Szentháromság ünnepe
Szentendre, 2010. május 30. 10:00
/Jn 17,1-10/
EÉK 248, 7, 253, 244, 293
ROZS-NAGY Szilvia
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Szentháromság ünnepe van ma. A nagy ünnepeken általában már előre sejtjük, hogy milyen bibliai olvasmányok fognak elhangozni az oltár előtt, és hogy miről prédikál majd a lelkész. Amint az egyszeri ember is, aki mindig csak nagypénteken ment el a templomba, az egyik alkalommal csak hallgatta, hallgatta, hogy mit mond a lelkész, majd egyszer csak dühösen felkiáltott: "Ez a Jézus minek ment oda megint Jeruzsálembe, mikor már tavaly is ott fogták el?!"
A mai vasárnap kivételt jelent e szokott rend alól. Még talán a második olvasmány áll a legközelebb ünnepünk mondanivalójához, amely Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből van (Róm 11,33-36), és Isten bölcsességének mélységeiről, kikutathatatlan terveiről és útjairól szól.
Mit is gondoljunk azonban Ézsaiás próféta szavairól Szentháromság ünnepén (Ézs 6,1-13)? Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon. A csattanót akkor még nem is említettük: a nép elpusztul, csak egy tizede marad meg, és még e tizednyi embert is egy újabb pusztulás sújtja, s aki megmarad az lesz a szent mag, az új kezdet.
Így első pillantásra elég távolinak tűnik ez az üzenet. Miért olvastuk fel mégis? Talán azért, hogy tisztelettel adózzunk Ézsaiásnak? Vagy nem akartuk, hogy Isten egyszer elhangzott kijelentése ne menjen feledésbe? Nem.
Elárulom a titkot. Azért olvastuk fel, mert ez az Írás beteljesedik rajtunk.
Hallván halljuk Isten üzenetét vasárnapról vasárnapra, látván látjuk magunk előtt a helyes utat, mégis úgy teszünk, mintha nem értenénk meg, mintha szemünk és fülünk be lenne kötve, kezünk és lábunk le lenne láncolva, nehogy elinduljunk. Nehogy megtérjünk. Nehogy meggyógyuljunk. Nehogy szentek legyünk.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lennénk hívők. Nem is azt, hogy ne találkoztunk volna Istennel, vagy ne éreztük volna jelenlétét életünk során. Hanem azt, hogy e drága kincsekhez nem ragaszkodtunk eléggé, nem emeltük őket mindenünk fölé, nem követtük az általuk kijelölt utat, sőt inkább azon igyekeztünk, hogy minél hamarabb megfeledkezzünk róluk, vagy úgy tegyünk, mintha nem volnánk tisztában a jelentőségükkel.
Megpillantottuk Istent, majd azt kezdtük hajtogatni, hogy mi tulajdonképpen vakok vagyunk, nem is láthattuk volna Őt.
Megtapasztaltuk néha, milyen érzés jót tenni, jónak lenni és örülni, majd azt kezdtük hajtogatni, hogy mi nem is tudunk jók lenni, kár is próbálkoznunk.
Volt, hogy elkapott minket a boldogság forgószele, ragyogott a világ, és Isten szíve ott dobogott bennünk. Másnap mégis megróttuk magunkat bolondságunkért, azt hajtogatva: hogyan is lehetnénk boldogok itt e földön.
Eközben Jézus a Gecsemáné-kertbe megy és imádkozni kezd. Emlékszünk, kikért imádkozik?
Őértük. Őértük - és nem a világért. Őértük, akik megtapasztalták és ismerik Istent, s akit Ő elküldött, a Jézus Krisztust.
Az, hogy Jézus imádkozik, nem egy különleges esemény. Még az sem, hogy ezt a Gecsemáné-kertben teszi. Ám az, hogy Jézus őértük imádkozik, kicsivel később (Jn 17,20) pedig azokért, akik az ő szavukra hisznek Benne. A világ csupán úgy került be az imába, hogy tisztázza: nem, a világért nem imádkozik.
Kik is azok az ők? Vegyük sorba, mi jellemzi őket.
Először is az, hogy ismerik Istent és Jézus Krisztust. Úgy érzem, ez eléggé leszűkíti a kört. Vajon hány ember mondhatja el magáról, hogy ismeri Istent és Jézus Krisztust? Én még lelkészt is ismerek, aki nem tud mit kezdeni azzal az isteni paranccsal, hogy szentek legyetek, mert én Szent vagyok.
Önmagukat hívőnek valló emberek is értetlenül állnak a Hegyi Beszéd előtt és a vállukat vonogatják, hogy szép, szép, de nem lehet ezen elvek szerint élni. Nihil nimis, kapcsolódnak az antik bölcsekhez, semmit se túlságosan. Éljen az arany középút, különben pórul járunk, vagy éhen halunk. Oda lesz a karrier és az emberek elismerő és jóváhagyó tekintete.
Pedig János apostol is azt írja egyik levelében, hogy abból tudjuk meg, hogy ismerjük Istent, ha megtartjuk az Ő parancsolatait (1Jn 2,3).
Egy önmagát ateistának valló filozófusnő is a következőket írta: "Minden dolognak két oldala van: az egyik jó, a másik rossz, de a közép mindig rossz. Az az ember, aki rossz, még mindig őriz valami tiszteletet az igazság iránt, ha csak azzal is, hogy elfogadja a választás lehetőségét. Ám a középen álló ember gazfickó, aki elmaszatolja az igazságot, hogy azt színlelje, nem léteznek választási lehetőségek. Az az ember, aki elutasítja az ítélkezést, aki nem ért egyet, de ellent sem mond, aki kijelenti, hogy nincsenek abszolútumok, és azt hiszi, hogy megússza a felelősséget, az az ember felelős mindazért a vérért, amelyet kiontanak most a világban. A valóság abszolút, a lét abszolút, egy porszem abszolút, ahogy az emberi élet is az. Az, hogy élünk, vagy halunk-e, az is abszolút. Az étel és méreg közti minden megalkuvásban csakis a halál győzhet." (Ayn RAND)
Sokan gondolják azt, hogy ismerik Istent és Jézus Krisztust, mégis csak ezen emberek töredéke gondolja azt, hogy ennek az ismeretnek bármiféle jelentősége lenne az életének szervezésében. Még kevesebben vannak azok, akik nap mint nap igyekeznek megtartani Isten parancsait. Közülük is egész kevesen vannak azok, akik keresik akaratát, állandó párbeszédben állnak Vele és arra vágynak, hogy minél többször érezzék Isten jelenlétét az életükben. Jézus ezért az egészen kicsiny csapat emberért imádkozik.
Mi is jellemzi még őket?
Azt mondja Jézus, hogy ők azok, akiket nekem adtál, vagyis ők azok, akik az Atyáé voltak, akik megtartották Isten igéit, és felismerték, hogy mindaz, ami Jézusé, tulajdonképpen az Atyától ered, mivel az Atya küldte el Őt.
Az is jellemzi őket tehát, hogy miként Jézus, ők is elküldettek a világba, de nem e világból valók. Amint a II. századi Diognétoszhoz írt levél fogalmazza:
"Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, amelyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. (...) Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban."
Ehhez kapcsolódik harmadik fő jellegzetességük, amellyel egyúttal megérkeztünk Szentháromság ünnepének a szíve közepébe: az egységük.
A Szentháromság legnagyobb titka az egység. Mégpedig azon egység, melyben nem veszti el egyedi sajátosságát sem az Atya, sem a Fiú, sem a Szentlélek. Nem adnak fel Magukból semmit, mégis teljes az egység köztük, mert ugyanazon lényeg, ugyanazon akarat és szeretet hatja át Őket. Egy az Isten, Aki mégis Háromság.
Miként a tojás is egy, pedig három részből áll: héja, fehérje, sárgája. Mindegyik része a tojásnak, de mégis csupán együtt, egységben adják ki a tojást. A Szentháromság személyeit is meg lehet külön-külön ismerni, de Ők együtt, egységükben jelentik Istent.
Ezen a ponton hívnám fel a figyelmet Jézusnak egy ésszel alig megérthető kérésére: De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egy legyenek úgy, ahogyan Te, Atyám, énbennem, és én Tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem. (Jn 17,20-21)
Jézus itt először azt mondja, hogy a tanítványok között olyan egység kell, hogy legyen, mint az Atya és Fiú között. Mint a tojás sárgája és fehérje között. Elgondolkodhatunk, hogy saját gyülekezetünkben megvalósult-e már ezen egység, és egyházunkban, és a római katolikus, református és más felekezetű testvéreinkkel? Vajon összeköt-e bennünket az élet és a szeretet egysége, mely ott rejtőzik minden egyes tojásban?
Másodszor pedig Jézus arra utal, hogy a tanítványok és Isten között is egy ilyen lényegi egységnek kell lennie. Ahogyan Te, Atyám énbennem, és én Tebenned. Még teljesebb egységnek kell lennie a tanítványok és Isten között, mint férj és feleség között egy házasságban. Ez utóbbinál ugyanis arról van szó, hogy lesznek ketten egy testté, míg az előbbinél arról, hogy a tanítványok egy lélekké, egy akarattá, egy mozdulattá lesznek Istennel.
Jézus azon kevesekért könyörög, akik ismerik Istent, Hozzá tartoznak, Vele laknak és egységben vannak Vele. Pedig mintha nekik lenne erre az imára a legkevésbé szükségük.
Hadd mondjak el egy történetet, hogy megvilágítsam, miért értük imádkozik Jézus.
Hajdanán egy nagy tanító figyelmeztetéssel fordult az emberiséghez. Egy napon, mondta, a világ összes vize el fog tűnni, kivéve azt, amit egy különleges módon tároltak. Később ismét visszatérnek a vizek, de az már olyan víz lesz, amely bolonddá teszi az embereket.
Csak egyvalaki figyelt oda a figyelmeztetés értelmére: vizet gyűjtött tehát egy hegyi barlangban, és várta, hogy a világ vizei megváltozzanak.
Egyszer csak a folyók kiszáradtak és a kutak elapadtak. Az egyetlen ember pedig, aki odafigyelt a figyelmeztetésre, észrevette ezt, visszavonult barlangjába és tárolója vizét itta.
Mikor látta, hogy a vízesések újra zúgni kezdenek, leszállt a többi ember közé. Azt tapasztalta, hogy teljesen másként gondolkodtak és beszéltek, mint annakelőtte; de egyáltalán nem emlékeztek arra, hogy mi történt velük, sem pedig a figyelmeztetésre. Mikor beszélni próbált velük, rájött, hogy bolondnak tartják, és ellenségesen vagy részvéttel fordulnak felé.
Eleinte semmit sem fogyasztott az új vízből, hanem nap mint nap visszavonult hegyi rejtekébe és tartalékait kortyolgatta. Végül úgy döntött, hogy ő is az új vizet fogja inni, mert nem tudta elviselni a magányt, hogy másként él, viselkedik és gondolkodik, mint a többi ember.
Ivott az új vízből, és ugyanolyan lett, mint a többiek. Lassanként elfelejtkezett saját különleges vizéről, társai pedig úgy tekintettek rá, mint egy bolondra, ki csodálatos módon ismét egészséges lett.
Minél inkább megismeri az ember Istent, minél közelebb kerül Hozzá, minél nagyobb közöttük az egység, úgy lesz neki egyre boldogabb és egyre nehezebb az élete. Az Istennel találkozás és együttlét örömét nem nagyon lehet megosztani mással. Ahogy a mondás is tartja: Aki tudja, nem képes elmondani. Aki nem tudja, nem képes megérteni. Kevés rá az emberi szó, mégis ez az ember életének teljessége és boldogsága.
Jézus imádkozik. Azóta is, szüntelenül. E kevesekért, akik merik vállalni, hogy Istennel élnek, hogy az Élet Vizéből táplálkoznak, hogy őrzik a Szentháromság szeretetének egységét, hogy e különleges kincsük ne magányosságuk terhe legyen, amelyet fel akarnának adni, hanem a világ világossága, az éltető forrás, amelyhez minden erejükkel ragaszkodnak.
Adja Isten, hogy mi magunk is e kevesekhez számláltassunk.
Ámen.