Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap
Szentendre, 2010. augusztus 15. 10:00
/Fil 3,7-14/
EÉK 61, 7, 296, 402, 456, 293

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Az igyekezet minden élet dinamikájának forrása. Akiben nincsen igyekezet lemarad, vagy el sem kezdi azt, ami a kibontakozás feltétele. Egy elvetett mag sem marad életben, ha nem igyekszik a föld sötétjéből a világosságra, hogy betöltse azt, amire hivatott.
Egyetemes tapasztalatunk, hogy emberré lételünk is igyekezettel kezdődik. A magzat, már csak saját érdekében is, igyekszik minél hamarabb megtenni azt a karnyújtásnyi utat, ami a világra érkezéséhez és életben maradásához szükséges. Ez mindannyiunkkal megtörtént. Ha nem igyekeztünk volna, gondok lehettek volna, mert az élet diktál egy tempót, amit már születésünk kezdetén magunkévá tehetünk.

Aztán igyekezet jellemzi egész gyermekkorunkat, amikor óriási léptekkel haladunk a tudás megszerzésében. Ilyenkor minden érdekel bennünket. Igyekszünk elsajátítani minden, amit szüleinktől látunk; először csak utánozzuk őket, majd amikor már sajátunkká vált a mozdulat, egy szokás, a napirend, aztán később egy elv, egy gondolat, magunk igyekszünk kialakítani a saját, személyesen ránk szabott életet, amit egyedül mi élünk.
Igyekezet nélkül sem jó jegyet, sem jó munkát nem lehet találni, hangya szorgalom nélkül kevesen boldogulnak, akár itt, Magyarországon - tegyük hozzá, becsületesen.
Igyekezet szükséges egy-egy cél eléréséhez. Igyekezet nélkül a cél csupán a szemünk előtt lebeg, valahol a távolban.
És az igyekezet egy átértelmezett fajtája jellemzi az öreg kort, amikor már igyekszünk megfogalmazni életünk értelmét, igyekszünk megtartani az egészségünket, igyekszünk felkészülni arra, hogy egyszer majd utolsót dobban a szívünk, bár ez utóbbira már egészen fiatalon is készek lehetünk.

Pál is igyekezetről beszél a Filippi levélben, sőt egyenesen futásról. "Nem mintha már elértem volna mindezt, mármint a halottak közül való feltámadást, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy megragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. ... Egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve, futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának, a Krisztus Jézusban adott jutalmáért."

Pál apostol élete egy nyitott könyv előttünk. A ránk maradt termékeny levelezése és a Krisztusban hívőkkel való intenzív kapcsolattartása bámulatosan elénk tárják azokat a lelki folyamatokat, amelyen keresztül hitelesen láthatjuk, hogy egy Jézust megtagadó, a keresztényeket semmibe vevő emberből hogyan lesz Jézust szerető és a keresztényeket segítő, áldott életű férfi. Megtérése előtti és megtérése utáni életfelfogását is az igyekezet uralja. Pál egy igyekvő ember volt, akinek igyekezete két tökéletesen egymásnak ellentmondó célra irányult.
Az apostol kettős élete egy óriási ellentmondás. Igazán csak az tud rajta eligazodni, aki elfogadja azt, hogy Isten bármilyen helyzetet és embertipust képes átfordítani.

De mire gondol Pál, amikor Jézus felé törekvő igyekezetről szól?
Valószínű többen széttárnák kezüket, ha megkérdezném, hogy mi az életed, vagy házasságod, vagy családi életed célja. Bizonyára lennének olyanok, akik azt mondanák, hogy a célom, hogy "jó ember legyek," vagy hogy "szeressem a házastársamat," vagy hogy "mindent megadjak a gyermekemnek," vagy "felneveljem őket," de lehet, hogy valaki azt mondaná, az életem, házasságom, családi életem célja, hogy "boldogok legyünk," hogy "harmóniában éljek," hogy "békességem legyen."

Ezek mind elfogadható és talán teljesíthető célok, amit legjob tudásunk szerint igyekszünk véghezvinni.
A keresztény hívő ember életcélja mégsem ez. A hívő keresztény ember életcélja, hogy másokat az üdvösséghez segítsen. Muszáj eddig eljutnunk.

Pál azt mondja, hogy minden cél, ami megtérése előtt létezett számára, megtérése után kár és szemét, értéktelen, világi dogok, amelyek elmúlnak. Amint megragadja őt Krisztus szeretete, minden átértékelődik az életében. Megkapja azt az ajándékot, hogy el tudja felejteni azt, ami mögötte van és csak arra figyel, ami új életében célként megfogalmazódott.

A felejtés képessége nem megy mindenkinek. Nem könnyű felejtenünk. Az emlékezésre vagyunk beállítva, a sértést, a bántást, a rosszindulatot évtizedekig képesek vagyunk őrizgetni emlékeinkben, pedig ha jobban belegondolunk Istennek egy hatalmas ajándéka, hogy nem emlékszünk mindenre. Megbocsátani is sokkal nehezebb lenne, ha mindig mindenre emlékeznénk. Pál apostol megtanult felejteni. Istentől tanult felejteni. Mert Ő a nagy felejtő. A 25. zsoltár írójától olvassuk: "Uram, bűneimre ne emlékezzél." És Ő tényleg nem emlékszik, mert megbocsát.

Múlt héten álltunk meg 29 és 34 éves barátaink koporsója mellett. Jövőre házasodtak volna össze. Zoli és Anna úgy élték az életüket, hogy pontosan tudták, mi az élet igazi, mély értelme. Önzetlenül, önmagukat, idejüket, szeretetüket másokkal megosztva, Jézussal éltek. Az elmúlt napokban sokakkal beszélgettünk róluk. Annak a kórusnak a vezetője, ahol 7 éven át énekeltünk együtt, azt mondta: "Nem aggódom értük. Ők már ott vannak, ahová mi csak igyekszünk. Nekik már igazi éltük van, helyükön vannak. Anna és Zoli előre ment." Elgondolkoztam és igazat adtam neki, anélkül, hogy Isten helyett döntöttem volna. Egy-egy ember felől lehet bizonyosságunk. Ha Krisztussal élt, Krisztusban is halt meg és Krisztussal fog élni. Annáért és Zoliért nem aggódunk, de nagyon sok más barátunkért, testvérünkért, ismerősünkért igen.

Sokszor követeljük elhunyt szeretteink számára az üdvösséget. Gyászolók meg szokták kérdezni tőlem, hogy "Lelkész úr, ugye ő már a mennyben van?" Sem igennel, sem nemmel nem szoktam válaszolni. Ha tudom, hogy ateista volt, vagy csak a maga módján hívő, tehát nem volt élő kapcsolata Jézussal, még forróbban imádkozom. Ugyanakkor a kérdés kérdés marad: mi jogon követeljük, vagy vágyjuk az örök életet akár magunk számára, akár szeretteinknek, hogyha ma és tegnap nem érdekelt és holnap sem fog érdekelni Jézus?

Tanulhatunk Pál apostol igyekezetéből, aki arra buzdít bennünket, hogy ne egy helyben toporgó, kényelmes és ücsörgő keresztények legyünk, megelégedve egyszeri, kétszeri megtérés-élménnyel, hanem minden nap éljünk úgy, mintha szeretteink, vagy magunk számára az a nap lenne az utolsó: nem és görcsölve az elmúlás árnyékától, hanem értelmesen, szeretve, Jézusra tekintve, őt követve. Milyen jó, amikor már itt a földön megtapasztaljuk a menny előízét, hát amikor nagy kanállal kapjuk a kifogyhatatlan szeretetet magától, személyesen az Istentől.

Igyekezzetek hát átadni életetek minden területét annak, aki a minőségi időt, minőségi hitet és minőségi életet várja tőlünk.
"Ami mögötted van, azt elfelejtve, ami pedig előtted van, annak nekifeszülve fuss egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának, Krisztus Jézusban adott jutalmáért."

Ámen.