Ádvent 4. vasárnapja
Szentendre, 2009. december 20. 10.00
Jel 22, 1-9
EÉK 146, 2, 149, 143, 133
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Ha most itt a templomban, istentiszteleten megkérdezném a gyülekezetet, hogy ki az közülünk, aki elkészült, és várja Krisztus második visszajövetelét, akkor bizonyára legtöbben felnyújtanák a kezüket. Idilli lenne, ha Jézus pont Ádvent utolsó vasárnapján jönne el és mi pont együtt lennénk ezen a helyen énekelés, imádkozás és igehallgatás közben. Ha ugyanezt a kérdést az utcán kutyafuttában egy kérdezőbiztos tenné fel a szentendrei főtér sarkán egy hétköznap délután, elképzelhető, hogy már kevesebben mondanának igenlő választ. Ha éppen valami olyan élethelyzetben lennénk, amit nagyon szeretünk, és amiben jól érezzük magunkat, és ott hangozna el a kérdés, valószínű legtöbben elhessegetnék ezt a gondolatot, mert furcsa, oda nem illő és roppant kényelmetlen kérdésnek éreznék a világ utolsó szívdobbanásának gondolatával foglalkozni.
Vasárnapunk kérdése tehát, amire mindenki a maga becsületes válaszát keresse: mikor tölt el végtelen örömmel az a bizonyosság, hogy az emberré lett Isten, Jézus másodjára is eljön. Állandóan? Legtöbbször? Olykor? Ritkán? Vagy soha?
Az emberiség a nem túl hosszú, de annál viharosabb történetében már a kezdetek kezdetén a túlélésre rendezkedett be, ami korunk futurológiájára különösen is jellemző. A híradásokból tudjuk, hogy sokak számára már most fejtörést okoz az ENSZ által közzétett prognózis, ti. hogy 2050-60 tájékán az emberiség meghaladja a tíz milliárdot.
Néhány évvel ezelőtt elkezdték felparcellázni a Holdat, jó pénzért meg lehet vásárolni egy hektárt belőle. Néhány gazdag számára a jövő biztosítva van.
A mozikban már elkezdték vetíteni a 2012 című filmet, amely arról a jóslatról szól, hogy 2012-ben a föld kérge megrepedezik és a cunami elönt mindent, s csak azok menekülnek meg, akik három hatalmas modern bárkában meg tudják fizetni a helyüket.
Ezek a gondolatok sok, az ember fantáziájából és mohóságából fakadó sületlenséget hordoznak magukban, még akkor is, ha esetleg van valami valóságtartalmuk.
Nekünk, keresztényeknek nem az a jó hír, hogy már kutatják a földön kívüli élet feltételeinek megteremtését, vagy hogy egy világméretű katasztrófa túlélésére is vannak megoldási kísérletek, amelyek évtizedek múlva a tömeges életben maradást segíthetik. A hívő ember jó híre, az evangélium számunkra az, hogy Jézus kétezer évvel ezelőtt halálával és feltámadásával megtette, hogy a felparcellázott mennyország helyeit helyettünk kifizette, hogy halálunkat túléljük. Nem arra vár, hogy jócselekedeteinkkel megvásároljuk a magunk kis helyét a mennyország egyik jó fekvésű telkén, vagy a mennyei Jeruzsálem aranysárga övezetében található lelki hajlékát, hanem arra vár, hogy bizalmunkat vessük ebbe az ígéretébe: Isten szolgái látni fogják az ő arcát, éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük és uralkodik örökkön örökké.
Bár a mi világunkban a Betlehem utcáin későig bóklászó Józsefnek és Máriának, így Jézus számára sem volt hely, csak egy rongyos kalyiba, az állatok társasága; ő nekünk helyet készített a mennyei Jeruzsálemben.
A Jelenések könyvében hemzsegnek a megfejthetetlenebbnél megfejthetetlenebb képek, de ígéretei világosak és igazak. Kálvin Jánossal szemben Luther Márton nem merte magyarázni a Jelenések könyvét, mert képies beszédét sokféleképpen lehet érteni. Mi sem bátorkodunk szóról-szóra fejtegetni igehirdetési alapigénket, amelyet egyébként a Jelenések könyvének utolsó előtti és utolsó lapján olvasunk. Azonban üzenetét jó volna szívünkkel megragadni.
Csak az érkezhet meg a trónushoz, csak az borulhat le és imádhatja a nagybetűs Bárányt, egyedül csak az ihat az élet vizének forrásából ingyen, akit maga a menny Ura, Jézus Krisztus méltónak talál erre. Nem a mi fantáziánktól, akaratunktól és jó érzésünktől függ, hogy méltók leszünk-e arra, hogy ott legyünk és Istennel szemtől-szemben éljünk örökkön örökké, hanem az ő kegyelmétől.
Az, ami Krisztus második visszajövetele, a második Ádvent beteljesedése után vár, tulajdonképpen folytatása annak, ami itt elkezdődött. Aki ma és holnap imádja az Urat, tehát mindennél jobban szereti, ragaszkodik hozzá, vakon megbízik benne és hallgat az Ő szavára, ahhoz Ő is ragaszkodni fog. Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus imádata gyönyörűséges! Az ember szeretetkészletének legteljesebb eszköze. Az imádat több a rajongásnál és az ész nélküli szeretetnél. Az imádat egyedül Jézust illeti. Ezért foglalt ez a szavunk és ezért nem helyes, ha valamire, vagy valakire azt mondjuk: imádom. Szeretem, fontos, kedves nekem. De nem imádom, mert az imádat egyedül az Övé. Ez különbözteti meg az emberek és tárgyak iránti kötődésünket a Jézus irányába kimutatható érzésünktől.
Az imádság szavunk is ezt erősíti bennünk. Nem szoktunk imádkozni sem szerettünkhöz, sem egy kedvenc ételhez, csak az Úr Jézushoz. Az imádság az Úristen verbális imádata.
Ámen.