Böjt 1. vasárnapja (Invocavit)
Szentendre, 2011. március 13.
/Mt 16, 21-27/
C.Goudimel 130. zsoltár (kórus), EÉK 275,3,75,200,293

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A világon élő keresztény közösségek elkezdték a húsvéti ünnep előkészületeit. Negyven napos böjtünk középpontjában a készülődés van: készen lenni arra, hogy Jézus, az emberré lett Isten meg fog halni és fel fog támadni. A lélek tisztulása nélkül nagypéntekre és Húsvétra beesni olyan, mint amikor az Anna bálban valaki utcai ruhában jelenik meg. Készületlen, illetlen és oda nem való. Az isteni ünnep előkészületek nélkül felemás.

Ezt már az ókori görög társadalomban meghatározó szerepet betöltő hippokratászi iskola is tudta. Az ember csak úgy lehet teljes, ha teste és lelke tiszta. Ezt pedig egészséges életmóddal és szabadtéri gyógymódok segítségével lehet elérni gyógyvizű források és zöld ligetek környezetében. A 21. század legmodernebb wellness promóciós anyagát sem lehetne ennél frappánsabban megfogalmazni.

A máskülönben az emberiséggel egyidős böjt megtanított minket arra, hogy a bortól és nehéz ételektől tartózkodva, kifejezetten egészséges étrenddel, valamint imádsággal és áldozthozatallal vagyunk csak képesek belső életünkre figyelni és ott átélni a találkozást.

Így hát böjtölésről, mint mai divatról beszélni kicsit suta, ugyanakkor látnunk kell, hogy a sok évezredes vallási kultúránkban fellelhető böjtölés lényegi részét ma elhagyjuk és a test rendbetétele és némi fogyókúra marad meg, mint meglehetősen silány cél.

Általában nem köztudott, hogy teljesítményközpontú gondokodással egyszer, s mindenkorra leszámoló evangélikus teológia tiszta tükréből sem hiányzik hagyományokban gazdag böjt. Régen ilyenkor az asszonyok hat héten keresztül feketébe mentek templomba, a lányok lila masnyit kötöttek a hajukba. A lutheránus gyülekezetek böjti ételei voltak a aszalt szilva leves, a kukoricamálé, a csíramálé nagy szemű sós vízben főtt bab, amit ráadásul még "lutheránus babnak" is neveztek. Érdemes hagyományainknak utána nézni és magunkévá tenni mindazt, ami mögötte van, hiszen még mindig van úgy, hogy eleink tudnak nekünk valami újat mutatni! A visszafogottság, az alázat, a mértékletesség és a lemondás örök érvényű keresztyén erények, ha ezek belső motorja és kiváltó oka nem az ember.

Böjt első vasárnapján Jézus személyes sorsának felvillantásáról egy tanítvány félreértelmezett szerepéről és az áldozatválallásról hallunk Máté evangéliumában.

Jézus először szól tanítványainak halálról és feltámadásáról. Nem haszontalan a böjtöt így kezdeni. Készülődésünk elején tudatosíthatjuk, hogy Jézus mindvégig tisztában volt azzal, mi fog történni vele. Ezzel a gondolati teherrel együtt gyógyított, tette készségesen a jót anélkül, hogy megválogatta volna, hogy barátnak, vagy ellenségnek kedvez egy feltámasztással, gyógyítással, vagy épp csillapítja az éhséget egy darab kenyérrel és hallal.

Azonban miután a tanítvényok előtt felfedi jövőjét, történetünkben meglehetősen erős kifejezéssel utasítja és teszi helyre Pétert, aki teljesen kiborul annak hallatán, hogy a Mester szenvedni fog és a történet a végén még meg is megölik.

Jézus - a Bibliában egyedülálló módon - Sátának nevezi Pétert. Az a tanítvány, akire később Jézus az egyház megalapítását hagyja a lehető legbántóbb kifejezést kapja. Az egyház alapköve a megbotránkozás köve lesz.

Ebből a helyzetből aztán Jézus egy tanítást kerekít. Csak az kövessen, aki áldozatot tud hozni értem és az én ügyemért, az evangéliumért, jutalmat azonban csak az emberi kereteken túl létező valóságban kapja meg, amely onnan nézve egyértelmű, innen hit nélkül sületlenség.

A nehézfejű Péternek mégcsak a fantáziájába sem fér bele, hogy a sikeres csapat, a tizenkettő, élén a vezetésre született Mesterrel kudarcot valljon és csúfos vereséget szenvedjen.

Aki sikeres meglehetősen nehezen fogadja el, hogy Jézusért munkahelyen, családunkban, vagy barátok között ma is vállalni kell olyan dolgokat, amelyekre ők furcsán néznek.

Ebben elhagyhatatlan szerepe van a keresztény közösségnek. Az egyének életével bizonyságot tévő közösség az értékek átértékelésének közössége. Ha böjtben nem jutunk el ide, sehová se jutottunk el.

"Mit használ az embernek, ha a világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" - kérdezi Jézus tőlünk is böjt első vasárnapján annak tudatában, hogy a minden kor embere a minden idők elvárásainak akar megfelelni és esze ágában sincs Istennek tetsző életet élni.

Ma sok helyen az embert köbcentiben, négyzetméterben, diplomában, kapcsolati tőkében, tehetségben, rátermettségben mérik. "Köztetek ne így legyen!"

Luther Márton a Keresztény ember szabadságáról című művének végén végkövetkeztetésként azt írja: "... a keresztyén ember nem él önmagában, hanem Krisztusban és felebarátjában; Krisztusban a hit, felebarátjában a szeretet által. A hit által felemelkedik önmaga fölé, fel Istenhez; Istenből alászáll ismét önmaga alá a szeretet által, és mégis Istenben és az isteni szeretetben marad mindvégig .... Íme ez az igazi, lelki keresztyén szabadság, amely a szívet szabaddá teszi minden bűntől, törvénytől és parancsolattól, amely minden más szabadságot felülmúl, mint ahogyan az ég fölülmúlja a földet."

A történelem során a legtöbb vallás azt várta el tőlünk, hogy megtalálva a pontos szertartást, a megfelelő szavakat, a spirituális helyszínt, egy templomot - jussunk el Istenhez. Erkölcsiségünk, a szabályok és törvények betartása vezet el a keresett személyhez, akit minden vallás másképp nevez. Olyan ez, mint amikor valaki utazása előtt keresi a helyes térképet, rátalál és ennek alapján megy végig az úton, lelki értelemben pedig hogy átmehessen a kozmikus érettségi vizsgán. Mintha Isten szeretete azon múlna, hogy tudjuk-e a helyes válaszokat és mi a magunk módján és a magunk eszközeivel mindent megteszünk, csak hogy belénkszeressen Isten.

Alapérzésünk, hogy Isten szeretetét bizonytalannak érezzük, mintha az okosan vallásos emberek lennének azok, akik ezt megérdemlik. A Biblia azonban egyáltalán nem ezektől teszi függővé az Istennel való talákozást és ennek következményeit, hanem Isten egyik legkedvesebb és leghatékonyabb rejtekhelyétől: az alázattól - írja Richard Rohr ferences szerzetes.

Felebarátot, Istent, házastársat, szülőt és gyermeket szeretni alázatos lélekkel a legkönnyebb.

Jézus önmegtagadásról, kereszthordozásról, és követésről beszél. Ezek böjti kulcsszavak. Nem kell félni tőlük. Hatásuk azonban attól függ, hogy van-e bennünk elég alázat. Bennünk rejlik-e isten egyik legkedvesebb és leghatákonyabb rejtekhelye?

Péterben ekkor még nem volt meg ez a rejtekhely. "Magához vonta Jézus és feddeni kezdte..." Amint ráébredt, hogy az a szenvedés, áldozat, önmegtagadás és szó szerinti kereszthordozás Isten szükséges terhe és kínja, megszületik benne az alázat és a felismerés.

Negyven nap alázat, negyven nap önmegtagadás, negyven nap áldozat annak a segítségével, aki tiszta lelket teremt bennünk és az erős lelket megújítja. Mindez valaminek végét és valaminek a kezdetét is jelentheti személyes életünk térképén. De Isten szeretete ettől független. Ez előtt eközben és ez után is fellelhető - a rejtekhelyen.

Ámen.