami Urunk a keresztségben megszólított! Akarj gyermekekén élni!
Ámen.