Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap
Szentendre, 2010. augusztus 8. 10:00
/Jn 9, 24-38/
EÉK 57, 7, 338, 374, 357

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Mindannyiunknak van egy saját története. Egy olyan történet, amelyben bár a cselekmények velünk történnek, a főszereplők mégsem mi vagyunk, hanem akitől indulunk és akihez érkezünk. Legyen ez a történet hat napos, vagy akár hatvan éves, értékét nem az adja meg, ami egy penész lepte hordóban fekvő, jó öreg borét, az elmúlt évek száma, hanem hogy van. Akinek van története, van örök élete. Az évek nem, csak a csattanó számít. Ugyanakkor bizonyára ezzel legtöbben egyet értenek, hogy hitre jutásunk története már az anyaméhben elkezdődhet. A megfogant életért mondott imádság hiszem, hogy meghallgatásra lel....

Jó, hogyha földi keretek között is jegyezzük hitre jutásunk történetét, hogy minél érthetőbben és hitelesebben tudjunk róla beszélni, de mindenesetre a mennyben minden pontosan föl van jegyezve, Isten és a rendelkezésére álló mennyei munkatársak, nevezzük őket angyaloknak, vagy csodálatos lényeknek, pontosan tisztában vannak hitünk történetével. Akinek van ilyen története, Bibliánk és Jézus általi hitünk tanulsága szerint annak a neve fel van jegyezve az élet könyvében. Boldogok, akik az utolsó ítéletkor a Mindenható szájából meghallják nevüket, mert övék az Isten országa.

A vakon született ember meggyógyításának története az evangélium egyik legteljesebb hittörténete. Gyönyörűen bontja ki János evangélista az egyszerű nép soraiból evangéliumi szereplővé emelkedő vak hitre jutását. Bárcsak mindannyian ennyire tudatosan el tudnánk mondani, hogy lettünk Jézusé!

Történetünk egy hamis teológiai megállapításból indul ki, ti. hogy az ember életében bekövetkező baj, szerencsétlenség, tragédia, vagy betegség bűnei következménye, tehát Isten büntetése. A vak ember születésétől rajta lévő vaksága szülei és saját bűnének következménye. Ezt a logikát el kell utasítanunk. Földi keretek között sokszor nem tudjuk megmagyarázni, mi miért van, vagy mi miért történik. Isten tudja. Legyen ez a válasz - nekünk - elég.

Ha a vakon született ember gyógyulását és az azt követő fejezeteket figyelmesen követjük, világosan megláthatjuk hite fejlődésének stációit. A történet elején, miután Jézus a föld porába köpve sarat készített és bekente a vak szemét, kit elküldött a Siloám tavához, hogy mosakodjon meg, a szomszédok megrökönyödnek, mert látják, hogy a nem látó lát. Ekkor még emberünk úgy beszél Jézusról, mint egy különös figuráról, akinek épphogy csak a nevét ismerte. "Az az ember, akit Jézusnak hívnak..."

Néhány igeverssel odébb, amikor a Jézus isteni személyét elutasító zsidók minden áron fogást akarnak találni rajta, megkérdezik, hogy a meggyógyult kinek mondja azt az embert, aki ezt tette vele. Emberünk szívében és gondolataiban itt már elkezdődik valami. Az a csoda, ami vele történt, nem mindennapi, olyannyira nem, hogy Isten és népe történetében sehol sem olvasunk arról, hogy ehhez hasonló történt volna. Az, aki ilyet tehet, legalább egy próféta kell, hogy legyen. Igen. Az, aki ezt tette velem, valószínű egy próféta. A próféta Isten embere. Az, akinek Isten ad tehetséget, elhívást és ihletet ahhoz, hogy a Mindenüttjelenlévő erejét láthatóvá, hangját pedig hallhatóvá tegye. A Mester az előbb még egy Jézus nevű emberként volt megemlítve, most, hogy eltelt egy kis idő és egyre lényegesebbé válik, hogyan beszél gyógyítójáról. Jézus az Isten embere címet kapja tőle.

Tovább olvasva a történetet megdöbbentő vallomással találkozunk. Minek utána a zsidók még egyszer hallani akarják, hogyan gyógyított Jézus szombaton, a sarokba szorított, vallatott nemhogy távolodik a számára is egyre inkább veszélyt jelentő Jézustól, nemhogy elkezdi megtagadni őt, aki miatt akár bajba is kerülhetne, hanem az egykor vak ember Jézus tanítványaként aposztrofálja magát. Tanítvány az, aki követni akarja Mesterét. A tanítvány az, aki tanulni akar attól, akinek közelében megváltozik gondolkodása. A nemrég sötétségben élő számára valami derengeni kezd. Egyre inkább azt érzi, hogy itt olyas valakivel találkozott, aki több, mint Isten kegyeltje.

Igazán élessé akkor válik a helyzet, amikor el kell döntenie, hogy az, ami történt Istentől való-e, vagy sem. Ha felvállalja, egyértelműen leteszi a voksát Jézus mellett, ami a kiközösítést vonta maga után, és aminek értelmében az akkori zsidó törvény szerint bárki bármikor agyonüthette volna. Ha nem vállalja, megtagadja azt, aki a csodát tette és inkább embereknek tetszik. Tertia non datur - mondja a latin közmondás. Harmadik est nincs. Semlegesek, vagy közömbösek nem lehetünk Jézus isteni voltát illetően. Mindannyiunknak el kell döntenünk, kinek tartjuk őt és hogyan beszélünk róla. Ahogyan ez a vakon született esetében volt, Jézussal lehet hit nélkül találkozni, de ilyenkor már sohasem maradunk neutrálisak. Emberünk is minél többet ismer meg Jézusból, minél inkább meg kell tudnia fogalmazni, kinek köszönheti élete nagy változását, annál inkább közelebb jut a teljes hithez. Miután megszabadult élete nagy nyomorúságától, véget ért számára a sötétség: mind a testi, mind pedig a lelki vakság.

Végezetül történetünk csúcspontja az, amikor a szülei által megtagadott, szomszédai és ismerősei által szavának hitelességét erősen kétségbe vont, elöljárói által kifaggatott, megalázott és kitagadott emberünk nyílt színen tesz hitvallást. A lehető legrövidebb, de a későbbiekben minden Jézusról tett hitvallás alapjául szolgáló mondat mély meggyőződéssel hagyja el száját: "Hiszek, Uram!"
Minden azóta elhangzó hitvallás ennek az őshitvallásnak a kiszélesítése.
Az elején embernek aposztrofáltból imádatra méltó, hatalmas Isten lett emberünk testi lelki szemei előtt.

Ez az emberi kapcsolatokban is így van. Először, amikor csak megakad valakin a szemünk, a külső jegyek alapján van egy általános benyomásunk egymásról, ami igen felszínes. Aztán ahogyan találkozni és beszélgetni kezdünk, egyre jobban megismerjük a másik belső gondolatait, érzésvilágát, személyiségét és rejtett kincseit, vagy épp hiányosságait. Végül ha összeházasodunk vele, akkor jön igazán a nagy felismerés, kivel kötöttük össze az életünket.

Emberünk is így volt Jézussal. Csodálatos ismeretség alakult ki közöttük. Amikor ez az ismeretség elmélyült és egy életre szóló kapcsolat mellett döntöttek mindketten, annak a legnagyobb nyertese a meggyógyult lett.

Minden hívő keresztény embernek van egy története. A történet arról szól, hogy mikor ismerjük fel Jézusban mindenestül Istent és hogyan kötjük össze vele életünket.

Hiszek, Uram! Ezt a két szót semmi más nem szárnyalja túl a mi életünkben. Ha ezt kimondod, elköteleződsz. Minden istentiszteleten megerősítjük ezt az elköteleződésünket. Hiszek egy Istenben..., Jézusban..., Szentlélekben.... Világosságot kaptam. Látom, hogy ki vagy és hogy én ki vagyok. Hiszem, hogy te vagy a Megváltóm, és Isten vagy. Uram is vagy, ezért ezen túl neked engedelmeskedem, neked szolgálok, téged imádlak, mert életemben házastársam, szerelmem, gyermekem, szüleim, szeretteim előtt te vagy az első.

Sokak, nagyon sokak számára Jézusa egy történelmi személy, csak egy ember, akit így hívtak: Jézus; vagy esetleg egy próféta, ahogyan más vallások titulálják őt; vagy egy tanító, akit érdemes olvasni, mert sok bölcsességet mondott; vagy az ókor egy kiemelkedő alakja; az általános műveltség része. Ezek az emberek nem járnak világosságban, vakok, ezért nem öröklik Isten országát. Vigyáznunk kell, mert nagyon finom az átmenet. Elfogadom a tanítását és az életét, mert Jézus és a szemlélete végtelenül szimpatikus, vagy életem Ura, akinek nap, mint nap azt mondom: szeretlek téged, ragaszkodom hozzád, mutasd meg hogyan szolgálhatok neked és mi a feladatom erre és erre a napra. Ez egy döntő pont. Mindent eldöntő. Ki nekem Jézus?

Ámen.