Húsvét utáni 5. vasárnap (Rogate)
Szentendre, 2011. május 29.
/Lk 18, 1-8/
EÉK 328, 5, 88, 338, 293
Rozs-Nagy Szilvia
Szeretett testvéreim a Jézus Krisztusban!
"De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a Földön?" - hangzott Jézus Krisztus merengő mondata a példázat végén.
Miért ne találna? - tehetjük föl mi is a kérdést. Különösen így gyermeknap táján tűnik súlytalannak Jézus Krisztus aggodalma. Gyerek a pocakban, a karunkon, az ölünkben, néha még a lábunk alatt is. Nincs veszély. Jön az utánpótlás. Ők majd továbbviszik a szép keresztény hagyományokat. Mi pedig nem rejtjük el hibáinkat, sőt megtanítjuk nekik, hogyan kerülhetik el azokat. Együtt járunk vasárnaponként templomba, visszük őket hittanórákra, gyerektáborokba. Földerül a szívünk, ha rájuk gondolunk és látjuk bennünk az utánunk jövő keresztény nemzedéket, az Egyház ezredéveken keresztül fönnálló szilárdságát és biztonságát.
Jézus Krisztus mégsem pontosan erre gondolt. Nem azon töprengett, hogy lesz-e a gyülekezetekben megszervezett gyermeknap, karácsonyi műsor, grillparti, orgonazenés áhítat, hanem hogy talál-e hitet a Földön.
Miért tesz föl Jézus Krisztus egy ennyire értelmetlennek tűnő kérdést? Ennyire hatásvadász akarna lenni? Vagy olyan sokára tervez ismét eljönni, hogy a Föld már túl lesz a világméretű fölmelegedésen, két jégkorszakon, no meg a világégésen, ahogy néhány tudományos-fantasztikus filmben jövendölik, és kóbor csótányokon kívül nem talál majd senkit, aki hinne Istenben?
Egyszer egy ortodox pappal beszélgettem. Ő próbára akart tenni, és azt tudakolta tőlem, hogy szerintem mitől lesz valakiből teológus. "Isten arra indítja, hogy hittudományt, teológiát tanuljon, ő pedig lelkiismeretesen képzi magát, és sikeresen levizsgázik" - kíséreltem meg választ adni, de láttam az arcán, hogy valamit várna még. "Majd lelkész lesz belőle, a tanultakat megvalósítja a gyakorlatban, a tapasztalatait beépíti a már elsajátított teológiai rendszerekbe" - még mindig nem láttam az elégedettséget a szemében. "A püspök megáldja, a gyülekezet tagjai tisztelik és megbecsülik" - ez volt az utolsó kártyám, kifogytam az ötletekből. Ő pedig azt mondta, hogy ortodox tanítás szerint: teológus az, aki imádkozik.
Amikor Jézus Krisztus azon elmélkedik, hogy talál-e vajon hitet, amikor ismét eljön, akkor tulajdonképpen ama kérdést feszegeti, hogy talál-e majd imádkozó embert.
Az imádkozást tekintve én eddigi életem során alapvetően kétféle emberrel találkoztam. Az egyik szerint az imádság magától értődő dolog a keresztény ember számára. Ha beteg lesz, vagy szükséget szenved, akkor kérő imában fordul Istenhez. Ha pedig valami nagy öröm éri, akkor hálát ad érte. A másik fajta ember viszont azt mondja: "Nem tudok imádkozni. Pedig jó lenne néha, megkönnyebbülnék tőle, de nincs ötletem, hogy fogjak hozzá."
Az első fajta ember magabiztossága a hagyományon alapul. Szerencsés esetben a szülei vagy a nagyszülei megtanították neki a kereszténység alapimádságait: a Miatyánkot és az Én Istenem, jó Istenemet. Talán még arra is bátorították, hogy ezekhez egy-két saját mondatban fűzze hozzá kéréseit, gondolatait.
Az ilyen ember általában estére tartogatja az imádságot, amolyan napösszegzésnek. Ezenkívül van még két különös jellemzője: napközben nem, vagy alig gondol Istenre; továbbá, az imádsága abból áll, hogy folyamatosan beszél. Amikor kifogy a mondandójából, egy ámennel befejezi azt.
Ez kicsit olyan, mintha a szerelmet úgy akarnánk fönntartani, hogy este, pontban lefekvés előtt fölhívnánk kedvesünket telefonon: "Helló, Édesem! Remek napod volt, ugye? Képzeld, velem az történt, hogy... Na szia, most búcsúzom!" Pitty.
Talán egy ideig még érdekesnek is tűnik egy ilyen hozzáállás, különösen, ha nemcsak a kéréseket sorolja, és hogy min kéne változtatnunk, hanem színes napi történetekkel szórakoztat bennünket. Az emberen azonban egy idő után a csalódottság és a magány érzése kezd eluralkodni, hogy őrá nem is kíváncsi a másik, és véget vet az egyoldalú kapcsolatnak. Isten ennél türelmesebb és jobban szeret bennünket, de nem hiszem, hogy jólesik Neki, amikor lecsapjuk a kagylót, mielőtt egy szót is szólhatna.
A másik fajta ember szintén szokott imádkozni, különösen, ha szorult helyzetbe kerül. Talán csak annyit, mint a jerikói vak, hogy "Jézus, könyörülj rajtam", vagy "Istenem segíts". Ha viszont rákérdezünk, mégis inkább azt mondja, ő nem tud imádkozni.
Szégyenlős? Lehet. Kevés imádságot tanult gyerekkorában, és nem tudja, miként öntse formába a gondolatait egy adott élethelyzetben? Lehet. Talán a megtanult imádságokat idegennek érzi, nem fejezik ki azt, ami benne van? Lehet. Nincs istentapasztalata? Lehet. Túl sok rosszat látott a világban és az Egyházban, és ha Isten tehet minderről, akkor ő nem akar semmit kezdeni ezzel az Istennel? Lehet. Egyszerűen csak nem akar elköteleződni és fölvállalni a kereszténységet?
A "nem tudok imádkozni" mondat számtalan értelmet rejt magában. Az is lehet, hogy valaki az imádkozást túl nemes és fennkölt dolognak tartja, és nem akarja rosszul csinálni. Nem akar úgy járni, mint a nép, aki Isten szavára kivonult Egyiptomból, átkelt a Vörös tengeren, végiggyalogolta a pusztát néha étlen, néha szomjan, aztán egyszer csak ott találta magát egy fülbevalókból meg karkötőkből öntött aranyborjú előtt, amint a szoborhoz imádkozik.
Engem mindig megráz, amikor Lukács evangéliumában a következő részt olvasom: "Történt egyszer, hogy Jézus valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: »Uram, taníts bennünket imádkozni.«" (Lk 11,1)
Vajon mit sejthetett meg e tanítvány, amikor látta Jézus imádkozni? Hiszen jó zsidó volt, és még ha korábban kicsit felületesebben vette volna az imádságot, Jézus Krisztussal és a többiekkel biztosan számtalanszor részt vett a péntek esti, a szombat bejövetelét köszöntő imádságon, illetve a nagy ünnepeken a jeruzsálemi templom díszes szertartásain. Számtalan imádságot ismert fejből. Tudott imádkozni. Ám ekkor hirtelen azt érezte, hogy Uram, nem tudunk imádkozni, taníts meg bennünket.
Mielőtt Jézus krisztus belekezdett volna a hamis bíróról szóló példázatába, a következő sorokkal vezette azt föl: "Mindenkor imádkozzatok és nem szabad belefáradnotok." (Lk 18,1) Pál apostol is hasonlóképpen írt a gyülekezeteknek: "Szüntelenül imádkozzatok." (1Thessz 5,17).
Mindenkor. Szüntelenül. A keresztények sokat töprengtek azon, hogy pontosan mit is jelentenek e szavak. Azt, hogy minden vasárnap meg legyen tartva az istentisztelet, ahol a hívők összegyűlhetnek és közösen imádkozhatnak? Talán a protestáns értelmezéshez ez áll közel. Netán minden nap legyen istentisztelet, és a hívők nap mint nap közösen forduljanak Istenhez? A római katolikus értelmezés inkább ezt sugallja. Mindezeken túl pedig legalább napi egyszer, vagy kétszer, vagy háromszor, vagy három óránként az ember álljon meg egy percre, olvasson el egy zsoltárt, mondjon el egy rövid imát és a Miatyánkot. Elég sok lehetőség gyűlt össze az évszázadok során az értelmezéshez. Voltak viszont olyan emberek, akik azzal álltak elő, hogy nem kell itt bonyolult számításokat végezni azzal kapcsolatban, hogy az imádságból mennyi a kellő mennyiség, illetve az elfogadható legkisebb mennyiség. Egyszerűen csak úgy kell érteni e szavakat, ahogy elhangzottak. Mindenkor. Szüntelenül.
Mindenkor. Szüntelenül. Gondoljuk át egy pillanatra, hogy milyen föladatokkal, élethelyzetekkel szokott telni egy-egy napunk: ébredés, fogmosás, öltözés, reggeli, gyerekek, apa, anya, utazás, iskola, munkahely, társak, siker, bosszúság, egy alma, séta, beszélgetés, pizsama, lefekvés.
Amíg egy kicsit magunkban kalandozunk, hadd idézzek föl egy bizonyára többek által ismert történetet:
A tanítvány egy nap odalép a bölcs rabbihoz.
- Mester, szabad a Szentírás tanulmányozása közben pipázni?
A rabbinak villámokat szór a szeme és magából kikelve rivall rá a tanítványra:
- Te gazember, van bátorságod ilyet még kérdezni is?! Dehogy lehet!
A tanítvány egy hét elteltével ismét elmegy a bölcs rabbihoz.
- Mester, szabad-e pipázás közben a Szentírást tanulmányozni?
A rabbi rátekint a tanítványára, elmosolyodik:
- Természetesen, édes fiam!
E történet vonatkozik az imádkozásra is. Ugyanis van, amikor félre kell vonulni, kifejezetten időt szánni rá, megteremteni az alkalmas körülményeket az imádsághoz. Jézus Krisztusról számtalanszor olvassuk, hogy egy-egy csodatétel, tanítás után, vagy nagy próbatétel előtt félrevonult, és egyedül imádkozott, hol egy hegyen, hol csak a tanítványoktól távolabb, vagy éppen a Gecsemáné-kertben.
Van az imádságnak ugyanakkor egy másik fajtája, mely mindenkor és szüntelenül megtörténhetik. Azt mondják a bölcsek, hogy ahhoz, hogy valóban átéljük életünk eseményeit, magyarán azt, hogy élünk, egyszerre kell megtapasztalnunk a pillanat történeti és végső voltát. Vagyis a csodát, hogy életünk esetleges, múlandó, egyszeri és megismételhetetlen, ugyanakkor pedig Isten örök tervébe illeszkedik, Aki ezt az idők kezdetétől fogva óvó és gondoskodó szeretetével kíséri és vezeti a célja felé.
Hogyan valósítható meg ez a hétköznapokban? Például úgy, hogy minden cselekedetemet úgy élem meg, mint egy imádságot. Egyszerűen tudatosítom azt, amit már amúgy is tudok: életem Isten előtt zajlik.
Ha ébredés után, nyújtózkodás közben csak egy mondatban megköszönöm, hogy Isten megóvott az éjjel és megajándékozott egy új nappal, egész más lesz a napom. Ha fogmosás közben hálát adok a fogaimért és ínyemért, a csobogó vízért, és könyörgök azokért, akik tiszta víz nélkül élnek, más lesz a viszonyom a világhoz és embertársaimhoz. Ha gyermekem nyafog vagy hisztizik, esetleg már megint nem tanult, és mielőtt bármit tennék, hálát adok azért, hogy Isten megajándékozott vele és már számos csodás élményt átélhettem általa, akkor más lesz a kapcsolatom vele. A főzés, a mosogatás, a dugóban várakozás, egy könyv kinyitása, a számítógép bekapcsolása, az öltözködés mind-mind remek alkalom arra, hogy gyakoroljuk magunkat az imádságban, az Isten előtti tudatos létezésben.
Az imádság ugyanis a hit tápláléka. Ha megfosztjuk magunkat az imádság lehetőségétől, elsorvad a hitünk, éhen hal. Ha csak ledaráljuk, akkor nem tud kellő tápanyaggal szolgálni, és hitünk satnya, beteges és tompa lesz.
Végezetül hadd idézzem föl ismét Jakab apostol szavait az oltár előtt fölolvasott igéből: "Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat." (Jk 1,22)
Szeretnék ezért megtanítani egy imádságot, amelynél egyszerűbbet nem ismerek, és mindenkor és szüntelenül mondható. Most is.
Saját lélegzetvételünkhöz kapcsolódik, és az említett ortodox barátomtól tanultam, hogy egyszer belőlem is jó teológus válhassék. Belégzéskor azt mondom magamban: Jézus; kilégzéskor: Krisztus. Amikor belélegzem, arra gondolok, hogy Jézus velem van és eltölt engem. Amikor kilélegzek, arra gondolok, hogy a Krisztusban lakó isteni szeretet kiárad belőlem és átjárja a világot.
A következő rövid csöndben gyakoroljuk magunkat e Jézus-imában: Jézus, Krisztus. Jézus, Krisztus...
Ámen.