Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap
Szentendre, 2011. július 10.
1Móz 32, 14.21b-31
EÉK 254, 7, 296, 422, 355, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Isten egy gazdag tartalmú, jól ismert ószövetségi történetet tár ma elénk. A Jabbók-gázlónál játszódó Jákób epizód nem csak képiességében színes, hanem a főszereplőben játszódó bámulatos lelki folyamatok miatt is.
Ezt a történetet teológus koromban egy csoporttal úgy elevenítettük meg egy áhítaton, hogy patak gyanánt egy kék sálat választottunk, az átkelés helyén a nagy találkozás pillanatát összesűrítve Isten eleven jelenlétét jelezve egy gyertya égett, a patak egyik és másik partján pedig egy-egy cipősdoboz jelképezte életünk kincseit. A patak innenső oldalán azok a kincsek voltak, amelyeket magunk mögött tudunk hagyni: élmények, barátok, anyagi javak, tehetség, szorgalom, erények, de már nem annyira fontosak; a patak túloldalán azok a kincsek vannak, amelyekről még nem tudunk semmit, de már ott vannak és ránk várnak. Mindkettőbe Isten áldásait láttuk.
Jákób készülődik. Készülődik a nagy találkozásra. Húsz év telt el azóta, hogy ikertestvérét látta. Húsz év komoly idő. Ezalatt egy egész életet fel lehet építeni. Jábób ezt meg is tette. A mai kor férfiideálját látjuk benne: törekvő, álmokat megvalósító, éles eszű, általános népszerűségnek örvendő, családjáért mindent típus.
Minden azzal a csalással kezdődött. Neve is ez: csaló. Ézsaut jól átverte. Egy tál lencséért megszerezte az elsőszülöttségi jogot, ez volt az alaptőkéje. Az apai áldás, amivel nagy vagyon is járt. Ezt jól forgatta, míg nem szép jövőt épített.
De ezzel együtt járt az is, hogy testvérével összeveszett. Húsz éve csak kósza híreket hallhattak egymásról, de sem egy ölelés, sem egy közös vacsora, sem közös családi vállalkozás nem volt.
Mert Jákób el volt foglalva. Önmagával, az otthon teremtés feladataival, vállalkozásával, a gyermekekről való gondoskodással, a ház körüli tennivalókkal, a mindennapi gondokkal és kötelességekkel, az Istentől kapott áldásokkal, ami az ószövetségi ember életében a juhok, a legelők és a gyermekek számában volt mérhető. Vitte is valamire, nem is akár mire, csak épp az egyik legfontosabbra nem jutott ideje. Ez tette őt boldogtalanná. Testvére, Ézsau hiánya és a csalás nagyon fájt neki, Isten előtt sem akaródzott megállnia, akiben sohasem bízott igazán, inkább magában: a maga erejében és talpraesettségében. Jákób mindig is azt gondolta: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.
Így nem tartotta fontosnak, hogy az előbbre jutását nem igazán segítő megromlott kapcsolatával törődjön. Szíve mélyén azonban nagyon is foglalkoztatta élete nagy rendezetlensége. Tartott a bosszútól, tartott az igazság fényre derülésétől, várta, mikor lepleződik le a bűne, ami minden javának, élete építményének alapja, félt a férfiatlannak vélt bocsánatkéréstől, a megalázkodástól, hibájának elismerésétől, a beismerő vallomástól, a szégyentől.
Épp ezért Jákób kiengesztelő ajándékai a ládákban vannak. Az is gyarlóságához tartozik, hogy testvére megbocsátásának és szeretetének megvásárlása természetes számára. Amit pénzzel el lehet intézni, intézzük el pénzzel. Isten előtt utálatos dolog ez. A lélek dolgai, ember-ember kapcsolata nem így működik. Áldás azon nem igen lesz.
Már mindenki előre ment, csak ő maradt ott az estében, magányosan, kínjával, félelmeivel, lelkiismeretfurdalásával, görcseivel, tobzódásával. Húsz év terhe nehezedik rá. A sikeres ember kincsei mintha nem is lennének. Mindene megvolt, mégsem volt semmije. Szegényen és eszköztelenül indul a virrasztásnak. Mint egy nincstelen. Belső harca nem lesz könnyű, soha nem tapasztalt bátorságra lesz szüksége ahhoz, hogy élete legnagyobb vállakozását végig tudja vinni: megbántott, tőle elhidegült, talán még mindig bosszút forraló, rosszindulatú testvére szemébe kellene nézni. S bár már csak egy patak választja el a találkozás helyétől, ennek a pataknak mégis csak gázló a neve. Hosszú út áll még előtte.
Valamin át kell verekednie magát. Még csak érlelődik benne a bocsánatkérés gondolata, szava és formája, Jákób még nem sok ilyet csinált életében, de Isten már elkezdte belső emberének formálását. Tudta ezt ő is, talán ezért volt szüksége arra az éjszakára; Isten tisztázó jelenlétére vágyott, egyedül akart maradni vele. Csak ő és Isten.
És megtörténik. Jákób, a összetöpörödött nagyember találkozik a hatalmas Istennel és viaskodnak. Egész életre szóló találkozás ez. Lelki tusa, amire Jákóbot minden egyes lépése emlékeztetni fogja, hiszen megüti csípője forgócsontját. Drámai az a kép, ahogyan az Istennel való küzdelemben emberünk lesántul és a harcban kénytelen-kelletlen abba kapaszkodni, akivel küzd. Micsoda kiszolgáltatottság! Átkarolni, belemarkolni abba, aki támadója, aki így egyszer csak mankójává lesz.
Ez is isteni tulajdonság. A később egy egész nép atyja ott roskadozik Isten ölébe. Miért is? Mert eddigi pocsék élete egyszerre omlik össze Istene karjában. Mert élete legbátrabb és legtöbb elszántságot kérő döntése előtt át kell magát adnia annak, aki át tudja segíteni félelmein és akitől előbb kell kapnia a bocsánatot. A külső-belső küzdelem itt ér véget. Isten áldó hatalmának oltalmába rejtve.
De ez nem elég. Történetünk legnagyobb fordulata még csak most jön. A csaló névre hallgató Istentől új nevet kap. Az új élettel új név is jár. Jákóbnak ezen túl Izrael lesz a neve, aminek jelentése: Isten uralkodjon. Küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél. Nem hatalommal, befolyással, furfanggal és pénzzel, hanem azzal, hogy egész életedet átadtad nagyapád, Ábrahám és apád, Izsák Istenének.
Végül az átküzdött éjszaka után Ézsau Jákóbot meglátva nyakába borul és megbocsát a csalónak. Így lehet az Isten öleléséből az ember ölelésébe esni. Megdöbbentő történet.
Két cipősdoboz és egy éjszaka. A patak innenső oldalán fekvő cipősdobozunkban ott vannak eredményeink, sikereink, beteljesült vágyaink, megvalósult álmaink, elégedett önmagunk, amelyek sokszor nem tiszták. Aztán kiderül, hogy minek van értelme, mi az érték és egy szempillantás alatt földönfutóvá leszünk, mert az is kiderül, hogy nem az az érték, amit eddig gyűjtöttünk. A kincs a túloldalon van. De a túloldal a gázlón keresztül vezet. Ott, ahol a Mindenható küzd értünk, hogy megáldhasson. Jelenléte és a találkozás kikerülhetetlen. Minden ezért az éjjeli jelenetért volt. Itt nyer értelmet az, hogy felkelünk, vagyunk, aztán lefekszünk. Amikor megtalál bennünket minden áldás birtokosa és osztója.
A másik cipősdoboz tartogatja számunkra azt, aminél drágább kincs aligha létezik. Kapcsolataink újrakezdését, megerősítését a megbocsátás ajándékában Istennel és emberrel.
Neked is van két cipősdobozod és egy éjszakád. Neked is és nekem is vannak hiányaink, kusza, el nem varrt szálaink, nagy lépéseink, meg nem történt öleléseink, ki nem mondott bocsánatkérő és megbocsátó szavaink, de előtte egy találkozásunk az Áldó Hatalommal. Nem mondom, hogy könnyű. Sohasem könnyű kínos perceket, éveket, vagy évtizedeket helyrehozni, elsikkadt kapcsolatainkat elevenné tenni, békességre jutni azzal, akivel régóta békétlenek vagyunk.
Jákób számára az egyik ajándék az volt, hogy Ézsau, a vadász, még életben volt. Nem volt veszélytelen foglakozása. Jákób nem késett el. Talán apjával nem lehetett ilyen élménye, mint testvérével, de ez nem bátortalanította el őt. Az élővel fogalkozott. A gyötrelmesen gyönyörűséges éjszaka után felkelt a nap. Jákób legcsodálatosabb napja vette kezdetét. Istennel a szívében borult le Ézsau előtt, akinek szívében szintén minden el volt készítve.
Ámen.