Karácsony utáni vasárnap
Szentendre, 2009. december 27. 10:00
Ézs 45, 5-8
EÉK 164, 1, 165, 168, 283

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Az elmúlt napokban megünnepeltük a békességet hozó Isten Fiát, aki megváltoztatta ennek a világnak a történetét, benne a mi életünk történetét. Megpróbáltuk jászollá tenni szívünket, hogy a betlehemi fogadósokhoz hasonlóan ne kelljen azt mondanunk a bennünk szállást kereső Jézusnak: nincs számodra hely.
Ma, karácsony utáni vasárnap a katolikus egyház a szent család vasárnapját ünnepli. József vezeti a szamárkát, rajta az újszülött Isten gyengélkedő édesanyja, Mária ölében, és Egyiptomba menekülnek, hogy az örök életet hozó életben maradhasson.

Az evangélikus egyház perikópa rendje, így igehirdetési alapigénk megpróbálja értelmezni az előző nap eseményeinek következményét. Bár ez a néhány igevers az Ószövetségből való, mégis segít bennünket eligazodni és válaszaival megerősíteni abban, kicsoda Isten.

Ézsaiás próféta idejében, Kürosz uralkodásának idején járunk, Kr. születése előtt kb. 550 évvel. A babiloni birodalom összeomlott, mert nem tudták egy kézben tartani, így a király elrendelte, hogy az odahurcolt zsidó nép térjen vissza otthonába, menjen el Jeruzsálembe és kezdjék el újjáépíteni templomukat, Istenük, az Úr lakóhelyét, kultuszuk központját, vallásuk legfőbb szimbólumát; azt a templomot, amely miatt annyit keseregtek és sírtak.
Kürosz, vagy ahogyan a mi bibliafordításunk adja vissza, Círus perzsa király Marduk istent követte, akit ekkor egyetemes, minden más istent magába foglaló istenként tiszteltek a pogányok, így az ő részeként tekintetek a mi Istenünkre. Círus elismerte Izrael Istenét, ezért lehetett engedékeny és lojális a fogságban lévő néphez.

Igénkben azt látjuk, hogy Istennek a lehetőségei határtalanok. Nem röstelli felhasználni az idegen isteneket imádó Círust arra, hogy népét megmentse. Egy perzsa királyon keresztül cselekszik jót szeretett népével még akkor is, ha ezt ők nem érdemlik meg. Isten omnipotens, mindenható, hatalmas Úr, előtte nincs lehetetlen. Az ő kezében a látszólag rossz és "istentelen" is válhat az ő ügyének megoldásává. Nekünk sem kell félni azoktól a nem Jézusba vetett hitben élő vezetőktől, akik uralkodnak felettünk. Persze lehet vágyunk, hogy ők is megismerjék és befogadják Jézust, ám a történelem Urát nem kell féltenünk: politikák, izmusok, miniszterelnökök, és vezetők az ő erőterében vannak, ezért akkor és úgy nyúl bele például a magyar nép életébe, ahogyan azt ő akarja. Szuverenitását nem értjük, de tapasztaljuk.

Emmanuel Mounier, 20. századi francia filozófus azt írja: "Majdnem azt lehetne mondani, hogy nem létezem, csak abban a mértékben, amelyben más számára létezem, azaz kiélezve: létezni annyi, mint szeretni."
Igazat kell adnunk Mouniernek. Akitől szeretetet kapunk, sokáig őrizzük a szívünkben. Azok az emberek, akik felénk tanúsított magatartásában megtapasztaljuk az elfogadást, a megérdemelt büntetés, szidás, vagy hűvös viszonyulás helyett megbocsátást, jó szót és melegséget kapunk, belevésődnek érzelmi világunkba, azt az embert sokkal jobban megjegyezzük és sokkal jobban vonzódunk hozzá, mint máshoz.
Ha jót teszek valakivel, akivel ennek a világnak a törvényei alapján nem kellene jót tennem; ha irgalmas vagyok valakihez, pedig megtehetném, hogy az én igazságomat érvényesítem, számára erősebben létezek, mint valaha. Tehát annyira létezem, amennyire szeretem őt.

Isten-kapcsolatunkban ugyanígy vagyunk. Ha meglátom szeretetének kéznyomát az életemben, jobban létezik, mint valaha. "Én vagyok az Úr, nincs más Isten rajtam kívül. Én övezlek fel, noha nem ismertél."
Isten mindenkinek Ura mennyen és földön, de csak annak az Atyja, aki hozzá tartozik. Könyörülete eléri a pogányokat, még egy Marduk istent imádó uralkodó szívét is meg tudja puhítani, de irgalmasságának legnagyobb kincsét, az örök életet csak gyermekei kapják meg.

Ki a te istened? Mit tudsz róla? Hogyan szólítod meg őt? Meg szoktad szólítani? Sokszor úgy döcög az a beszélgetés, ahol egy félig ismerőssel kell szóba állni. Nem vagyunk biztosak a nevében, nem tudjuk, hogy tegezzük-e, vagy magázzuk, így inkább kerülgetjük a megszólítást, mint a forró kását. Isten számodra ismerős, félig ismerős, barát, vagy Atyád? Kicsoda számodra Isten? Hogyan beszélgetsz vele?

Az ember az Istennel való kapcsolatra teremtetett. A teremtmények közül egyedül nekünk a kiváltságunk, hogy összeköttetésben vagyunk vele. Csakhogy az ember nem akarja, hogy Isten valóban Isten legyen az életében. Sok imádságunkban mondjuk ki, mit szeretnénk tőle, olyan jó volna, ha egy kis szeretetet csöpögtetne belénk; ezt is, azt is megváltoztatná, egy kis békességet, harmóniát, nyugalmat adhatna, no meg anyagi biztonságot, hogy ezért mégse kelljen nélkülözni, vagy hónap végén filléreskedni. Egészséget is kérünk, kértünk szerető embereket, akit jó esetben férjnek, vagy feleségnek hívtak, de valójában nem azt akarjuk, hogy Isten Úr legyen az életünkben. Olyan ez, mint amikor a kisgyermek keze piszkos és ragad, emiatt sír, de amikor a víz a lá tartjuk a kezét, hogy megmossuk, azt már nem szereti, így kerüli a kézmosását addig kerüli, amíg tudja. Vágyakozik valamire, de vágya beteljesülésének eszközét nem szeretni. Vagy olyan ez, mint amikor a sötétség, ami világosságra vágyik, de a világosságot nem szereti, mert akkor megszűnik létezni. Istent az emberek gyertyának használják: meggyújtják, hogy megkeressék vágyaikat, s amikor megtalálják, eldobják a gyertyát. Aztán amikor látják, hogy újra sötétség veszi őket körül, újra kezdődik előröl. Persze, ha valami hibázik, mindig a gyertyát hajítják a sarokba, s az Isten felé hangzó vádak csak úgy záporoznak.

Ki a te Istened? Mire használod? Te használod, vagy engeded, hogy ő használjon téged? Minden ember vágyakozik Isten felé, manapság ezt divatos mindenféle sületlenségnek elnevezni, de a legtöbb ember nyelve akadozik, vagy elnémul, amikor természetesen néven kellene nevezni Jézust, ami urunkat és Megváltónkat.

Milyen kellemetlen és bántó, amikor bennünket nem a nevünkön szólít valaki, hanem testvérünk nevén, vagy valami hasonló hangzású nevet használnak.
Isten, Jézus Krisztus által sokkal valóságosabb személy annál, mintsem valahogyan szólítsuk. Sokkal konkrétabb, élő személy, mintsem "lejóistenkézzük" őt.

Ki a te Istened és hogyan szólítod meg őt?

Ézsaiás könyvének egy másik fejezetében olvassuk a konfirmációi istentiszteleten is elhangzó igét: "Ne félj, mert megváltottalak, neved szólítottalak, enyém vagy."
Ő nevünkön szólít, mert ismer bennünket. Mindenkit ismer, mielőtt anyánk méhében megformált volna, már tudta kik leszünk.

2009 utolsó vasárnapján, ennek az évnek egyik záró gondolataként legyen ez imádságunk: Uram! Neveden szólítalak. Felismertelek téged! Jézus vagy nekem. Te kimondtad, hogy tied vagyok Istenem, tied az én életem, ezért most már én is kimondhatom: neveden szólítottalak, enyém vagy. Nem akarok más Istent rajtad kívül, de téged mindig bátran a neveden szeretnélek szólítani. Légy eldobhatatlan örök mécsesem, légy el nem múló világosságom, légy közelebb hozzám, ahogy csak lehet, most és mindörökké imádságom ez.

Ámen.