Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap
Szentendre, 2010. július 4. 10:00
/Ézs 43, 10-15/
EÉK 46, 8, 60, 308, 11

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Azt szoktuk mondani, hogy az egyik leghitelesebb istenbizonyíték, hogy a kereszténység még létezik. Annyiszor el kellett volna már tűnnünk a történelem süllyesztőjébe, annyiszor kihalhatott volna a Jézusban hívők közössége, már annyiszor fel akarták számolni, az istentelen uralkodók, a felvilágosult liberálisok, az ateizmus halálos betegségében vergődők a Krisztusnak átadott életű embereket, családokat összetartó és egybegyűjtő egyházat, már annyiszor akartak lakatot tenni templomaink kapujára, mi mégis itt vagyunk. Ma is vannak megtérések, ma is születnek új gyülekezetek, ma is működik a misszió. Isten létezésének bizonyítékai tehát mi vagyunk; mi vagyunk a tanúk, vagy ahogyan igénkben Isten maga mondja: "Ti vagytok a tanúim."

Múlt héthez hasonlóan ezen a vasárnapon is Ézsaiás próféta által szólít meg bennünket Isten.
Ebben a fejezetben egy bírósági perben találjuk magunkat, ahol a törvényszék előtt a Bibliából jól megismerhető egy igaz Isten és a többi, pogány istenség áll, minden istennek a létezését kell bizonyítani, hiszen a vád az, hogy nincs Isten se égen, se földön, a választott népet pedig arra sarkallja Isten, hogy puszta létükkel, odaállásukkal tanúskodjanak mellette. Isten azt kéri tőlük: jelenlétetekkel kiállásotokkal legyetek ti a bizonyítékok arra, hogy nincs isten rajtam kívül; nem is volt és nem is lesz. "Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító."
Csendesen megkérdezem: te odaállnál? Vagy talán középre, mint aki még nem biztos a dolgában? Esetleg a másik oldalra, ahol azok tömege áll, akik sivár imádságos életükkel, Isten nélküli probléma magoldó készségükkel arra bizonyítékok, hogy szívükben nem is hiszik, hogy van Isten?

Régi klasszikus anekdota szól az igazi gyülekezetépítésről, amit bizonyára többen ismernek. Egy zsúfolásig megtelt templomban istentiszteletet tartanak. Hirtelen három álarcos fegyveres lép be és az egyik elkiáltja magát: csak azok maradjanak itt, akik hívő keresztények, a többiek sértetlenül elmehetnek. Fejvesztve tódul ki a rémülettől sápadt gyülekezet, csupán néhányan merik felvállalni Jézust. Miután majdnem kiürül a templom, a három terroristának álcázott presbiter leveszi maszkját és odaszól nekik a lelkész: na látjátok, most már tudjuk, kik az igaz tanúságtevők, velük kezdjük el a gyülekezetépítést.
Nem gondolom, hogy ebben a templomban valaha is így fogjuk tesztelni a testvéreket hitvalló hűségét, hiszen Jézus mindenki szívébe belelát.

De térjünk vissza az ézsaiási igéhez, ahol egy pernek lehetünk részesei. El kell mondanunk, hogy sokszor szívesen ülnénk a bírói székbe, és lennénk mi az ítélet hozók, akinek hatalmában áll meghozni a döntést, de nem ülünk ott. A vádlók sem mi vagyunk, hiszen erre a szerepre már elég régen bejelentkezett a sátán. Akkor nekünk a vádlottak padja jut, ahol bűneinket sorolva ülhetünk bilincsbe verten, várva az ítéletet. De mégsem. Az a hely is foglalt. Oda Jézus került. Magára vette a világ bűnét és vállalta a következményt. El is ítélték, végre is hajtották az ítéletet. Nem maradt hát más, mint a tanúskodás. A keresztény hívő ember tehát tanú. A tanú esküt tesz arra, hogy az igazat, csakis a szín tiszta igazat mondja.
És akkor ebben az összefüggésben ne hallgassuk el, hogy a világ perben áll Istennel. Az embereket két nagy csoportba lehet osztani. Vannak, akik mellette és vannak, akik ellene tanúskodnak. Az oltár előtt felolvasott igében Péter apostol így írt: "Az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet." 1 Pét 3,15

Az elmúlt héten a piliscsabai hitmélyítő csendeshéten az esti evangélizáció után mindig meghallgattunk egy bizonyságtételt. Nem egyszerű dolog kiállni hatvan ember elé és személyesen vallani arról, hogy egy-egy életeseményben hogyan van jelen Jézus. Egyik bizonyságtévő 26 éves fiatal piackutató elmondta, hogy őt rengeteg bizonytalanság veszi körül: cukorbetegsége tövis a testében, munkahelyét illetően nem érzi, hogy helyén volna, keresi társát. Miután ezeket részletesen elmondta, azzal fejezte be, hogy ő most nem tud bizonyságot tenni, csak azt érzi, hogy Jézus az egyetlen biztos pontja az életének, aki nem változik, aki hűséges, akihez bármikor oda tud fordulni, akitől erőt kér betegségének tűréséhez, útmutatást, hogy hol a helye, és kitartóan imádkozik azért a társért, akire már évek óta vágyakozik.

János evangéliumában, amikor Jézus meggyógyít egy vakot, akitől később kérik, hogy mondja el, hogyan történt vele ez a csoda, a meggyógyult csak ennyit tud mondani: "Egyet tudok: bár vak voltam, most látok." Jézusról tudjuk, hogy a "süketeket hallóvá, a vakokat látóvá teszi." Jézus működése alatt ez fizikai értelemben volt igaz, de tudjuk, hogy ez lelki értelemben is igaz.
A választott népnek a babiloni fogságban a konok pogányok között tanúságot kellene tennie arról, hogy nincs isten az egyetlen hatalmas Úr mellett. Nem lehetett nekik könnyű, de sohase felejtsük el azt az igét, amelyet néhány éve ennél az oltárnál is elhangzott egyik testvérünk konfirmációi áldó igéjeként Máté evangéliumából, amelyben arról olvasunk, hogy Jézus kiküldi tanítványait, hogy tanúi legyenek ebben a világban. "Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom mennyei Atyám előtt."

Aki egykor vak volt, de Jézus felnyitotta a szemét és meglátta, hogy Ő az Isten Fia, a Megváltó, az többé nem vak. Sőt! Isten megadja, hogy megnyissa száját és némaságából megszólaljon, bizonyságot tegyen őróla. Jó, ha az életünkkel, a tetteinkkel bizonyságot teszünk a mi Mennyei Atyánkról, de akit Jézus megragadott az Ő szeretetével, annak előbb-utóbb meg kell szólalnia.

A közelmúltban elmondta egy Istent kereső testvérünk, hogy barátai nemrég megkérdezték tőle, hogy mit csinál vasárnap. A feleségem programot szervezett - hangzott a válasz. Aztán amikor elköszöntek egymástól, sírt. Nem mertem elmondani, hogy templomba jövünk. Egy héttel később elhozta ezt a barátját. "Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt." Hány embert hoztál már el a templomba? Hány ember életét próbáltad már megmenteni az örök haláltól? Ti vagytok a tanúim! - mondja Isten.
Ha vak voltál és már látsz valamit Isten kegyelméből, megértetted, hogy mit tett érted, ki kell nyitni a szádat. Kérd el ezt a kegyelmi ajándékot. Ennek az isteni erőnek a megnyilvánulása áldott lehet az életedben, hogy áldás légy sokak üdvösségére.

Nem bírók, nem vádlók és nem vádlottak voltunk ma, hanem tanúk. Kérdezd meg őt, ki előtt kell tanúságot tenned róla szavaiddal, hívogatásoddal. Ne légy néma akkor, amikor Isten téged akar felhasználni valaki megmentésében. Mentő szeretete elért hozzád, ne légy akadálya mások üdvösségének.
Ahogyan a kisgyermek is egyszer csak elkezdi mondani a szavakat: apa, mama, és talán először csak a szavak első szótagját, a szülők beszéde, tanítgatása egy-két év alatt csodálatosan beszélő kis teremtménnyé formálja.

Nem tudom Isten mióta beszél hozzád, talán évek, vagy évtizedek óta. Már megtanulhattál beszélni róla. Ne maradj hát néma. Légy tanú. Bizonyságtévő, Jézusról beszélő gyermeke.

Ámen.