Hatvanad vasárnap
Szentendre, 2011. február 27.
/Zsoltár 95/
Balicza Iván
Aránylag ritkán szoktunk zsoltárról prédikálni, ezért most, az igehirdetés elején először néhány gondolatot mondok a Zsoltárok könyvéről, helyéről, szerepéről.
A zsoltárok Isten népének imádságai, mégpedig énekelt imádságok, ezért találkozunk velük gyakran az istentisztelet liturgiájában. Énekeskönyvünkben, evangélikus énekeink között is van sok zsoltár, a református egyházban pedig megtaláljuk mind a 150-et, a teljes Zsoltárok Könyvét, a genfi zsoltárok formájában.
A Zsoltárok könyvéről Dietrich Boenhoeffer egy kis tanulmányában, amelynek azt a címet adta, hogy: A Biblia imádságos könyve, - ezt írja: "Van a Szentírásban egy könyv, amely abban különbözik a Biblia többi könyvétől, hogy csak imádságokat tartalmaz. Ezek az imádságok a zsoltárok. Először kissé meglepőnek tűnik, hogy a Bibliában imádságos könyv van. Hiszen a Szentírás Isten hozzánk intézett szavát tartalmazza. Az imádságok pedig emberi szavak. Nem szabad, hogy ez megtévesszen bennünket: a Biblia Isten szava, még a zsoltárokban is. ... A zsoltárokat először Isten szavaként kell értelmeznünk, csak azután tudjuk őket imádkozni."
És, hogy Isten népének mennyire nem csak ünnepi, istentiszteleti, hanem mindennapi gyakorlatává lett a zsoltárok imádkozása, éneklése, azt mutatja, hogy régebben nem volt szokatlan, ha valaki az "egész Dávidot", vagyis a teljes Zsoltárok Könyvét fejből tudta. Hieronymus, az 5. sz. elején élt egyházatya elbeszéli, hogy az ő korában a mezőkön és a kertekben zsoltárok éneklését lehetett hallani. A Zsoltárok Könyve a fiatal kereszténység életét is betöltötte. De mindennél fontosabb, hogy Jézus maga sokszor használta a zsoltárokat, és zsoltárral az ajkán halt meg a kereszten.
Forduljunk most már a mai igehirdetés alapigéjéhez, a 95. Zsoltárhoz.
Amit hallottunk, ez a Zsoltár egy úgynevezett invitatórium, ami invitál, hív. Mikor hangzott ez a Zsoltár? Az Ószövetség kutatói a zarándokzsoltárok közé helyezik, amiket a nagy ünnepekre a Jeruzsálemi templomba érkező nép énekelt, mégpedig úgy, hogy az invitáló verseket: "Jöjjetek..." a pap énekelte, és erre felelt a kórus illetve a nép, hálát adva Istennek hatalmáért, jóságáért, szeretetéért, és kegyelméért. Ez az Istenhez való közeledés, a megtérés útja: Isten hív minket igéjén és egyházán keresztül, az ember pedig meghallva ezt a hívást válaszol rá imádságával és életével.
Számunkra ez a hívás mindennél érthetőbb és nagyobb lett Isten testet öltött Igéjében, Jézus Krisztusban. Ő hív, Ő invitál minket magához igéjével és a szentségekkel, hogy őbenne találkozzunk Isten személyes valóságával. Hiszen senki sem mehet Istenhez, csak őáltala. Isten jelenlétébe hív tehát ez a zsoltár. Ezért is használja sok évszázad óta az egyház, mint a napkezdő éjszakai istentisztelet állandó kezdő zsoltárát, szerzetesi közösségekben néhol még ma is felhangzik minden éjjel a matutinumnak nevezett istentiszteleten: "Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt ... Jöjjetek, boruljunk le ... az Úr előtt." Ez a zsoltár segít minket is abban, hogy a hétköznapok zajából az istentiszteletre, vagy egyéni csendességébe érkező ember Isten jelenlétébe lépjen, Istenre fókuszáljon.
Csoportosítsuk most három gondolat köré, hogy mit mond, mire hív, és mire figyelmeztet bennünket a 95. Zsoltár?
Legelőször örömre hív, - mert Istennel találkozni öröm. Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt! - hangzik a zsoltár kezdő szava.
Örömkereső világunkban, örömhiányos életünkben megszívlelendő ez a hívás, mert megmondja nekünk, hogy hol találunk igaz örömre: Az Úr előtt, Isten jelenlétében. Jézus élete azért volt örömteli élet, mert Ő szüntelen Istennek, az Ő Atyjának jelenlétében élt. Ezt az örömöt szánja tanítványainak, nekünk is, amikor azt mondja: "...hogy az én örömöm teljessé legyen bennük". Ismerjük-e mi ezt az örömöt? Minden más forrásból származó öröm múlandó, és nem teljes. De akiben Jézus öröme, az Atyával való közösség öröme van, ez az örömforrás nem apad el.
A zsoltár másodszor Isten magasztalására hív. Arra, hogy ne csak racionálisan, hanem érzelmileg is átéljük azt, hogy Isten jelenlétében vagyunk. Nem szabad szégyellni, elrejteni érzelmeinket. Engedjük azokat kifejezésre jutni! És ha valaki ezt keresztvetéssel, letérdeléssel tudja kifejezni, ne ítéljük meg érte.
Istent magasztalni, ahogyan a zsoltár tanítja, azáltal lehet, ha meglátjuk az Ő nagyságát, hatalmát, jóságát. Hol láthatjuk meg mindezt?
Megláthatjuk először a teremtés, a teremtett világ csodájában. Alig van olyan ember, akit a természet nagysága, szépsége, a benne megtapasztalt sokszínűség, rend áhítatra ne indított volna. Egy hatalmas hegycsúcs látványa, a feltáruló táj szépsége, a tenger végtelenje, az éjszakai csillagos égbolt fölénk boruló sátra, - mindezek Isten teremtő nagyságáról beszélnek. Mindez a kezében van, mondja a zsoltár, a föld mélységei, övé a hegyek ormai, övé a tenger, hiszen ő alkotta. Nem véletlen hát, hogy sok természettudós is, akik a makro- és a mikrokozmosz titkait kutatják, áhítatot éreznek, és nem szégyellik vallani: mindezt a hatalmas, teremtő Isten hozta létre. Magasztalására hív minket a teremtett világ.
De Isten magasztalására hív minket kegyelme, szeretete, jósága is. A zsoltáros Isten megtapasztalt gondviselését, népének és személyes életének átélt eseményeit nézve vallja: Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében lévő nyáj vagyunk. Isten irányította életutunkat, ő védett minket veszélyektől, ő fordította jóra azt, amit a mi, vagy mások bűne elrontott. Áhítatra, magasztalásra invitál minket jól szemlélt életünk, sorsunk is.
És minket, Isten újszövetségi népét, minket, keresztényeket Isten magasztalására hív a megváltás. Az, hogy a hatalmas Isten szeretete és jósága abban teljesedett be, és lett láthatóvá, hogy közénk jött Fia, Jézus Krisztus személyében, hogy közöttünk élt, és meghalt elítélt gonosztevő módján egy kereszten, hogy ezzel a halállal lerontson minden akadályt, amely Isten és ember között magasodott. De itt nem volt vége. Mert harmadnapon Isten hatalma feltámasztotta őt, és neki adta az uralmat a világ jelene és jövője felett. Hogyne indítana ez a mindent legyőző szeretet minket Isten magasztalására, hogy leboruljunk, térdre essünk előtte, és valljuk, hogy az övéi, kezében lévő nyáj vagyunk!
Végül mindezek után hitre hív minket a zsoltár. Most, amikor halljátok szavát, ne keményítsétek meg szíveteket - figyelmeztet a zsoltáros. Mi mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy megkeményítsük szívünket. Arra, hogy különböző indokokkal kitérjünk Isten hívó, invitáló szava elől. Nem gondolom, hogy ezt nagyon kellene részletezni, magyarázni. Világos beszéd ez. Hogy mit jelent, mindegyikünk nagyon jól tudja a maga életéből. Sokszor azt is tudjuk, hogy mi lett a következménye annak, amikor megkeményítettük a szívünket. Elégedjünk meg most azzal, hogy a zsoltáros arra hív: ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket. Olyan fontos figyelmeztetés ez, hogy az Újszövetségben, a Zsidókhoz írt levélben is olvassuk. Mert minden a hiten múlik. Azon, hogy hallgatunk-e Isten szavára, és megfogadjuk-e. Hitre hív a zsoltár. Mert hit nélkül nem lehet örülni, hit nélkül nem lehet Istent magasztalni, hit nélkül nem lehet Isten jelenlétébe kerülni.
Ámen.