Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap
Szentendre, 2011. szeptember 4.
Jer 9, 22-23
EÉK 61, 10, 380, 311, 12

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Határhelyzetekben általában jobban odafigyelünk dolgainkra. Összegzünk, aztán továbblépünk. A keresztény ember összegyűjti, amiért hálát tud adni és áldásért könyörög azért, ami még csak most következik. Letisztul, ami volt és talán már kezd kristályosodni, ami lesz.
Ilyen határhelyzetet élünk meg ezekben a napokban, amikor egy nyári időszakot lezárunk és belelépünk egy új munkaévbe. Hátunk mögött hagyjuk a családdal és barátokkal töltött kedves, értékes napokat és heteket, amit megköszönünk és mindennapjainkba visszaérkeznek a munkatársak, a hűvöskés reggelek, helyreáll a jól megszokott napirend, amihez erőt kérünk és egyre csak tervezgetjük, mi lesz Karácsonyig.

Gyülekezeti közösségként hasonlóan teszünk. Különösen igaz most ez ránk, hiszen négy napja egy új intézménynek vagyunk a gazdái annak minden örömével, feladatával és nehézségeivel. Óvodánk 12 munkatársa és több, mint hetven gyermeke és ezzel több, mint hetven család van ránk bízva. Új korszakba léptünk mind a gyülekezet építést, mind a városi, nagy egyházi jelenlétünket illetően.

Így Jeremiás próféta felolvasott szavai nagyon is aktuálisak számunkra. A sok megpróbáltatás mellett is Urához hűséges próféta felismeri és szóvá teszi, hogy a bölcsesség, az erő és gazdagság elbizakodottá teheti az embert. Az elbizakodott, nagyképű és lekezelően viselkedő ember legtöbbször kiállhatatlan, kellemetlenkedő, nem igazán szeretni való és ezért magányos. Kezdődik ez ott, hogy a játszótéren valóságos licitálás megy, hogy kinek az apukája erősebb és valahol ott fejeződik be, amikor életünk alkonyán számot vetünk és elégedetten nyugtázzuk, milyen fantasztikusak voltunk eddig, és közben elhisszük, hogy már senki semmi újat és okosat nem tud mondani nekünk, nagy öregeknek. Mindkét esetben magára maradt vándort láthatunk legyen szó homokozóról, vagy egy kényelmes élet befejező szakaszáról.

Az ilyen ember dicsekvései miatt nem tud magáénak mást, csak egy érzést: a birtoklás vágyát. Aki úgy gondolja, hogy minden az övé: tudás, hatalom, erő, vagy gazdagság, hamar a sor végén találja magát.

Nicolat Causanus középkori német teológus egyszerűen fogalmaz: "Annál bölcsebb lesz valaki, minél többet fog tudni a maga tudatlanságáról."
Ez a mondat Isten előtt a legigazabb. "A bölcsesség kezdete az Úr félelme." (Péld 9,10) - hangzik az ókori Példabeszédek lapjairól. Amikor valaki belátja, hogy nincs neki semmivel sem dicsekednie, bölcsülni kezd.

A közelmúltban meglátogattam egy kilencven év körüli nénit, aki élményeinek mesélése közben minden történet végén elmondta: "Sok mindenre szeretne megtanítani engem az én Uram, az Úr."

Elgondolkodtam, hogy én ezzel hogy vagyok. Mennyire látom meg a saját történeteimben, hogy az én Uram az Úr tanítani akar. Mindig az a kérdés: van-e időm, van-e csendességem, van-e érkezésem jól átbeszélni vele dolgaimat és meghallgatni az ő válaszait.

Jeremiás próféta szavai megengedők: "Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki szeretet, jogot és igazságot teremtek a földön."

Mi hát a helyes dicsekvés? Amikor természetesen tör ki belőlem az, hogy: Úr Jézus! Felfoghatatlan, hogy megismertelek! Felfoghatatlan, hogy megmutattad magadat nekem! Felfoghatatlan, hogy el tudom hinni, hogy te vagy az élő Isten Fia, aki meghaltál értem! Felfoghatatlan, hogy velem is számolsz és személyesen akarsz velem találkozni naponként! Dicsekszem azzal, hogy micsoda szeretet van benned! Dicsekszem a türelmeddel, dicsekszem azokkal az érzésekkel, amelyeket kiváltasz belőlem akkor, amikor veled vagyok! Dicsekszem az embereknek azzal, hogy milyen jó gyülekezetbe járni és egyházad tagjának lenni! Dicsekszem hitben testvérem tegnapi szavaival, amit te mondattál ki vele és megérthettem valamit. Dicsekszem az elvégzett munkával, aminek elvégzéséhez egyedül a te erőddel voltam képes!

Dicsekszem a finom gyümölccsel, amit tegnap vettem a piacon, mert gondoskodásod újabb szikráját fedeztem fel benne! Dicsekszem a szerettemmel, akiben téged fedezlek fel! Dicsekszem egy megbocsátott bűnömmel, amit segítettél lerakni és megszabadulni tőle. Dicsekszem a Bibliámmal, ami már nem csak egy könyv! Dicsekszem a többieknek testi nyomorúságommal, amit azért adtál, hogy képes legyek hálát adni és tenni valamit az egészségemért. Dicsekszem a fájdalmakkal, amire egyedül te ad kerülök hozzád és az emberekhez! Dicsekszem másoknak a sz enyhülést. Dicsekszem a gyötrődéssel, amelyben egyre közelebb zzal, hogy a tiszta szeretet és evangélium által igenis, növekedhet egy közösség! Dicsekszem veled!

Aki dicsekedni akar, az Úrral dicsekedjék! Szabad! Sőt, ennek valamikor el kell érkeznie minden hívő keresztyén ember életében. Nagy lépés ez ahhoz képest, hogy saját dolgainkra vagyunk büszkék, érdemeket tulajdonítunk magunknak és önbizalmunkat próbáljuk helyretenni vagy saját szavainkkal, vagy másokkal kimondatott szavakkal. De hát az ige pont arra tanít bennünket, hogy soha ne szálljunk el attól, amik vagyunk, hanem maradjunk csak Isten hatalmas bölcsességénél és erejénél.

Nyolc évvel ezelőtti lelkészszentelésemen és két hónapja Áron öcsém lelkészszentelésén is egy éneket énekeltek a testvérek és az egykori ifisek: "Ó, add Uram, hogy soha ne feledjem, / Hogy mi voltam és mivé lettem én, / Egész életemmel, lényemmel hirdessem, / Jézus él, benne mindig van remény."
Semmivel sincs dicsekednünk, csak azzal, aki gyermeki hitünket meg akarja tartani. Azt a hitet, amely nélkül nincs kapcsolatunk vele. Azt a hitet, amely híd köztem és közte. Az egyetlen lehetséges út. Hogy mik voltunk? Gyermekek. Feltétel nélkül bízó gyermekek. A hit nagykorúsága mögött a mégis gyermeki hit húzódik.

Nem olyan rég egy számomra ismeretlen gyermek lépett hozzám: "Én tudok egy éneket Jézusról, elénekeljem neked?" Persze elérzékenyültem, leguggoltam hozzá és mondtam: Ó! Hát ez remek! "Na hadd halljam!" De mi történt volna, ha egy felnőtt lép oda hozzám ugyanezzel az ötlettel? Először is nem lép oda, mert ilyen aligha történhet meg. Másrészt, ha meg is történne, bizonyára zavarba jönnék. Pedig ő csak dicsekedni akarna valamivel, ami számára a legfontosabb. Többek között ezért is került az óvodaszentelési meghívónkra a 8. zsoltár gyönyörű verse: "Ó, Urunk, mi Urunk! Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat."

Mikor dicsekedtél Istennel utoljára? Kinek dicsekedtél vele? Milyen helyet foglal el Jézus neve a szótáradban? Töltelékszó? Vagy egy-két közmondás-szólás alanya? Fakad-e belőled a vele való dicsekvés?
Jeremiás próféta el akarja homályosítani a gazdagság, hatalom és emberi bölcsesség fényeit, hogy Isten ragyoghasson.
Munkaévünk kezdetén Isten közöttünk ragyogását kérem, hogy év végén legyen mivel dicsekednünk - az Úrban!
Ámen.