Vízkereszt ünnepe utáni 5. vasárnap
Szentendre, 2011. február 6.
/1 Thessz 2, 9-12/
EÉK 296, 1, 389, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Tegnap este tíz felnőttel kezdtük meg a felnőtt keresztelési és konfirmációi előkészítőt. Nagy-nagy hála volt a szívemben, hogy gyülekezetünk nyitott alkalmára van igény. Még nem tudom kinek a szívében mit fog elvégezni Jézus, és hogy kivel-kivel sok munkája lesz-e, azt sem tudom; de már most látszik, hogy a 12 alkalom indulásával óriási űrt kezdtünk el betölteni. Tegnap este istentiszteletre is hívogattam a teljesen különböző korú konfirmandusokat, mert ez az a hely, ahol rendszeresen felkínáljuk Isten drága igéjét. Nem a templom telitettségét akarjuk növelni; Isten akarja egyesével megtölteni Lelkével a húsvét hajnali istentiszteletre készülők életét és ennek fontos ideje a vasárnap délelőtt; bármely templom, ahol tisztán hangzik az evangélium. Jó, ha tudatosítjuk, hogy senkit sem magunk miatt, vagy az egyház miatt hívogatunk.
Mai igehirdetésünk az igehirdetésről szól. Pál a thesszalonikabeli gyülekezetnek arról ír, mi az istentisztelet célja, apostoltársaival: Szilvánusszal és Timóteussal miért prédikálnak közöttük. Nem lenne helyes, ha az év ötvenegy-két vasárnapján erről beszélnének a lelkészek a szószékről, de olykor elővehetjük ezt a témát.
Először is az istentisztelet főszereplője és vezetője nem a lelkész, hanem Isten maga. Ő szervezi meg a gyülekezeti közösséget, ő hív ki bennünket a vasárnapi ágy melegéből, ő szólít el a fazék mellől, ő ajánlja fel önmagát egy családi program helyett. Ő van a középpontban, ő gondolja ki, kinek mit madzagol a szívére, ő látja, kinek mire van szüksége, ő adja önmagát az úrvacsorában, ő dolgozik a legtöbbet.
És miközben Isten szervezgeti a vasárnapi istentiszteletet, előkészíti és lebonyolítja, ő róla szólnak az énekek, hozzá imádkozunk, neki adunk hálát, és őt dicsérjük.
Istentiszteleteink másik jellemzője, hogy az igehirdetés egy erre elhívott emberen keresztül hangzik, de benne Isten szól hozzánk. Kialakult szokásunk, hogy teológiát végzett, ordinált, felszentelt, Luther-kabátos lelkész végzi a szolgálatot, de ez csak hagyomány. A hirdetett ige nincs lelkészhez kötve. Istennek ennél sokkal nagyobb szabadsága van.
A mögöttünk lévő kétezer év alatt számtalan esetben laikusok hirdették az igét. Isten fel tudta őket használni? Hát persze, hogy fel. No, csak akkor, ha nem önjelöltekről volt szó, hanem a Szentlélek által megerősített emberekről. Clairvaux-i Bernát, a 12. századi francia teológus azt írja: "Semmi sem lehetetlen annak, aki hisz, semmi sem nehéz annak, aki szeret, semmi sem fárasztó annak, aki szelíd és semmi sem elérhetetlen az alázatosnak." Világszerte egyre több olyan keresztény közösség születik, ahol laikus prédikátorok állnak a gyülekezet elé civilben, és szabadon prédikálnak. Nem tartom rossznak a történelmi egyházak rendjét, de nem is tartom kizárólagosnak. Miért ne tehetne bizonyságot bárki közülünk a gyülekezet előtt? Mi evangélikusok, valljuk az egyetemes papság elvét, csak sok esetben nem gyakoroljuk.
Az 1930-as években finnországi ébredési mozgalmak során rengeteg paraszt ember, mezei gyülekezeti tag hirdette az igét vasárnaponként. Működött? Bizonyos értelemben a magyarországi ösztöndíjas, finnországi teológiákon tanuló lelkészeink - akik már nincsenek soraink között - ezekből az igehirdetésekből fakadó nagy lelki megújulás és tömeges megtérések áldásaiból merítettek és aztán hintették az ige magvait itthon. Egy egész nemzet újulhatott meg a laikus igehirdetők által. Sokan csak több éves szószéki szolgálat után mentek a lelkészképzőre.
Istentiszteletünk egyik jellemzője tehát, hogy nem Luther-kabátban, vagy civilben prédikáló ember van a középpontjában, hanem aki összehívott minket; a másik, hogy ő maga szól és beszél valakinek a hangján.
A harmadik jellemző, hogy az istentisztelet tisztelet és tisztulás. Úgy gondolom, hogy alapvetően Isten tisztel meg bennünket azzal, hogy ha mondjuk 80-an ülünk a templomban, akkor 81-en vagyunk, de ez bennünket is tiszteletre indít. Tisztelni csak azt lehet, akinek létét valljuk. Sokan negligálják Istent, ők képtelenek tisztelni, fölösleges hóbortnak tartják azt, amit mi csinálunk. Ők fognak leginkább csodálkozni, amikor velünk együtt mégiscsak meglátják a hatalmas és végtelen Mindenhatót. Mi örülni és ujjongani fogunk, nekik meg Isten irgalmazzon!
Tegnap este valaki mondta: "Olyan békességet kapok a templomban, érzem, hogy nekem erre van szükségem. Mintha itt pihennék meg...." Ha elkésve, felzaklatva, idegesen huppanunk be a templompadba, félő, hogy mire igazán lecsendesedünk, már a kézfogásnál járunk. Az istentiszteletre nem csak a lelkésznek kell készülni, hanem mindannyiunknak. Készületlenül beesni méltatlan és tiszteletlenség azzal szembe, akivel itt találkozunk.
Csodálatra méltó volt a magyar parasztember készülődése szombat este, amikor a kikeményített fehér inget előkészítette, csizmáját fényesre kefélte, kalapját elővette, jól megmosakodott és esti imádságban a másnapi igehirdetőért, a gyülekezetért és az egész istentiszteletért imádkozott. Ágya mellé térdelt, hogy a lelkészéért fohászkodjon! Micsoda háttérmunka!
A tisztelet mellett a megtisztulás is feladata az istentiszteletnek. Itt történik a bűnbocsánat hirdetése: "Testvéreim! Isten megkönyörült rajtunk és Jézus Krisztust azért küldte a világba, hogy éljünk őáltala." Aki bűnbocsánatból él, az hetenként itt van. Nem érdemes arra hivatkozni, hogy ezt én ezt négyszemközt elintézem a Jóistennel. Aki ezt mondja, szinte kivétel nélkül kibúvót keres. Nem a lelkésznek kell magyarázni, miért nem vagyok ott minden héten. Mi csak a meghívót adjuk át. Az aláíró más.
Egyik általam tisztelt lelkésztestvérem egyszer azt mondta: "Mondjuk ki egyszer élesen: ami itt történik, az nem színház, előadás, rendezvény, szolgáltatás, orgonakoncert vagy produkció, amit az ember végighallgat, és végignéz..." és a végén még a perselybe fizet is érte, hanem találkozás. Csak mondom, megfizethetetlen. Az adakozás nem az igehirdetés ellenértéke! Még kimondani is hátborzongató! Amiről szó van, egy olyan találkozás, ahol engem úgy tisztel meg valaki, mint még soha senki és ez hétről-hétre megismétlődik. Isten azt mondja: te csak ülj le és figyelj. Engedd, hogy megnyissam a szívedet, hitet adjak neked, megszeretgesselek, ha elmégy, más emberként menj el.
A keresztény ember számára az istentiszteleti közösség természetes. Így találta ki Jézus. Ennek a közösségnek csupán egy tagja a lelkész, az ige ugyanúgy szól hozzá, legfeljebb néhány nappal hamarabb, mint az igehallgatóhoz. Ebben a közösségben egyek vagyunk, egy felé tekintünk, egyet akarunk a Lélek által, hogy Pál apostol szavai ránk nézve is igazak legyenek: "Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermeket az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon...."
Ámen.