Hetvened vasárnap
Szentendre, 2010. január 31. 10:00
1Pt 2,1-5
EÉK 42, 4, 337, 356, 293

Rozs-Nagy Szilvia

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mikor a lelkész úr megkért, hogy helyettesítsem őt e vasárnapon, s én elolvastam az igehirdetés alapigéjét, nagyon megörültem és közben gyorsan igent mondtam. El is árulom rögtön, hogy miért.
Régen, még az evangélikus liturgiai reform előtt, két évig a Budapesti Egyetemi Gyülekezet lelkésze voltam. Ez egy missziói gyülekezetnek számított, így a liturgiát is igyekeztünk a fiatalok számára vonzóvá tenni. Gitáros énekeket énekeltünk, s az imádságok és egyéb liturgiai részek szövegeit is színesebben fogalmaztuk.
Így került be a következő mondat az Úrvacsorához hívás elé, melyet nekem, mint lelkésznek olyan volt kimondani, mintha a Paradicsom kapuját nyitottam volna meg: "Íme, minden kész. Jöjjetek az Úr megterített asztalához, ízleljétek és lássátok, milyen jó az Úr!"
Ez az érzés végig megmaradt, akkor is, amikor egy lány megkérdezte, hogy miért mondom mindig, hogy jóízű az Isten, mikor az ostyának nincs is semmilyen íze; egyáltalán semmilyen.

Péter apostol levelénél maradva, itt ennél fontosabbról és szebbről van szó. Mégpedig arról, hogy Isten maga a táplálék, amely erősíti testünket, segít, hogy felnövekedjünk, lábra kapjunk és eljussunk Hozzá. Egyfelől, táplál bennünket az Úrvacsorában, ahol Krisztus teste és vére testté s vérré lesz bennünk is. Másrészt, táplál bennünket a mindennapi betevőnkkel, amelyért naponként imádkozunk a Miatyánkban. Végül, Jézus Krisztus pedig úgy magyarázta: "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik." (Mt 4,4)

Vagyis Isten nem csupán testi jólétünkről, de lelkünk és elménk szükségleteiről is gondoskodik. A Szentírást kinyitva naponként valami új titkot érthetünk meg, vagy egy új kérdéssel találjuk szembe magunkat. Isten pedig hol elégedett, hol zaklatott elménkkel együtt hívogat bennünket, hogy megismerjük Őt, Kinek keze alakított bennünket, és Ki olyan közel van hozzánk, hogy bőrünkön érezzük pillantását, és fülünkben visszhangzik, ahogy léptei neszeznek a szederfák lombján (2Sám 5,24). Vagy Ady Endre megfogalmazásában: "Napsugarak zúgása, amit hallok, számban nevednek jó íze van (...) Istenem, Istenem, Istenem!" (Köszönöm, köszönöm, köszönöm című vers)

Isten táplál bennünket, éltet, hív. Várja, hogy eljussunk Hozzá, megismerjük Őt és Vele éljünk. Elküldte Jézus Krisztust, hogy lássuk az utat. Elküldte az utat magát. Ő az út Maga. Isten nemcsak az út, az élet, de az étel is az úton.
E csoda, ezen isteni nagylelkűség azonban számtalan félreértésre adhat okot. Szinte fölfoghatatlan és hihetetlen ugyanis, hogy Isten ennyire segít bennünket, ennyire szeret minket, ennyire vágyik arra, hogy közel kerüljünk Hozzá. Sokan ezért nem is veszik komolyan.

Van, aki azt mondja, hogy minek tegyen ő akár egy lépést is, amikor minden működik nélküle is. Azt hiszi, Isten nemcsak tudja, de meg is határozta, hogy milyen lesz a következő pillanat, vagy mi történik vele harminc év múlva. Ezért nem kíván sem elköteleződni, sem különösebb felelősséget vállalni, sem elhinni, hogy egyszer majd magyarázattal kell szolgálnia döntéseiért: ő csak megy az orra után. Egyszerre fatalista és önfejű. Istene személytelen, talán a sors, vagy a végzet az, ami leírja a benne élő képet.

Van, aki azt mondja: Isten nem is akarja, hogy elérjenek Hozzá az emberek. Ha akarná, akkor út helyett mozgólépcsőt adott volna, vagy inkább egy kényelmes járművet: döntök, beszállok és hipp-hopp máris megérkeztem. De hogy én lépkedjek, egy keskeny és kényelmetlen úton haladjak, sőt vegyem föl keresztemet, tagadjam meg magam és igyekezzem?! Mi a biztosíték, hogy haladok, és nem egyhelyben toporgok? Mi a biztosíték, hogy elérem az Elérhetetlent, megismerhetem a megismerhetetlen Istent? A legjobb, mondja, ha bele sem kezdünk e fölösleges vállalkozásba. S éli az életét, ahogy jön. Akár istentagadónak (ateistának) is mondhatnánk, de itt igazából kényelemszeretetről és lustaságról van szó. Istene olyan, mint egy távoli varázsló, aki ha akarná, egycsapásra mindent jobbá tehetne, még őt magát is. Miért küzdene bármiért is?

Van, aki inkább az önmarcangolás felé indul el: ez különösen is az evangélikusok kedvenc menekülőútja. Azt mondja: én nem érdemelhetem meg mindezt; bűnös vagyok, visszaeső. Még a jótetteim mögött is - amelyek egyébként is igen ritkák - ott a képmutatás. Hogyan fogadhatnék el egy ilyen drága kincset Istentől? Hogyan hihetném, hogy Isten szeret, elfogad, föladatot bíz rám? Hogyan hihetném, hogy komolyan gondolja, mikor azt kéri: "Szentek legyetek, mert én szent vagyok" (3Móz 19,2)? Hogyan lehet bárki is szent, bűn nélküli itt a Földön? Hogyan lehetnék én szent? Hiszen ezt kimondani is szinte istenkáromlás. Szerencsére, ahelyett, hogy Istent vádolná azzal, hogy istenkáromló, azt mondja inkább: Isten csak a távlatokat jelöli ki, példákat állít, amelyeknek persze senki sem tud megfelelni, kár is próbálkozni, de a Túlvilágon majd lehetséges lesz. Istene egy óvónénire hasonlít, aki elismétli százszor is a gyerekeknek, hogy evés közben ne ugráljanak föl az asztaltól, a játékidőben pedig ne verekedjenek, vessenek le minden gonoszságot, irigységet, de nem büntet meg soha senkit, hiszen kicsik még, nem lehet elvárni, hogy úgy viselkedjenek, mint a felnőttek.

Vannak azután az úgynevezett megvilágosodottak. Ők látják, hogy Isten az út, a kenyér, a lélegzet, az élet. Ők járnak az úton és érzik, ahogy az út viszi őket. Érzik, hogy ők és az út eggyé válnak. Azt mondják: én magam vagyok az út. Sőt, én és Isten egy vagyunk. Sőt, én isten vagyok. És ha odáig nem is merészkednek, hogy azt vallják, ők az Isten; az biztos, hogy ők nem csupán embereknek, de emberfeletti embereknek tartják magukat. Ők ugyanis meglátták a fényt és megsejtették a titkokat. Istenük tehát a megismert titok. Céljuk általában a világbéke. Az egyetlen gond velük csupán az, hogy miközben Haitin az ivóvízért verik egymást az emberek, Magyarországon pedig egyre többen fagynak meg a kihűlt lakásokban vagy az utcán, a gyerekszegénység egyre növekszik, addig ők cselekvés helyett e szenvedéseket igyekeznek kiiktatni a tudatukból, hogy minél teljesebben a lelkieknek szentelhessék magukat.

Végül vannak azok, akik olyanok, mint az újszülött csecsemők. Akik fölismerik, hogy életük és boldogságuk egyedül Istentől függ. Akik nem ijednek meg a körülményektől, élni tudnak a lehetőségekkel, örömmel fogadják az ajándékokat, és Istenre szegezik tekintetüket. Rá figyelnek, ahogy az újszülött az édesanyjára, hiszen csak őt, aki fölé hajol, látja tisztán az első hetekben. Sőt, van úgy - amint a lelkiéletben is gyakran megesik -, hogy Istent sem látják, miként a megszületett az első napokban még a fölé hajoló édesanyát sem látja. S jönnek fények és árnyak, félelmek és vágyak, hideg, éhség és elmondhatatlan terhek és nyomorúságok, és nincs kinek a bíztató tekintetébe kapaszkodni, mert ennyire keveset sem lát. Ilyenkor csak az marad, amiről Péter apostol ír: megízlelni a jóságot. Amint a gyermek szilárd bizonyossággal fölismeri a tej ízéről édesanyját, akként az ember is megismeri Istent. Sőt, vágyik Utána, mint újszülött az édesanyja után, mint kinek élete, biztonsága, öröme és mindene Tőle függ. AUGUSTINUS így fogalmazta ezt: "Magadnak teremtettél, Uram, s nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Tebenned." (Vallomások I,1.)

Az ilyen emberek nekigyürkőznek az előttük álló feladatoknak: nem menekülnek, nem keresnek kifogásokat, hanem teszik, amit tenniük kell.

Emlékszem, amikor Bence fiam megszületett, az első hónapban minden szoptatás végére teljesen leizzadt, s az erőfeszítéstől rögtön álomba is szenderült. Ő tanította meg nekem, hogy miért is állította Jézus Krisztus a gyermekeket, Péter apostol pedig egyenesen az újszülött csecsemőket példaként a hívek elé: csak úgy lehet Istennel járni és Istenhez közelebb jutni, ha mindent beleadunk, és csak Istenen csüggünk. Hiszen ha mindent beleadunk, akkor nem jut hely sem a képmutatásnak, sem a másokat szem előtt tartó irigységnek, rágalmazásnak, vagy gonoszságnak, amelyekről Péter apostol azt írja, hogy el kell hagynunk, ha Istenhez akarunk tartozni. Ha hagyjuk, hogy Isten mindent betöltsön, akkor valóban szentek leszünk, ahogyan Isten is szent.

Azt azért tudnunk kell, hogy a tejes hasonlatnál maradva, mindig ott van a csábítás, hogy anyatejes csecsemők helyett tápszeresekké váljunk. Bár ez utóbbi nem személyre szabott, hiányzik belőle a lélek, s az édesanya íze, sokkal könnyebben hozzá lehet jutni, s jobban lehet tőle hízni is. A könnyebb út pedig mindig csábítóbb. Ez a gonosz csapdája (paradoxona): nem természetesebb, de kívánatosabb. A visszatérés a keskeny ösvényre pedig nemcsak kétszer annyi erőfeszítést igényel, de kockázatosabb is.

A csecsemők, amikor először tápszerrel kínálják őket, általában kiköpik azt. Később azonban gyorsan megszokják. Ha azután mégis megkísérlik visszaállítani őket, akkor az nehezen megy, és rendkívül sok türelmet igényel. És van, hogy nem sikerül. De van, hogy igen.

Jeremiás prófétánál olvastuk, hogy Isten így szólt: "Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr." (Jer 9,22-23) Azzal dicsekedjünk, hogy értjük és tudjuk, Ki és milyen az Isten. Vigyázzunk! A szőlőmunkások, akikről Máté evangéliumában olvastunk, egész napot vagy legalább is órákat együtt töltöttek, sőt együtt dolgoztak az Úrral, mégsem ismerték meg Őt. Istennek ezért így kellett felelnie egyiküknek: "Barátom, nem bánom veled igazságtalanul. (...) Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?" (Mt 20,13.15)

Nem elég látni Istent. Nem elég tudni, hogy közel van hozzánk: részesülnünk kell Belőle. Ízlelnünk kell, hogy jó az Úr, akkor is, ha ehhez a nehezebb és izzasztóbb utat kell választanunk. Hiszen mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy mi magunk is élő kővé tudjunk változni, lelki házzá, szent templommá. Különben csak kövek maradunk, amelyek visszahullanak Isten tenyerére.
Isten adjon erőt mindnyájunknak, hogy ismét újszülötté válhassunk, és mindent beleadva Hozzá, egyedül Hozzá ragaszkodjunk, és így valóban Atyának hívhassuk Őt, embertársainkat pedig testvéreinkként szerethessük.

Ámen.