Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap
Szentendre, 2009. november 8. 10.00
/Lk 12,54-59/
EÉK 493, 10, 331, 459, 45
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Isten ajándéka az idő. Még akkor, ha múlik. Minden élő ember ideje valamikor elkezdődött, mert a Teremtő úgy akarta, hogy elkezdődjön és mindenki ideje egyszer lejár, megáll az óra, mert a Teremtő egyszer majd úgy akarja, hogy megálljon. A kezdetekkel és az azt követő vitalitástól duzzadó évtizedekkel nincs is gondunk, de időnk végével már hadilábon állunk. Nem szeretünk a halál gondolatával foglalkozni, népszerűtlen, szomorú és degradáló témának tartjuk. Olyan ez, mint egy kellemetlen, vagy nehéz telefonhívás, amit napok óta halogatunk. Nyomasztó, így az ember félretolja azt, húzza az időt, nem vesz róla tudomást, hessegeti a gondolatot, tagad, hárít, mismásol. Vannak azonban olyan alapigazságok, amelyeket muszáj időről időre elővenni és körüljárni, még ha nincs is hozzá sem kedvünk, sem időnk, sem bátorságunk. Ezért az egyház évről évre, az egyházi esztendő végét, az ádventi időszak előtti heteket használja arra, hogy a gyülekezetet kész helyzet elé állítsa és beszéljen ezekről a végső dolgokról. Ma, reménység vasárnapján is ezt a nem könnyű, de elengedhetetlen témát járjuk körül.
Ahhoz, hogy Jézus ma elhangzott szavait megértsük, hasznos lehet a kor embere időfogalmának tisztázásával kezdeni.
A bibliai korok emberei nem ismerték az abszolút időt. Míg mi egy számegyenesen ábrázoljuk a múltat, jelent és jövőt és magunkat tesszük a közepére, a bibliai ember nem magát, hanem a történéseket - legfőképpen Isten nagy tetteit - állította a középpontba. A kollektív emlékezet és az ünnepek jelölték ki ezeket a stabil igazodási pontokat. Az embert egy utazóként határozták meg, aki elhalad ezek mellett a minőségi időgócok mellett, így minden egyes alkalommal, amikor valaki elhalad egy-egy ilyen esemény mellett, egyidejűvé válik azokkal, akik már ezt átélték és azokkal is, akik majd csak ez után élik át. Így valaminek a személyes átélése megvárja az embert, aztán továbbengedi. Nem ők álltak és várták az idő múlását, ahogyan mi tesszük, hanem ők lépkedtek az idő egyenesén, s érték el Isten nagy tetteinek átélését. A bibliai ember minél több isteni eseményt, minőségi időgócot elért, annál érettebb volt, hiszen akkor részese volt annak, amit a mennyei Atya mindenki számára elkészített.
Ma ilyen eseménynek tartjuk karácsonyban Isten fiának születésének belátását, Húsvét ünnepében Jézus értünk való halálának és feltámadásának hitét, a vagy akár a megtérést. Aki földi vándorként ezeknek részese volt, Isten szemében hitben érett és felkészült embernek számít. Aki ezeket elmulasztja, nincsen kész és talán nem is lesz soha. Ettől válik az utolsó ítélet halálosan komollyá.
Egyértelműen láthatjuk, hogy mind az Ószövetség, mind pedig az Újszövetség emberének az utolsó idők adják meg a most értelmét. Csak úgy értelmezhető és egyben értékes a jelen, ha azt az utolsó idők, a mennyország és a mennyországon kívüli lét felől szemléli az ember. Ez egyben az öröklét két pólusának, az "isteni" és istentelen hely létezésének elfogadását is jelenti. Ennek tükrében az istenfélő ember számára az utolsó idő, amelyet eszkatonnak nevezünk döntő fontosságú lesz.
A figyelmünk középpontjába kerülő igeversek a karnyújtásnyira lévő krízisről, vagyis ítéletről, a nagy változásról szólnak. Jézus arra bíztatta a sokaságot, hogy olvassanak az idők jeleiből és próbáljanak meg úgy élni, hogy jelenükre a végső idők távolából tekintsenek vissza. Jézus egyetlen célja az volt, hogy minél többen elköteleződjenek az Isten országa iránt, tehát az utolsó idők kezdete előtt - ami példának okáért most is van, - minél többen részesei legyenek annak a bizonyos minőségi időgócnak, más szóval a megtérésnek. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Ezt azonban nem minden ember akarja. Legalábbis sokszor úgy él, hogy Isten számára ez irányú törekvése és vágya komolytalan. Aki elköteleződött Isten iránt, az nem veszi többé félvállról az igét, Krisztus követését, a naponkénti bűnbocsánat elkérését, a másokért való életet. Isten az ilyen embert komolyan veszi, az ilyen embernek semmi aggodalomra nincs szüksége az utolsó ítéletkor. Istennek ez a komolyan vétele mutatja meg végtelen szeretetét.
Jézus jelenlétében ez a minőségi idő tapasztalható meg, amiben felismerjük életünk valódi értelmét. Aki spirituális éberségben él, minőségi életet él, aki spirituális, lelki tunyaságban szunnyad, az minősíthetetlen életet él. Az ítélet a minősítés lesz.
A Lukács írása szerinti evangélium ennek megítéléséről is beszél. Jézus a palesztin ember életéből vett példával szemlélteti, hogy mennyi mindent tud: a nyugatról, tenger felől érkező felhő esőt jelez, a keletről érkező szél, forróságot hoz. Mindkettővel számoltak a régiek, mindkettőre felkészültek esős és száraz évszakban egyaránt, de az igazán élet-halál kérdést illetően már nem voltak olyan fogékonyak. Jézus szomorú aggódással mondja, hogy jó megfigyelő az ember, mégsem elég bölcs ahhoz, hogy az orrán túl is lásson.
Az ítélet felé vezető úton vannak feladataink is. Rendezni kell a bűneinket útközben. Ki kell békülnünk azokkal, akikkel nem voltunk jóban, akiket megbántottunk azoktól bocsánatot kell kérnünk, amit elmulasztottunk, azt igyekeznünk kell jóvátenni. Ezen a vándorúton bizony ezeket minden nap meg kell tennünk. Ugyanis ha a bíró elé érkezünk és vádlottak leszünk, és sokan lesznek a panaszosaink, kínos helyzetbe kerülünk. De ha úgy érkezünk meg földi utunk végén mindenek bírájához, hogy nem vádol senki sem, mert nem maradt rendezetlen ügyünk és már panaszosok sincsenek körülöttünk, semmi félnivalónk nincsen. Isten igazságossága ez. De nem csak igazságossága, hanem a már előbb említett szeretete. Ez a szeretete abban is megnyilvánult, hogy amikor a bíró kimondta az ítéletet, a bűnös ember helyett önmagán hajtja végre az ítéletet. Vállalja a kereszthalált, hogy esélyt hagyjon nekünk.
A názáreti Jézus megmutatta az utat, de nekünk kell végigjárni azt. Vándorlétünk minősége hitünk, szeretetünk és reménységünk függvénye. A felelősség a miénk: elköteleződöm-e Krisztus iránt, vagy nem. Ha mellette döntök, ő képes megújítani szövetségét minden egyes nap. Fáradhatatlan Istenünk van, nem? S minderre egyetlen magyarázat az irántunk érzett szeretete.
Jézus a felismerésről beszél. Ismerd fel az időt és az előtted és utánad élő nemzedékkel együtt légy részese annak, amit Isten a történelemben már megtett. A mostnak, ennek a napnak és a következőnek is csak így van értelme.
Reménység vasárnapján a mi reménységünkön felül Isten reménysége segíthet bennünket. Ugyanis Isten reménykedik bennünk. Reménykedik abban, hogy egyszer csak észrevesszük magunkat és észrevesszük őt. Már csak nekünk kell tennünk egy lépést őfelé, hogy megérkezzünk a minőségi időgócok közül a kihagyhatatlanhoz.
Ámen.