Ádvent 4. vasárnapja
Szentendre, 2010. december 19.
/Zsolt 100/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Advent egy olyan történet kezdete, aminek a végét már ismerjük. Nem érdemes azon gondolkoznunk, hogy a történelemnek miért épp ezen a pontján születtünk, miért pont ebbe az országba, miért épp azt a családot kaptuk, amit, és miért épp azok vagyunk, akik - úgy sem tudjuk rá a választ. Mi egyel tudunk számolni: advent után vagyunk, a kegyelmi időben, Jézus eljött és ennek minden következményét magunkon viseljük.
A 100. zsoltár a Teremtő és teremtmény egyetlen lehetséges kapcsolatáról szól. Teremtettségünkre egy jó válaszunk van: a hála. A zsoltárban szereplő zarándokok is erre buzdítják egymást: "Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!" Ezek a zarándokok énekelve mennek a kapu felé megérkezve arról a hosszú útról, amelyben végig a kapun belüli titokról beszéltek. Ez a titok maga Jézus. A kapu mögött Isten valódi arca látható, akiről az oltár előtti felolvasásul rendelt igében ezt olvastuk: "Íme, az Isten báránya, aki hordozza a világ bűnét."
A zsoltárban szereplő, úton lévő zarándokat érdemes egy kicsit közelebbről megismerni, hiszen advent negyedik vasárnapján nem sokára mi is bevonulunk a születés titokzatos éjszakájába és ünnepünkben megpillanthatjuk Isten Fiát.
Ezek a zarándokok mindnek előtt teli vannak izgalommal. Nagy családban nőttem fel, édesanyám hatunk nevelésére tette fel az élete nagy részét, így óvodába mindannyian csak nagy csoportba jártunk. Ebből az évből egyetlen óvodai fénykép marad fenn. Egy farsangi kép, amin cowboynak öltözve állok az óvó nénim mellett. (Emlékszem, jelmezemhez úgy kellett a szomszéd fiútól kölcsön kérni egy műanyag revolvert, mert otthon nekünk ilyenünk nem volt.) A képen épp sírok, mert a szék becsípte az ujjamat és bizony be kellett kötözni. De nem is ez az érdekes, hanem az az érzés, ami megmaradt bennem. Aznap mindenki velem kivételezett. Az óvó néni akkor először foglalkozott velem külön, óriási élmény volt, hogy mint kis beteg, mindig mellette kellett maradnom.
Hasonlókat éltem át, amikor édesapám az egyetlen kétszemélyes "társasjátékunkat" játszotta velem: sakkoztunk.
Ezek a zarándokok tudják, hogy az Úr útjuk végén személyesen fog velük foglalkozni, minden figyelmét a hozzá érkezőknek ajándékozza és ez olyan örömmel tölti el őket, hogy nem is tudnak máshogy végigmenni rögös, mindenféle veszéllyel, fáradtsággal, kihívással megtűzdelt útjukon, mint énekelve és ujjongva, hiszen még egy kis idő, még néhány lépés és a teremtmény találkozhat Teremtőjével, aki végtelen időt akar vele tölteni.
Kedves zarándoktársaim! Sokan bírálják az Ószövetséget és kérdezik, miért kell nekünk evangélikusoknak a választott nép történetével és bibliai irodalmával foglalkoznak. Hát ezért. Mert tanulhatunk tőlük. Nagyon is sokat. Például milyen mély ennek a zsoltárnak a mondandója: a teremtmény épp megköszöni az élet ajándékát Teremtőjének és repesve várja a nagy találkozást. Ez a keresztények ádventje is. Az Eljöttet várjuk. És miközben haladunk életünk kis útján egyre inkább rádöbbenhetünk arra, hogy ezek a zarándokok nem csak, hogy teli vannak izgalommal, hanem teljes tudatukkal felfogják, hogy ők Teremtőjük tulajdonai. "Ő alkotott minket, az Ő tulajdonai vagyunk." Lelkendezésük eredtükben rejlik.
A héten egy teljesen szekularizált környezetben beszélgettem egy fiatal férfival, aki még nem jár gyülekezetbe, és kereső, de saját maga számára már megfogalmazta, hogy az ember egy csepp az Istenből. Kicseppentünk belőle és bele cseppenünk vissza. Jónak találom ezt a gondolatot, mert bár a Teremtő a föld porából teremtett minket, önmagából, fogalmazzunk úgy, saját anyagából mégiscsak részesültünk. Ez a lelkünk.... Megtérésünk kell ahhoz, hogy bele cseppenjünk vissza. A visszacseppenés pillanatától majd ki bújik a bőréből ez a csapat zarándok. És ez jó!
Az embert nem önmaga teremtette meg, ezért a Teremtő tulajdona. Ez valakit bosszant, mert olyan gőgös, hogy nem fér bele a világképébe, hogy ő nem a saját ura és nem rendelkezik önmagával, ezért inkább tagadja; valakit hidegen hagy, mert - bocsánat - talán nem gondolkozik eleget; valakit pedig áhítattal és csodával tölt el, hogy Isten a gazdája és ezért dicsőít, magasztal és énekel. Ittzés János püspök úr szokta így nevezni Istent: Gazdám. Ez nem csak szép, hanem hitvallás is.
Sok száz évvel ezelőtt öröm ujjongás fogta el az úton lévő zarándokokat, mert Isten tulajdonában vannak és ennek felismerése, mondjuk úgy, hogy a megtérés a lehető legjobb volt, ami történhetett velük életükben.
Te komolyan gondolod, hogy szükséged van valakire, aki uralkodni fog feletted? El tudod képzelni, hogy mindenedet, amid csak van neki adod és azt mondod: uralkodj felettem! Istenem, a tied vagyok! Mindenem a tied. A te vizedet iszom, a te levegődet lélegzem be, a te fáidat munkálom meg, a te növényeidet és állataidat eszem, a te növényeidből, állataidból és ásványaidból ruházkodom, a te köveidből építek házat, a te hegyeidben és a te egedben gyönyörködöm. Mindenem, amim van, tőled van. Nem tudok úgy elbújni, hogy ne a tied mögé bújnék előled, nem tudok úgy élni, hogy ne a tiedből élnénk.
A hívő ember azt szeretné, ha helyére kerülne. Oda kerülne, ahová teremtetett és ahová Ura kigondolta őt. Boldog az az ember, aki megtalálta a helyét és ott van, ahová eredetileg szánta őt a nagy Rendező.
Akinek van gyermeke, tudja mit érez a szülő, amikor gyermeke beteg, különösen, amikor még egészen pici. Mindent megtenne, hogy fájdalmát enyhítse és meggyógyuljon és mindent meg is tesz, amire lehetősége van.
A Mennyei Atya minden megtesz, hogy gyermekei meggyógyuljanak betegségükből, aminek neve: bűn. Gyermekeként meggyógyulj hazugságaidból, kigyógyulj alkoholizmusodból, kigyógyulj önzésedből, hiúságodból, felszínességedből, paráznaságodból, meggyógyulj testi betegségeidből, félelmeidből. Miért? "Mert jó az Úr, örökké tart szeretete."
A bűn rabság és nekünk ebből a rabságból kell kiszabadulnunk, hogy zarándokként beléphessük a kapun. "Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dícsérettel!"
Advent negyedik vasárnapján kicsit mi is zarándokok lettünk. Mi is ugyanannak a csodának lehetünk részesei, amit a 100. zsoltárban olvasunk. Bárcsak lennénk!
Ámen.