Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap
Szentendre, 2009. június 14. 10:00
Tanévzáró istentisztelet
/Lk 15, 1-7/
EÉK 70, 7, 389, 63
Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretetett Testvéreim az Úrban!

Egy tanévzáró istentiszteleten egyrészt hálát adunk mindazért, ami a mögöttünk lévő gyülekezeti munkaévben történt, másrészt Isten áldását kérjük az nyári kirándulásainkra, a vakációra, a családban töltött napjainkra, hogy vele együtt induljunk és érkezzünk, bárhová vezet utunk. Tanévzáró istentiszteleten mindig több gyermek van, mint amihez évközben hozzászoktunk, ezért az igehirdetés alapigéjének egy olyan történetet választottam, ami számukra is épp olyan érdekes lehet, mint nekünk, felnőtteknek.

Igénkben a szeretetéről megismert Jézust, mint a bűn ellenségét, ugyanakkor pedig mint a bűnösök barátját látjuk. Jézus szereti a bűnösöket. Együtt van velük. Beszélget velük, leül velük, sőt, kifejezetten érdekli a bűnös ember. Ezt látva egy sereg ember zúgolódik. Miért enged meg magának ilyet az Isten Fia? Miért nem azokkal barátkozik olyanokkal, akik hasonlóan gondolkodnak, mint Ő, hasonló az értékrendjük és hozzá hasonlóan szelídek, alázatosak és hívők. Jézus pont fordítva gondolkodik, mint általában az őt körülvevők, vagy mint általában mi. Azonban ahhoz, hogy ezek a zúgolódó emberek megértsék, hogy nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, három elveszettről mond példázatot. Az elveszett bárányról, az elveszett drahmáról és a tékozló, vagyis elveszett fiúról. Mi most az elveszett bárányról szóló példázaton keresztül próbáljuk megérteni és megtanulni, mit jelent a bűnt utálni, de a bűnös embert szeretni.

A beduinoknál, ezeknél a pusztában lakó, nomád életet élő pásztoroknál a nyáj juhainak száma húsz és kétszáz között mozog. A száz juhval rendelkező pásztor tehát közepes gazdagságúnak számít. Egy palesztinai pásztor általában minden este megszámolja juhocskáit, hogy szám szerint meg vannak-e. Ilyenkor estefelé vagy az akolba, a bárányoknak épített faházba, vagy egy védett helyen található barlangba vezeti az állatokat.

A példázatban említett kilencvenkilenc báránykát is így terelgette a pásztor, hogy a sötét éjszaka veszélyei ne leselkedjenek rájuk és ne ártsanak nekik. Ha kint maradt egy bárány, könnyen a farkasok, pusztai vadállatok áldozata lett. Ez mindig úgy kezdődött, hogy az elkóborolt bárány addig-addig mendegélt, vagy épp addig-addig futkosott kétségbeesésében, míg teljesen ki nem merült. A kimerült és elfáradt bárány bárhol legyen: pusztában, vagy szakadék tetején, ott, ahol elfárad lefekszik. Ha ezt egy veszélyes helyen teszi, semmi sem védi meg őt. Sem a pásztor, aki botjával, vagy egy köteg égő fával el tudja zavarni a sakálokat és vadkutyákat, sem pedig a biztonságot jelentő akol, vagy barlang.
Tudta ezt a példázatban szereplő pásztor is, így amikor észrevette, hogy kilencvenkilenc báránya megvan, de egy valahová elcsatangolt, felkerekedett, otthagyta a kilencvenkilencet és elkezdte keresni azt az egyet. Most számára az az egy elveszett sokkal értékesebb volt, mint a többi. Addig kutatott, amíg rá nem talált arra, amely talán összetörve, belezuhanva a szakadékba, rémülten várta, hogy mi történik vele. Aztán amikor hazament, bekötözte a sebét, megnyugtatta, a többi közé tette és hatalmas lakomát csapott a barátaival, hiszen megtalálta az elveszettet.

Nyolc év körüli lehettem, amikor egyszer édesapám az otthoni harmónium mellé ült, az ölébe ültetett és gyermekkorom egyik legkedvesebb énekét tanította meg, amit valószínű én is meg fogok tanítani gyermekeinknek. Ez az ének így szólt: "Száz juhocska mind együtt legelt. / Egy közülük vajon hova lett, / Valahol a zöld erdőbe ment, / A jó útról jaj, de messze ment. Megyek-megyek megkeresem őt. / Bejárom az erdőt és mezőt, / Legyen az út bármilyen kemény, / Juhocskámat visszahozom én. Visszahozom az én vállamon. / Összetörve sebezve nagyon. / Sebeire balzsamot teszek, Ó, milyen nagy ez a szeretet. / Ó milyen nagy ez a szeretet, / Melyet kimondani sem lehet. / Ott a béke, ott a nyugalom, / Drága hű szíveden Jézusom."

Ahányan itt ülünk, annyiféle utat jártunk be. Én nem tudom, ki milyen messzire ment Jézustól, milyen görbe útjai voltak, vagy vannak, és hogy mi minden rémisztő, istentelen dolog történt vele. Ezt mindenki maga tudja, meg Isten is tudja. Gondolatainkban megtett görbe utak, kimondott szavakkal, tettekkel kikövezett utak vannak mögöttünk. Talán van olyan, aki csak most akar kitörni az akolból, mert valami újat szeretne kipróbálni, valaki nem is vette észre, hogy otthagyta a pásztort és a nyájat, s már réges-rég egyedül van a pusztában, valaki kétségbeesetten kapkod, mert rájött, hogy eltévedt, valakit pedig épp most kötözött be a jó pásztor. Ezt mindenki maga tudja, meg Isten tudja. Mindenesetre aki ezekben a napokban, hetekben Jézus közelében van, az ő hangjára figyel és engedelmeskedik neki, a kilencvenkilenc egyike. Szeretnénk a kilencvenkilenc egyike lenni. Jézus azonban a bűnöst jelöli az egyel. Az egy elveszettel. Akinek szüksége van a mentő szeretetre, a különös gondviselésre.
Lépten-nyomon azzal találkozom, hogy emberek nem hiszik el: baj van az életükben, s a kilencvenkilenc közé sorolják magukat.

Kierkegaard 20. századi dán filozófus, teológus gondolat a bohócról igencsak leleményes. Amikor a bohóc bemegy a cirkusz porondjára, mert épp ő következik és síró hangon bejelenti, hogy tűz van, a cirkusz ég, akkor mindenki a hasát fogja a nevetéstől. Hiába lesz még kétségbeesettebb, a bohóc feladata az, hogy valótlan dolgokat állítson. A bohóc sem tudja olyan hitelesen mondani, hogy baj van. Az egyház is egy ilyen helyzetbe került. Nem biztos, hogy hitelesen tudjuk mondani, hogy baj van. Talán ezért nem figyelnek az egyház által megszólaló Jézus szavára az emberek. Pedig nagy baj van. A kilencvenkilenc csupán vízió, az akolban már sokkal kevesebb bárányka van, a nyáj nincsen együtt.

Egy gyülekezetnek is, a mi közösségünknek is Istentől kapott feladata bégetni. Bégetni, hogy messziről hallják az emberek, hogy mi egy nyáj vagyunk, egy a pásztorunk, akire figyelünk, és így hallóvá tenni az evangélium szavát. A pásztornak rengeteg feladata van, de a nyájnak is. Például befogadni a visszahozottakat. Azokat, akiket az írástudók és farizeusok elutasítottak, sőt gyűlöltek. "Mert nagyobb öröm van a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon." Azonban ahhoz, hogy győzedelmeskedjen az evangélium körülöttünk, bennünk kell győznie. Azért, hogy a gyülekezeti közösségünkben ne csupán fogyasztók legyünk, a mindig visszahozott sérültek, az állandó bekötözöttek, hanem áldozatvállalók is, akik tudnak és akarnak tenni Isten nyájáért, a többi báránykáért.

Simon András Bűn - szeretet című írásában a bűn és a szeretet közötti látszólag parány, a valóságban óriási különbséget így foglalja párokba: "A szeretet megkeresi a tisztátalant, hogy felemelje, / A bűn felhajtja magának a tisztátalant, hogy kihasználja... / A szeretet megjelöl, a bűn megpecsétel. / A szeretet társakra lel, a bűn csak hordákba vet. / A szeretet kiteljesít, a bűn kiüresít. / ... A bűn elfecsérli és pazarolja a másét, De a szeretet önmagát osztja szét."

Az elveszett juh példázata nem az elveszettről, hanem a megmentőről szól; arról, aki nem ismer bűnt, de nagyon jól ismeri a bűnöst. Istentiszteletünk végén a záró ifjúsági énekben azt fogjuk énekelni, hogy "Szeretni nem puszta szó, / A szeretet élő, való. / Mi Jézustól tudjuk, mi az igaz szeretet, / Ki érettünk emberré született." Jézus nélkül mennyivel nehezebb lenne rájönnünk, hogy mi a szeretet lényege. De nekünk van Jézusunk. Ő megmutatta, hogyan szeressünk. Rajtunk a sor.

Ámen.