Szentháromság ünnepe utáni utolsó előtti (reménység-) vasárnap
Szentendre, 2010. november 7.
/Róm 14, 7-12/
EÉK 502, 9, 527, 369, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Ezen a vasárnapon is Isten ítélőszéke előtt állunk. Egy héttel ezelőtt a cselekedetek könyvének és az élet könyvének kinyílásáról beszéltünk. Akinek neve fel van írva az Élet könyvében, a mennyország örökös lakója, akié nincs, az a Sátán birodalmának örök fogja.
A Krisztus születése utáni 50-es években járunk. A római keresztények között vita alakul ki. A kettészakadt gyülekezet egyik csoportja azt mondja, hogy ha elmegyek a henteshez, nem tudom megmondani, hogy azt az állatot az udvarán vágta le, vagy esetleg az a hús abból való, amit a pogányok idegen isteneknek áldoznak fel és megmarad. Szakítottam a pogánysággal, keresztény vagyok, nem ehetem érintkezhetek azzal, ami az előző életemre emlékeztet, inkább csak zöldséget eszem. A másik csoport számára természetes, hogy tekintettel arra, hogy a mészárszéken kívül más fellelhető hús nincs, eszi. Hús hús, mit foglalkozom én azzal, honnan való, Jézushoz való hűsége nem ebben nyilvánul meg, hiszen ez külsőség és nem hitbeli kérdés. Húsevők és vegetáriánusok ítélgetni kezdték egymást és a gyülekezeten belüli szakadás veszélye fenyegette a közösséget. Ugyanígy újhold, vagy holdtölte ünnepének megtartása egyiknek természetes, a másiknak olyan mindegy milyen napot írnak.
Pál apostol erre az asztalra csap és azt mondja: ebből aztán elég! Ne marakodjatok ezeken a lényegtelen dolgokon. Így is jó, meg úgy is jó. Csak életeden látszódjék Krisztus!
Azt mondja: "Az Úréi vagyunk." "Akár élünk, akár meghalunk, az övéi vagyunk." Ez a döntő. Nem az egyes cselekedetek kötnek Istenhez, mert ő bennünket egészként lát, úgy egyben. Születésünktől, halálunkon keresztül az örökkévalóságon át. Ezen a szoros kapcsolaton nem változtat, hogy éppen élünk, vagy már meghaltunk. Szeretnék itt mindenkit felszabadítani arra, hogy ne féljünk a halálunktól. Mert legrosszabb esetben mi történik a hívő emberrel? Nincs legrosszabb eset, csak legjobb. Még az élet gyönyörű, megajándékozott pillanatai sem olyan teljesek, mint Jézussal lenni, odaát, ott, ahol ő tölt be mindent, de mindent.
"Az Úréi vagyunk." Ez a keresztény ember identitása. Ahogyan a Jelenések könyvében találjuk, akinek homlokán ott a jel - a Krisztushoz tartozás jeleként a kereszt, - ezt éli és ez járja át gondolatát, tetteit a nap minden percében. Mi teheti ezt velünk? Húsvétban felleljük a választ. Ha nem hal meg értünk, nem lehetünk övéi sem az életben, sem a halálban. Mert a mi közös nevezőnk Jézus. Őbenne mindenki megmaradhat annak és olyannak, aminek született. Húsevő és nem húsevő fogadjátok el egymást.
Nincs kaini és ábeli különbség. Mindkettő kedves az Isten előtt, mert csak "Az ember nézi azt, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van!" 1Sám 16,7
Isten nem egységes stílust és életgyakorlatot vár el tőlünk, hanem ragaszkodást és elköteleződést. Ha valakinek lelkiismerete szerint ez, vagy az jó, tegye meg, vagy tartózkodjon tőle. Isten mérlege számít, nem az emberé. Az ítélőszék foglalt. Nem ülhetünk bele. Ugyanakkor más dolog megítélni, vagy elítélni valakit.
Mondok egy példát. Jézus azt mondta a házasságtörő asszonynak, hogy "Menj el, többé ne vétkezz." Nem fenyegette meg az utolsó ítélettel, nem szégyenített meg, nem büntette meg, nem közösített ki, aki talán évtizedek óta csalta férjét. Egyszerűen kérte, hogy többet ne tegye. Esélyes volt az örök életre? Az. Ha Jézus tényleg megérintette őt, biztosak lehetünk abba, hogy ezt a bűnét, meg talán még másik tucatot, elhagyta.
Pál toleranciáját és nagyvonalúságát Jézustól lesi el. Jól teszi.
Amikor a Biblia arról beszél nekünk, hogy senki, de senki felett ne ítélkezzünk, akkor nem egy elvárással találkozunk, hanem azzal, amit Isten a keresztény ember szívéből előcsalogat. Mi, mint gyülekezet, minél több időt töltünk együtt, egy közösségben, annál több dolog tárul fel előttünk egymásból. Ez egy közösség fejlődéséhez hozzá tartozik. Egy csendeshét, egy gyülekezeti családi hétvége, egy kirándulás, egy tanévzáró grillezés, de hétközi csoportba járás megismertet bennünket a másikkal. Hátterünk, ízlésünk, jó érzésünk, szokásaink, viselkedésünk, magatartásunk, igényességünk és öltözködésünk, társkapcsolatunk, hűségünk, bűneink különbözőek. De amikor egyénenként feloldódunk a krisztusiban, egyformák leszünk. Abban az értelemben leszünk egyformák, hogy mindannyiunkat megragadott Krisztus. Nem a megtérésünk módja, nem a szóhasználatunk, nem a temperamentumunk lesz egyforma, hanem a töltet. És ebben a töltetben szabadon képesek vagyunk elfogadni a másikat.
Sokan nem veszik észre, hogy az ítélkezés mentegetőzés és erősítés. Mindaddig, amíg egy társaságban valaki más hibáiról, bűneiről zaftosan beszélgetünk, nem rólunk van szó. Így kényelmes. Eltörpül a mi hibán, a végén saját szemünkben még szentek is leszünk, hovatovább a többiekben is ezt az érzést keltjük. Akit ócsárolunk, gyengítünk, a mi gőgünk pedig csak nő. Ehhez vezet az, ha azt gondoljuk: mi jobban tudjuk, mit ő. Ráadásul minél többet ítélkezünk valaki felett, annál jobban erősítjük saját magunkat a kivételek sorába. Ez akkor is igaz, amikor épp egy jelenlévőt ítélünk el valami miatt. Csak azt felejtjük el, hogy miközben valakire mutató újunkkal mutogatunk, másik hárommal magunkra mutatunk. "Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát." Mt 7,5
Rettenetesen bomlasztó tud lenni, ha egy közösségben felállítjuk magunkban a kategóriákat: ő szimpatikus, ő mindig kedves velem, ő már kevésbé, vele nem tudok mit kezdeni, mert ő olyan..., amaz antipatikus, ő kifejezetten tanszító és így tovább.
Van néhány jellegzetes jelenség, ami egy szépen épülő közösséget egyik pillanatról a másikra szét tud verni, ezek közé tartozik az ítélkezés. Pedig a Biblia arra tanít bennünket, hogy egymást különbnek tartsuk magunknál!
Ugyanez igaz egy családi közösségre. Nincs annál rosszabb métely, mint amikor valaki állandóan megszólja a másikat. Házastársak közös, szülő-gyermek kapcsolatban ez méreg. Pedig Jézus nagyvonalúsága azt közvetíti felénk, hogy emelkedj felül azon, ahogy ő csinálja és végre térj napirendre felette. Isten azt akarja, hogy legyint a lényegtelen dolgok felett. Nem a hitbeli kérdésekről, vagy a bűnökről beszélek. A szokásokról, a külsőségekről: a fogkrémes tubus tetejének visszacsavarásáról, a mosatlan elmosásáról, a házimunka sorrendjéről, az időbeosztásról...
Vannak dolgok, amelyet szeretettel, ítélkezés és fenyegetés nélkül kötelező elmondanunk egymásnak, különben az illető és környezete látja kárát. Gondoljuk végig, vajon ezt Jézus elmondaná-e neki? Kérjünk hozzá felülről jövő bölcsességet. És vannak dolgok, amelyeket nem kell felhánytorgatni, nem kell megszólni, amibe nem kell beleavatkozni, amin nem kell megütközni, bosszankodni, amivel nem kell perelni, mert az csak árt és öl. Ez a Krisztusban megélt szabadságunk. Szabad vagyok a másik rossz, vagy csak más szokásaink megszólásától, szabad vagyok arra, hogy elfogadjam őt olyannak, amilyen. és valljuk meg őszintén: ha irányunkba ezt tapasztaljuk, az nagyon jó érzés.
A határidő a legjobb múzsa - szokták mondani. Mégse a közelgő utolsó ítélettől való félelmünk kényszerítsen oda Jézushoz, hanem annak a megbocsátó szeretetnek a megtapasztalása, ami arról szól, hogy "Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk."
Ámen.