Húsvét ünnepe utáni 6. vasárnap
Szentendre, 2011. június 5.
Lk 24,46-49
Rozs-Nagy Szilvia
Szeretett testvéreim a Jézus Krisztusban!
Hadd olvassak föl egy regényrészletet egy keresztény utópiából (Ayn RAND-parafrázis):
Ne is próbáljanak megtalálni bennünket. Úgy döntöttünk, hogy nem fognak megtalálni bennünket. Ne kiabálják azt, hogy a mi kötelességünk az önök szolgálata! Nem ismerünk el ilyen kötelezettséget. Ne kiabálják azt, hogy szükségünk van ránk! Mi nem tekintjük a szükséget a kérés jogalapjának. Ne kiabálják azt, hogy mi az önöké vagyunk! Nem vagyunk! Ne kérjék, hogy térjünk vissza! Mi sztrájkolunk. Mi, Jézus Krisztus tanítványai.
Sztrájkolunk ama tanítás ellen, hogy a boldogságkeresés rossz. Sztrájkolunk a tanítás ellen, hogy az élet bűn.
A mi sztrájkunk különbözik attól, amelyet önök évszázadok óta folytatnak: a mi sztrájkunk nem abból áll, hogy igényeket állítunk föl, hanem hogy teljesítjük őket. Mi balekok vagyunk az önök erkölcse szerint. Úgy döntöttünk hát, hogy nem zaklatjuk önöket tovább. Az önök gazdaságelmélete szerint mi haszontalanok vagyunk, sőt ráfizetéssel járunk. Úgy döntöttünk hát, hogy nem zsákmányoljuk ki önöket tovább. Mi az önök gondolkodása szerint csupán káprázat vagyunk és befolyásolásunkkal veszélyeztetjük az önök tisztánlátását és döntéshozatalát. Úgy döntöttünk hát, hogy nem vakítjuk tovább önöket, hanem szabadon hagyjuk, hogy szembenézzenek a valósággal; ama valósággal, amelyet akartak, ama világgal, amelyet önök most látnak, a kereszténység nélküli világgal. Nincsenek önökkel szembeni követeléseink, nincsenek föltételeink, amelyekről alkudozzunk, sem egyezség, amelyet kössünk. Önök nem tudnak semmit fölajánlani nekünk. A játéknak vége!
A kereszténységet már a kezdetek kezdetétől vonzotta a lehetőség, hogy kivonuljon a világból, vagy be se vonuljon oda. Akit ugyanis megérint az isteni szeretet tüze, aki megsejti a jézusi parancsolatok és példázatok szépségét, aki az evangéliumok alapján szeretné berendezni az életét, úgy érzi, mintha falnak rohanna, éljen bár korunk bármelyik társadalmában.
Sokkal járhatóbb útnak tűnik előtte, hogy kivonuljon a világból, és vagy egyedül, vagy a hozzá hasonlóan gondolkodók társaságában töltse az életét. Jézus Krisztus tanítványainak is kapóra jött, amikor Jézus Krisztus azt parancsolta nekik: "Ti pedig maradjatok a városban, amíg föl nem ruháztattok mennyei erővel." Ők maradtak szívesen. A Jézus mennybemeneteléről szóló tudósítás végén egyenesen ezt olvashatjuk: "Ekkor leborulva imádták Jézust, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, és áldották Istent." (Lk 24,52-53) Magyarán: sztrájkoltak. Jelen voltak, de mégsem. Keresztények voltak, ám ezt rajtuk kívül senki sem tudta. Isten országán jöttek munkálkodni, de úgy tervezték, hogy előbb azt maguk közt s a maguk számára valósítják meg.
Jézus viszont sztrájktörő volt és sztrájktörésre buzdított, amikor azt mondta, hogy hirdetni kell a nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között Jeruzsálemtől kezdve.
LOYOLAI Szent Ignác naplójában az 1544. február 21-i időpont alatt a következő bejegyzést olvashatjuk aznapi lelki élményeiről: "Imádság közben hosszú ideig nagy és folytonos áhítat, izzó fényesség, lelki jó íz, amely egy bizonyos emelkedettségig vitt. Szentmise alatt a tegnapinál bőségesebb könnyek, hosszú ideig, és oly nagy mértékben, hogy elfojtották szavamat, egyszer vagy néhányszor akkora lelki megvilágításokat éreztem, s úgy tűnt nekem, akkora megértésre jutottam, hogy szinte már nem is lehetne többet tudni a legfölségesebb Szentháromságra vonatkozólag."
Miután viszont Párizsba ment, hogy képezze magát és a lelkek segítésére jobban fölkészüljön, a következő élménnyel szembesült egy kortársa elmondása szerint: "Nagy odaadással tanulni kezdett. De egy dolog nagyon gátolta: amikor kezdett valamit kívülről megtanulni - amint arra a nyelvtan kezdetén szükség van -, új fölismerések jöttek a lelki dolgokról és új ízek, méghozzá oly módon, hogy nem volt képes tanulni, és nem is tudta elűzni ezeket. A dolog szöget ütött a fejébe, hiszen az imaélmények nem akkor jöttek, amikor imádkozni kezdett, vagy szentmisére ment. Hosszas töprengés után állapította meg, hogy kísértésről lehet szó."
Talán első hallásra furcsának tűnik, amit mondok, de a keresztények - amint az első tanítványok - egyik jellegzetes kísértése az, hogy szeretnek sok időt a templomban tölteni, majd onnét hazatérve bezárkóznak. Kereszténységüket tehát e két helyütt élik meg: a templomban és a legbelsőbb szobában. Vagyis sztrájkolnak.
Vajon hogyan lehetne így Jézus Krisztus szavainak engedelmeskedni, és az Ő nevében hirdetni a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve?
Mielőtt válaszolnánk a föltett kérdésre, álljunk meg egy pillanatra és tartsunk egy képzeletbeli tükröt magunk elé. Ha belétekintünk, melyikünk szemében tükröződik a vágy, hogy a megtérést és a bűnbocsánatot hirdesse a munkatársai, a szomszédai, vagy akár Ruandában a hutuk és tuszik között? Egyszer egy tanítványom a hasonló kérdésre azt felelte: "Tanárnő, ha ott lenne a szememben, a teológiára jelentkeztem volna, nem pedig a Műegyetemre." Pedig Jézus Krisztus nem a papokhoz beszélt, a tanítványai átlagos életű hívők voltak.
A megtérés és a bűnbocsánat a kereszténység talán legnagyobb fölszabadulást és örömöt hozó, ugyanakkor talán a legnagyobb visszaélésekre okot adó szavai. Ki ne hallotta volna már a történelmen végigsüvöltve a következő mondatokat: "Térj meg, mert pogány vagy, az ördög lakik benned! Térj meg, vagy elkárhozol! Térj meg, vagy kiirtalak!"
Pedig van-e nagyobb öröm a tudatnál, hogy van kihez térni. Van kihez fordulni. Történjék bármi. És a bármi alatt itt tényleg azt kell érteni, hogy Bármi. Isten előtt nincs olyan, hogy nincs tovább. János apostol ezt úgy fogalmazta meg: "Bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud." (1Jn 3,20) Ő tudja. Ő látja. Ő ismer bennünket. A lustaságainkkal, félelmeinkkel, hibáinkkal, bűneinkkel, és a bennünk rejlő s még kibontakoztatásra váró lehetőségekkel együtt. Ő vár, befogad, visszafogad.
Másrészt, van-e fölszabadítóbb érzés a tudatnál, hogy bűneimre, kisebb és nagyon lelki hibáimra bocsánatot kaphatok? Nem elnézést, hanem bocsánatot. Isten ugyanis nem azt mondja: 'ááá, ne is törődj vele, ez az egész nem is volt olyan fontos'. Nem is azt, hogy jó-jó, de tudod, hogy ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Sem azt, hogy nem gond, borítsunk rá fátylat, majd két év múlva fölhánytorgatja az egész elrontott életünkkel együtt. Ézsaiás próféta ezt írja Istenről: "A háta mögé dobja bűneinket, és nem emlékezik meg róla többé." (Ézs 43,1-3) Fontos Néki, nagyon is fontos, hogy mit teszünk, mit gondolunk, vagy hogyan szólunk egymáshoz. Mégis el tud róla feledkezni, ha erre van szükségünk ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni és jobb emberré válhassunk.
Szóval, ha ez ennyire szép és jó, akkor miért van mégis oly kevés hajlandóság bennünk, keresztényekben arra, hogy ezt megosszuk másokkal? Miért akarunk inkább elvonulni, s bár színvonalasan, de azért mégiscsak sztrájkolni?
A fölolvasott igénkben Jézus Krisztus azt mondta, hogy szenvednie kell, a harmadik napon föltámadnia az Írások szerint, a tanítványoknak pedig hirdetni a megtérést és a bűnbocsánatot, mégpedig azért, mert ők voltak ennek a tanúi.
Ti vagytok a tanúk. Ez egy kulcsmondat. Hiszen csak az tudja hirdetni, aki maga is átélte. Azt mondják, a szerelmet s a tüsszentést nem lehet eltitkolni. A megtérést sem. Talán azért, mert az sem más, mint egy szerelemre gyúlás Isten iránt. Egy perzsa költő (RÚMI) a következőképpen fogalmazta meg kapcsolatát Istennel:
"Mi értelem, s nem színes kép,
ki látja azt?
Mi a szív titka, s nem beszéd,
ki látja azt?
A világ létezése a világtól nincs messze,
ki látja azt?
Mit nem tart fogva a lét s a nemlét,
ki látja azt?
[Istenem], ha szívemet keresem, melletted találom.
Ha lelkemet keresem, hajfürtödben látom.
Ha szomjúságtól űzve a tó fölé hajlok,
Tükrében a Te arcod képmását csodálom."
Ha még nem éltünk át ilyesmit, akkor ne hibáztassuk magunkat, amikor bezárkózunk vagy sztrájkot hirdetünk, hiszen pont erre van szükségünk. Ilyenkor legyünk türelmesek magunkkal, mint Jézus Krisztus a tanítványaival, s igyekezzünk fölkészülni. Vagyis megnyitni magunkat Isten előtt.
Ez persze nem is olyan egyszerű. Bár van úgy, hogy Isten Maga házhoz jön, sőt ránk töri az ajtót, mint Pál apostol esetében a Damaszkuszba vezető úton. Általában azonban a kapcsolatunk kiépítése Istennel egy lassabb folyamat. Munka önmagunkon. Sok imádság bölcsen és józanon, sok szentírásolvasás, hosszú várakozás, Isten ajtajában üldögélés. Zörgetés. És még több zörgetés.
Aki látta a Millió dolláros bébi című filmet Clint EASTWOOD rendezésében, annak ismerős lehet a jelenet, amikor az ökölvívóklub versenyzői egymás után járnak a mérkőzésekre, s a legvéznább, de hihetetlenül lelkes bokszoló, aki leginkább csak a levegőt öklözi, Veszély, időről-időre odaáll az edzője elé: 'Uram, azt hiszem, hogy készen állok egy címmeccsre.' Az rápillant, s csak annyit szól: 'Jól van, Veszély, menj, még gyakorolj egy kicsit!'
Van, hogy ott kell maradni, még tovább kell készülni, míg föl nem ruháztattok mennyei erővel, ahogy Jézus Krisztus mondja. Míg föl nem ismerjük a szívünkbe írt törvényt: hogy Isten a mi Istenünk, és mindig is ismertük Őt.
"Elküldöm néktek, Akit Atyám ígért" - fordult Jézus Krisztus a tanítványaihoz mennybemenetele előtt. Elküldöm a Szentlelket. Közel a Pünkösd. Mert nincs hiábavaló várakozás. Akinek Isten a legfontosabb, aki Őt keresi és kutatja, azt Ő nem fogja cserbenhagyni.
Boldog az ember, aki meg tudja különböztetni, hogy mikor van ideje a várakozásnak és sztrájkhirdetésnek ahhoz, hogy időt tudjon szakítani az elmélyülésre és fölkészülésre, s mikor van ideje a megtérés és bűnbocsánat örömének hirdetésére; s akkor tud szólni. Ehhez adjon mindnyájunknak Isten bölcsességet!
Ámen.