Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap
Szentendre, 2010. augusztus 22. 10:00 Templomszentelési emlékünnep
/Rm 9, 15-16/
EÉK 317, 9, 364, 311, 12

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Mi, evangélikusok sokszor gyötrődünk a tehetőség és tehetetlenség határán. Szeretnénk is tenni valamit azért, hogy elnyerjük az üdvösséget, meg nem is. Luther nyomán tudjuk is, hogy a Biblia világosan azt tanítja nekünk, hogy egyedül Isten kezében van a halálunk utáni létünk, meg nem is tudjuk. El is akarjuk hinni, hogy a jócselekedetek nem a sor elején vannak, meg nem is. Egyszóval állandó mezsgyén állunk, hol a katolikus teológia felé lépünk egy felet, akiknél az érdemszerző cselekedetek dobogós helyet kaptak, hol pedig a saját mezőnkön állunk meg, ami a kegyelem mezeje. Mi a mi részünk mindebben? Tehetünk-e valamit a saját, vagy szeretteink örök életéért, vagy tehetetlenül és kiszolgáltatva állunk Urunk színe előtt?

Már az istentiszteletünk egyik első mondataként felhangzó zsoltárvers (Zsolt 71) is azt hirdeti, hogy Isten - döntései miatt nem fog megszégyenült helyzetbe kerülni, mert annak idején mindenki előtt, így ellenségei, a hitetlen és csúfolódó emberek előtt is kinyilvánítja igazságát. Isten igazsága a rekonstrukció. Amit az ember a bűnnel elrontott, helyreállítja. Ez a megigazulás, ami az Ő cselekvése rajtunk - nélkülözve az emberi igyekezet és közreműködés legkisebb mértékét is. Azt mondja az ige: "Könyörülök, akin könyörülök és kegyelmezek, akinek kegyelmezek."

Történelmünkben, nem is olyan régen, iskolázatlan, a semmiből a rendszer magas beosztású, - sokszor önkényes - hatalommal rendelkező vezetővé lett, feladatukat teljesen alkalmatlanul végző emberek közül sokan gondolták ezt magukról: Könyörülök, akin könyörülök és kegyelmezek, akinek kegyelmezek. Urak voltak élet és halál felett.

Isten nem ilyen hatalommal rendelkezik. Nem önkényesen dönt bűneink bocsánatáról és az örök életünk felől, hanem számunkra egy felfoghatatlan és érthetetlen isteni tudás és mérték alapján, amit egyedül Ő ért, Ő használ és ami egyedül az Ő kezében van. Ez Isten számunkra beláthatatlan igazságossága, amihez mi sem hozzátenni, sem abból elvenni nem tudunk, mert "... nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené."

Fulbert Steffensky, német teológustól származik a következő idézet, aki 13 évi bencés szerzetesi élet után lett evangélikus: "A megtérésre Isten nem hajt, hanem vonz minket." Mit tehetek hát azért, hogy a mennyek országába jussak? Semmit. Isten nem érdemeink szerint osztogatja a mennyországi ülőhelyeket, hanem aszerint, hogy szeretjük-e őt, vagy sem.

A közelmúltban valaki, akinek nem felhőtlen a viszonya a lányával azt kérte tőlem, hogy próbáljak meg a lánya lelkére beszélni, hátha változik valami. "Lelkész úr! Én csak annyit akarok nála elérni, hogy egy kicsit szeressen! Egy egészen apró szeretettel megelégszem!"

Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a szeretetet nem lehet kicsikarni senkiből. Olykor be tudjuk egymást csapni, s el tudjuk egymással hitetni, sőt, magunkkal is, hogy ezt, vagy azt szeretem, de ez hamis szeretet.

Jézussal is így vagyunk. Veszélyes játék úgy tenni, mintha szeretnénk, közben azt sem tudjuk, ki Ő.
Ő azonban pontosan tudja, hogy mi kik vagyunk. Személyesen ismer bennünket, számon tart minket és vonzódik hozzánk. A kérdés, hogy az Ő vonzalma vonz-e bennünket?

Templomszentelési emlékünnepünkön hálát adunk, hogy egy évtizeddel ezelőtt elkezdődhetett az az előkészítő munka, aminek eredménye a hat éve felszentelt templomunk. Ez az épület sok neves és színvonalas építészeti szakfolyóirat és magas szakmai grémium érdeklődését felkeltette. A mögöttünk lévő héten látogatott el egy egész építész iroda, hogy a még csak papírokon létező váci református templomnak a tervezői gyakorlati kérdéseket tegyenek fel. A szentendrei polgárok éppúgy megállnak és elidőznek a patak túlsó partján, mint a kínai turisták. Épületünk valóban szemet gyönyörködtet.

Ugyanakkor mi, akik minden héten használjuk a díjnyertes teret, tudjuk, hogy ez a templom akkor szép és akkor tölti be hivatását; ennek a templomnak akkor van értelme, ha hétről hétre az irgalmas és könyörülő Istennel találkozva újra és újra megtérünk.

A szemet gyönyörködtető templomunkat fényképező turisták csupán a köveket nézik. Isten azonban a kövek mögé lát. Nem tudom, hogy gyönyörködik-e épületünkben, de abban bizonyosak lehetünk, hogy mindaz, ami körbevesz minket csupa mulandóság. Hat esztendő is elegendő volt ahhoz, hogy meglássuk az idő vasfogát az itt-ott málladozó festéken, a gyülekezeti terem csempéjének leválásában, az udvari kövezet megsüllyedésében, vagy a díszkivilágítás elromlásában. Ennek a gyülekezetnek a felelőssége, kivétel nélkül mindenkié, aki ide betér, hogy istentiszteleti helyünket megbecsüljük, gondozzuk, hogy méltó legyen feladatához. Istennek mindig mindenből minőségi jár. Minőségi idő, minőségi takarítás, minőségi éneklés, minőségi istentisztelet előtti imádságos várakozás, minőségi orgonaszó, minőségi liturgia, minőségi jelenlét. Úgy is mondhatnánk: gyülekezeti életünk úgy kedves előtte, ha szívvel-lélekkel ideszánjuk magunkat. Ideszánjuk figyelmünket, szolgálatunkat, kétkezi, vagy szellemi munkánkat; nem esik nehezünre az adakozás, nem röstelljük egy-egy istentiszteletünkre vendégként, vagy leendő gyülekezeti tagként érkező testvéreink megszólítását, a közösségünkért tevést.

Isten iránti hálánk munkálhatja bennünk a felelősséget nem csak az épületért, hanem egymásért, a kívülállókért, ezért és a környező településeken élő hitetlenekért, egyháztól eltávolodott testvéreinkért. Ez a Jézus által élő közösség nem a addig marad fent, amíg ez templom áll, hanem addig, amíg Isten felé vonzódik. Lehet, hogy ez az épület már réges-rég nem lesz, amikor a gyülekezet még élni fog. Ne legyen fordítva. Száz, kétszáz évre épített templomunk ne élje túl közösségünket. Mondjuk ki bátran: ezt a szépen berendezett tégla-és betonépületet mi tesszük templommá. Isten nem a falakban és a falak között, hanem bennünk lakik. Ha mi behozzuk őt, ha mi hirdetjük őt, akkor itt van Isten köztünk.

Van hát dolgunk, van feladatunk, kötelességünk, mert ennek a gyülekezetnek az élete a mi közös ügyünk. Presbitereké, fiataloké és idősöké egyaránt. Ugyanakkor a templomunk belső terének és külső szépségének csodálása előtt és alatt vonzódjuk tovább együtt Jézus felé!

Ámen.