Reformáció ünnepe
Szentendre, 2009. október 31. 18.00
/1 Kor 4,5-7/
EÉK 254, 229, 280,268,339

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Nincsen értelmezhető értéke, elérhető nagysága, kifejezhető mennyisége, sem mérhetősége annak a kincsnek, amiről Reformáció ünnepén Pál apostol Korinthusiakhoz írott második levelében olvasunk. Nincsen tökéletes helye, meghatározható ideje, méltó közvetítője, sem kizárólagos birtokosa. Azonban ennek a kincsnek van gazdája, és van várományosa, van jelene és ezért van értelme. Ez a kincs Isten dicsőségének az az ismerete, amely Jézus személyében fedezhető fel. Ez az a kincs, amelyet reformátor eleink kiástak és újra az Istenre éhes emberek elé tettek. Ez az a kincs, amely csupán a mi cserépedény-életünkben, mint lélekkel megajándékozott teremtmények életében van. Törékenyen mulandó, olykor repedező edénykénkben, de ott van! Seneca, a római filozófus és politikus írja egyik vigasztaló levelében: "Mi is az ember? Edény, amelyet minden megingás, minden koccanás összetörhet." Ha Seneca szavait és Pál apostol idézett sorait igaznak tartjuk, akkor mai ünnepi istentiszteletünkön nem az edényről, hanem annak tartalmáról kell szólnunk.

Pál apostol minden igyekezetével azon van, hogy a reá bízott gyülekezetekben ne önmagát prédikálja, hanem Krisztust vigye be az őket hallgatók életébe. Nincsen könnyű dolga, ahogyan a mai igehirdetőknek sincsen. Egyrészt Pál tapasztalhatja, hogy az igehallgatók, az örök életre fogékonyak olykor beleesnek abba a hibába, hogy az ige hirdetője mögött, akit természetszerűleg látnak, nem látják meg azt, akiről az igehirdetés hangzik, másrészt az igehirdető saját személyét olyannyira előtérbe helyezi, hogy eltakarja magát, Jézust. Az is probléma, ha az igehirdető imponáló személyisége, retorikája, megjelenése vonzóbb, mint maga Jézus, és az is baj, ha az igét hirdető hibái, botladozása, nyilvánvaló bűnei, nehéz természete, külső megjelenése bárkit is eltávolít az ige hallgatásától. Pál mindkét eset ellen kapálózik. A hirdetett igének, a kérügmának önmagában, minden külsőségtől mentesen kell hangzania és a hallgatónak mindenféle előítélet nélkül kell meghallania a neki szóló személyes üzenetet elvonatkoztatva az igehirdető személyétől. Krisztus helyébe ugyanis senki emberfia nem léphet, ha ez mégis bekövetkezik, akkor az evangélium világossága többé nem világosság, mert az emberen keresztül már kivehetetlen Krisztus képmása.

Megújító ünnepünkön nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy igehirdetésünk középpontjában nem valamiféle tan, vagy életfilozófia áll, hanem egy meghatározott személy. Olyan személy, akin keresztül maga Isten végzi el üdvösséges munkáját az emberért, köztük személyesen értünk is. A hithősökként előttünk álló reformátorok: Luther és Kálvin felismeréseit és vitathatatlan teológiai munkájukat szívesen idézzük ezekben a napokban. Könnyen fel tudjuk idézni azt, amikor például Luther a wormsi birodalmi gyűlésen szinte filmbe illő retorikával mondhatta: "Ha a Szentírás alapján más észokokkal meg nem győznek, nem vonok vissza semmit. Mert nem tanácsos, hogy az ember lelkiismerete ellen cselekedjék. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen! Vagy ahogyan halálos ágya mellett felolvasták az elhunyt Luther zsebében talált cetliket, köztük a szállóigévé vált mondatot: "Mindannyian koldusok vagyunk. Ez így igaz!"

Isten tette naggyá Pált, Luthert, Kálvint, az áldott emlékű lelkipásztorainkat, akik személyén: hitükön és megvallott Istenhez ragaszkodásukon, nem ritkán alázatukon keresztül mi magunk is épülhetünk. Nem mondom, nem könnyű elfogadni, hogy mi senkik vagyunk, Luther szavaival élve koldusok vagyunk, akik Isten kegyelmét kolduljuk, de ugyanakkor meg kell látnunk, hogy Isten tesz bennünket valakivé. Még helyesebben Isten valakivé tesz bennünket. Isten országában valakinek lenni, - valakinek, akinek neve van, mert neve fel van írva a mennyben - még ha az utolsó helyet kapjuk is, mindennél nagyobb dolog. Mert Isten országában nincs olyan, aki senki lenne. Aki az utolsó ítélet után is senki marad, Isten előtt névtelen, az az Isten nélküli lét kárhozatát kapta.

Pál apostol gondolata újat hozhat életünkben. "Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak..."
Fél évszázaddal Pál apostol élete után tanulságos rabbinista elbeszélést rögzítettek az írástudók. Hadrianus császár lánya a nem túlságosan vonzó külsejű Jehosua ben Chananja rabbinak ezt találta mondani: Ej, ekkora bölcsesség ilyen csúf edényben! A rabbi erre megkérdezte: Vajon apád agyagedényekben tartja-e a borát? Hát miben tartaná? - kérdezett vissza a lány. Ilyen előkelő embereknek - mondta a rabbi, - mint ti vagytok arany és ezüst edényekben kellene tartaniuk. Amikor a lány rávette az apját, hogy így tárolják a bort, az összes bor megsavanyodott. Hadrianusz ezek után ismét elrendelte a régi agyagedények használatát.

Nem a külső számít, hanem a tartalom. Az arany és ezüst edényekkel szemben az agyagedény alázatára van szüksége az embernek, hogy a tartó edény sohase lehessen nagyobb annál, amit hordoz magában. Hiszen Isten már azzal is kiváltságossá tett bennünket, hogy egyáltalán minket választott ki arra, hogy drága kincs hordozói legyünk.

Isten dicsőségének nagysága Jézus személye az ember számára elkészített és tartogatott kincs. Isten miattunk és értünk küldte ezt a kincset, ennek a kincsnek a helye mibennünk van, még ha olyan esendőek, bűnökkel telik és kegyelemre szorultak vagyunk is! Imádságunk is csak egy lehet: Uram! Ne engedd meg, hogy üres korsód legyünk! Tölts be önmagaddal. Ámen.

Ámen.