Mennybemenetel ünnepe
Szentendre, 2011. június 2.
/1Thessz 1,2-10/
EÉK 226, 5, 228, 46, 293

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim a Krisztusban!

Jézus, vagy az Atya, nem egészen egyértelmű melyikük, úgy döntöttek, hogy a Fiú elhagyja ezt a világot és legközelebb akkor látogat el hozzánk, ha ennek az egész látható létnek vége lesz. Ez a csodálatos felemelkedés - ahogyan két evangéliumban és az Apostolok cselekedeteiben olvassuk - Jézus feltámadása után 40 nappal történt.
A kezdetektől egészen a 4. századig Jézus mennybemenetelét Pünkösddel együtt ünnepelték. Aztán a Biblia kialakult, a kánon befogadta azokat az evangéliumokat, amelyek tekintélye és hitelessége biztos volt, így az egyházi esztendőben ennek az ünnepnek külön helye lett, Vízkereszthez hasonlóan egy hétköznap.
Katolikus testvéreink a mai napot áldozó csütörtökként emlegetik, aminek története, hogy 1918-ig ez a nap volt a húsvéti szent áldozás határnapja. Ha valaki eddig nem áldozott, annak súlyos következményei voltak. A szokás megváltozott, az elnevezés él.

Mennybemenetel ünnepének érdekessége még, hogy a középkorban elterjedt Magyarországon Krisztus keresztjének felemelése. Aki járt a kelenföldi evangélikus templomban az elmúlt években, táthatta a mennyezetről kötélen függő, fából készült feszületet, amelyet a mai napon is felhúztak - mintegy misztérium játék jelenetét megörökítve a mozzanatot.
Maga az ünnep az újszövetségi gondolkodásban az ünnepek ünnepe, az ünnepek beteljesedése, a hatalomátvétel rítusa, Jézus közbenjárásának kezdete, a trónra lépésének ideje, uralkodásának első napja.

A tehesszalonikai gyülekezetben - szemben például Korinthussal - igen megnyugtató helyzetről hallunk. Ha hallgatták, elpirult arccal hallgathatták a gyülekezet tagjai a kor legnagyobb keresztény emberének, Pálnak a dicsérő és hálával teli szavait. Minden a helyén van, a mennybe ment Jézus Lelkével szorgosan munkálkodik, és ezt nem akadályozza meg az emberi gyengeség, veszekedés, egy kis világi élet, egy csipet csalás, egy marék önzés némi anyagiassággal fűszerezve. Nagyon úgy tűnik, hogy - nevezzük így - a thesszalonikai Pünkösd komoly nyomot hagyott a gyülekezetben. Bár akkor és ott nem volt szokás kötélen felhúzni a feszületet a szemek elé helyezve a krisztocentrikus gondolkozás tárgyát, de a gyülekezet előtt, fölött és a gyülekezetben ott volt Jézus. Erről a Jézusról beszél Pál, amikor azt írja: "Mert a mi evangéliumunk nem csak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal."

Ez a teljes bizonyosság jó néhány alkalommal nyilvánvaló volt, de a mennybemenetellel végleg megpecsételődött. Látták, hogy Jézus milyen erővel van jelen az emberek között, látták a perben tanúsított türelmét és bölcsességét, látták a szegek helyét és ahogyan feltámadása után evett és ivott. De a mennybemenetel félreérthetetlenül igazolta őt. Igen. A hatalomátvétel megtörtént. Megtörte a halált, legyőzte a Sátánt és a mennybe ment uralkodni.

Ennek a hitnek a következménye minden gyülekezetben a közösségi és egyéni élet: hitből fakad a munka, amit azért teszünk például presbiterként, mert hiszünk Jézusban, aki nevének megismerése és a benne való hit elmélyülése érdekében örömmel vállalom a feladatot, ami tehetségemhez és nem feltétlen a szabadidőmhöz mérek. Szeretetből fakad a fáradozás, és igen, az áldozat, amit egy élő közösség külső és belső megújulásáért hozok. És a reménység, hogy nem csupán civil életünk közösségi létének egy ősi, de ma már mégis extravagáns formája az istentisztelet, a családos alkalmak, a gyülekezeti hétvége és a presbiteri ülés, hanem annak előjele, hogy egykor majd minden egyszerre és maradéktalanul Őbenne lesz teljes: egy hatalmas istentisztelet katedráslisokat és mélyen hívő közösségeket megszégyenítően tiszta formájában: mennyei pompában, angyali énekkarral, szeráfok kürtzengésével és a szentek hálaadó imádságával.

Mai és vasárnapi istentiszteletünk is valahol ennek az előjele. A thesszalonikai testvérek hívő élete nem csak Pálnak, hanem Jézusnak is tetszhetett. Ennek jele az áldás volt. Pál azt írja, hogy "szükségtelen bármit is mondani" mert példás életükkel nem kell sem neki, sem munkatársainak kérkedni: a hír gyorsan terjed, mindenütt róluk beszélnek.
A gyülekezeti élet teljes tartalmát élik: hitből fakadó munkát, szeretetből fakadó fáradozást, állhatatos reménységet.
Ez misszió. Az evangélium jó illata egyik embertől a másikig. Ez kellemes, felüdítő és csábító. Ilyen a jó misszió. Önmaga saját reklámja. Talán őseink ezért is választották mennybemenetel ünnepét konfirmáció és bérmálás idejének. Jézus elment és ezzel egy új távlat nyílt meg a megkeresztelteknek. Hitben megerősödve és iránta elköteleződve folytatni követését érett fejjel és érett szívvel.

Egy óvoda átvétele, a húsvéti hajnali istentisztelet híre, a vasárnapi megtöltött templom nem misszionál helyettünk. Milyen a gyülekezetem híre és én milyen hírt keltek Jézusnak? Én. Minden, ami hozzám tartozik; ahogyan valahol megjelenek, ahogyan képviselem a véleményemet, ahogyan élek hírkeltés. Tudják rólam, hogy templomba járó vagyok, életemmel árulkodom arról, mi épül be abból az evangéliumból, amit hallok és mi nem.

A lelkészcsaládok életterének közelsége és láthatósága miatt szokták mondani, hogy a parókia falai üvegből vannak. Lehet, hogy ez így van, de az is igaz, hogy nem csak egy lelkészcsalád életvitele történik a gyülekezet szeme előtt, hanem egy gyülekezet élete a város szeme előtt, a másik közösség előtt, az esperes és püspök előtt; egy hívő ember élete a másik hívő, vagy nem hívő szeme előtt. De hagyjuk ezeket. Mindannyiunk élete a minket látó és egykor megítélő Isten előtt történik. És most csak a gyülekezeti életünkre gondolok.

Edith Stein, német filozófus, karmelita apáca ezt írta: "Légy olyan, mint az ablak, amelyen keresztül Isten szeretete fényt visz a világba. Az ablak ne legyen homályos, se piszkos, különben megakadályozza Isten ragyogását a világban."

Nem feladatunk egy mini thesszalonikai közösséget felállítani, hogy a mai Pál apostolok írott sajtóban, vagy a médián keresztül dicsérő szavakkal illessenek minket. De feladatunk, sőt, Jézus iránti elköteleződésünkből fakadóan kötelességünk evangéliumi életet élni. Ez a kötelesség pedig nem más, mint a tíz nap múlva érkező Szentlélek ünnepének csodáját kérni: a megtérést és újjászületést, és aztán rólunk is úgy írnak majd, mint a thesszalonikai gyülekezetről.
Ámen.