Pünkösd ünnepe
Szentendre, 2009. május 31. 10:00
/Lk 11,9-13/
EÉK 229, 6, 233, 311, 12, 239
Keresztény Gyülekezet, Szeretetett Testvéreim az Úrban!
Pünkösdöt nem lehet elmesélni. Nincsen eljátszható története, a betlehemes játék, vagy passiótörténet megjelenítésének mintájára nem szokás a történetet színpadra vinni és nagy szélviharhoz hasonló zúgást kelteni mondjuk ventillátorral, piros krepp papírból kis lángocskákat készíteni, és dróttal a fejünk fölé erősíteni azokat, eljátszani a nyelveken szólást és pünkösdi apostolt választva, a tanítvány Péter nagy ívű beszéd rövidített változatát előadni. Pünkösdi történet szinte érinthetetlen. Vagy nem merünk hozzányúlni, annyira a Lélek ünnepe ez, vagy nem is értjük, mi történt akkor. Vagy nagyon személyes, mert megérint és megelevenít a hitben, átengedem magam neki és még a Lélek túlkapásaitól sem riadok vissza - nagyon lelkesen hiszek Istenben, - vagy teljesen személytelen. Ami történt megtörtént, én nem voltam ott és egyébként sem foglalkoztat, hogy megszületett az egyház, azóta is évente több egyház élete veszi kezdetét.
A Szentlélek ünnepének megértéséhez fontosak lehetnek az előzmények. Érteni az érthetetlent nem könnyű, de meg kell próbálnunk megközelíteni hitünk és értelmünk segítségével.
Az apostolok begubóztak. Bezárt szobában más sem cseng vissza a fülükben, mint amit Jézus utolsó szavaiban hallottak, mielőtt mennybe ment: nemsokára visszajövök. Még igazán ki sem aludták magukat, alig több, mint egy hét telt el, hogy a Mester életének emberfölötti jeleit mutatva elhagyta szeretett követőit. Talán egy hetet, talán kettőt, vagy hónapokat, esetleg félve mondják ki a tanítványok, éveket kell várni, amíg újra visszajön Jézus!? A bizonytalanságban, a világtörténelem végéhez érve, Krisztus második visszajövetelének várakozásában imádságos gondolataik arra irányultak, hogy méltóképp, felkészülve és elkészülve várják Jézus újbóli, immár utolsó megjelenését, ami előre mondott szavaiból következően országának eljövetelét is jelentette. Mindazoknak, akik hittek Jézus szavában és követőivé lettek: tanítványok és meggyógyítottak, megtért római katonák, kenyérrel és hallal jóllakott csodatapasztalók, kiválasztott tanítványok a történet végéhez értek és már gondolatban az emberiség utolsó fejezetét irogatták. Tévedtek. A történet ugyanis csak most kezdődik igazán. Az Atya megteremtette és fenntartja a világot, a Fiú, Jézus megváltotta a világot, de a Szentlélek épp csak most kapta meg a feladatot, sőt, az antré csak most jön!
Az igehirdetési alapige felé fordítva figyelmünket azt látjuk, hogy a Lukács írása szerinti evangélium 11. fejezetében - amikor még javában Jézus három éves működése közben vagyunk, - a tanítványok vágyakoznak a helyes imádságra. Nem igazán tudják hogyan kell ezt csinálni, ezért odamennek Jézushoz és megkérik, vezesse be őket ebbe a rejtekbe. Ezt Jézus készségesen meg is teszi, és megtanítja őket a Miatyánkra. Ezt olvassuk a 11. fejezet elején, azt mondjuk néhány éves korunk óta. Ezek után Jézus tovább beszél az imádságról és a kérő, egyben meghallgatott imádságról szól. "... kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek." És hozzáteszi: "Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?"
Ez azután ígéret a javából! A legjavát kínálja fel nekünk Jézus. A napnál is világosabban elmondja, hogy aki kér, kap, aki keres talán és így tovább. Sőt! A Szentlelket, az Atyának és a Fiúnak a Lelkét is szabad kérni, amit kapunk.
Legyünk magunkhoz őszinték. Ezzel a kéréssel nekünk is gondunk van. Bajban vagyunk, hogy mit és hogyan kérjünk Istentől. A Miatyánknak pont ez a nagyszerűsége, hogy Jézus a szánkba adja, mit kell kérnünk, azonban a Miatyánkban nincs szó a Szentlélekről. Arról Jézus külön beszél. Azt külön kezeli, mintha még az összefoglaló mindennapi imádságunknál is fontosabb lenne.
Nézzünk bele imádságos életünkbe. Mindent kérünk: piros biciklit, gyermekeink egészségét, szüleink gyógyulását, a háborúba békét, az országba változást, a családba harmóniát, a házasságba hűséget, a munkába sikerélményt, esőt az aszályba, javakat a pénztelenségbe, változást az életünkbe, a másik ember életébe, csak épp Szentlelket nem kérünk, mert azzal nem tudunk mit kezdeni.
Az ige pünkösd ünnepén arra hív minket, hogy ne átalljunk kérni Istentől. Helyesen kérni. A mi részünkről ennyit tehetünk magunkért. Isten elé állunk üres kézzel. Nézd Istenem! Ennyi mindenem van, de nem segített, most mindent leteszek eléd, amim csak van, és arra kérlek, add meg nekem azt, amit nekem szántál.
Isten tényleg azt adja, amit kell, amit csak ő adhat. Egymástól nem tudjuk kérni a Szentlelket, csak tőle. Lélek nélkül pedig nincs élet! Jó volna megtanulnunk és szívünkbe vésni egyszer, s mindenkorra: Pünkösd a legszemélyesebb ünnepünk. Hitéletünk legszemélyesebb tapasztalása a Szentlélek kiáradása, kitöltetése, kapása, jelenléte - mindegy hogyan fogalmazunk. Ez a megértésről szól. Amikor a Szentlelket, ha nem is szélrohamhoz hasonló zúgásban és lángnyelvek formájában, de egy végtelen öröm és békesség érzése formájában kapom és megértem, mit tett velem Jézus és hiszek, feltehetem a piros terítőt a szívem közepén felállított oltárra, mert ott Pünkösd ünnepe van.
És annak ellenére, hogy ez nem az ószövetségi néppel, nem is Jézust körülvevő emberekkel, hanem személyesen velem történik. az Atya, Fiú és Szentlélek közül a Szentlélek okozza nekünk a legnagyobb fejtörést. Miért? Kérdezhetnénk. Talán mert nem vagyunk eléggé tisztába lehetőségeinkkel. A pünkösdi történet fejezi ki leginkább, hogy miként működik a Szentlélek.
Azt gondolom nem mindenki számára ismert, hogy a pünkösd ünnepe már az Ószövetségben is létezett. Eredetileg nem keresztény, hanem zsidó ünnep; az un. "ság sábúót," hetek ünnepe, az ötven napok ünnepe. Ugyanis ötven napra van szükség ahhoz, hogy az elvetett mag kikeljen a földből és az első zsenge termést meghozza. A zsidó emberek pünkösd ünnepén adtak hálát az első terményért és kértek Istentől búzát, szőlőt, tojást és halat. Azért gyülekezetek egybe a különféle nemzetek tagjai: kereskedők és karavánosok, utazók és helybeliek, hogy szokás szerint most is hálát adjanak és kérjenek. De máshogy történt. Kértek ugyan, de nem azt kaptak, amire számítottak, hanem valami egészen mást. Szentlelket.
Ez a mai lélekáradásnak is a lényege. Amit Isten ad, az sokszor egészen más, mint amiről mi képzeljük, hogy arra feltétlenül szükségünk van. Persze van egy csomó dolog az életünkben, amit mi magunk szerzünk meg. Kigondoljuk és megszerezzük. Isten nem kell hozzá, legfeljebb látni fogja, hogy ezt is, meg azt is megszereztük magunknak. Ilyenkor ránk néz a mennyből és azt mondja: hát már megint valami olyan dolgod lett, amire semmi szükséged nem volt. vagy: jaj-jaj, sajnos melléfogtál, ez így nem fog működni! Látszólag jól döntöttél, de hidd el, nem leszel vele boldog!
Amit Isten ad nekünk, azt arról ismerjük fel, hogy az sohasem üresít ki, hiszen előtte mi üresítjük ki magunkat minden hiábavaló dolgainktól abban nem csalódom, nem fogom eldobni, mert már unalmas, már nem hoz elég izgalmat. Hát igen. Ez a különbség Isten és köztünk. Amit mi szerzünk meg, amit mi adunk magunknak, az elöregszik, elhasználódik, megszokottá válik, megcsömörlünk tőle, elegünk van belőle; amit viszont Isten ad, az betölti szívünket-lelkünket. Ott nincsenek ezek az érzések, hanem egy van: A Szentlélek éltető segítő, ki szívet-lelket szentelő. Mi kielégítjük vágyainkat, Isten pedig betölt Lelkével. Jöjj el Szentlélek! Jöjj el Szentlélek! Jöjj el Szentlélek! Jöjj el Szentlélek!
Ámen.