Exaudi, Húsvét utáni 6. vasárnap
Szentendre, 2009. május 24. 10:00
/Rm 14, 13-19/
EÉK 321, 5, 328, 227, 244

Keresztény Gyülekezet, Szeretetett Testvéreim az Úrban!

A mögöttünk lévő csütörtökön emlékeztünk vissza Jézus mennybemenetelére, az előttünk lévő vasárnapra tekintve már most imádkozhatunk azért, hogy Jézus készítse elő szívünkben Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelének ünnepét.
Exaudi, az egyház, benne a gyülekezetek Istenhez kiáltásának vasárnapja van. A zsoltárok könyvéből ezt olvastuk: "Haldd meg Uram, hangomat: hozzád kiáltok!" Kérdésünk, hogy miért kiálthatunk ma?

Az igehirdetés alapigéje a legnagyobb páli levélből való. Ahhoz, hogy a felolvasott igeszakaszt a maga teljességében lássuk, érdemes megvizsgálni, mi a helyzet a római gyülekezetben. Ha felfedezzük a párhuzamokat közöttünk és közöttük, megvan, miért kiálthatunk.
Kr. u. 56-57-ben járunk. Jézus i.sz. 29-ben halt meg és támadt fel, tehát 27 éve ment mennybe. Az apostolok elérték az értett férfikort, ami abban az időben már időskornak számított. Azóta számtalan gyülekezet született az apostolok munkája során, ám a római gyülekezetet nem tudatos missziói munka nyomán alakították ki. Sőt, Pál apostol nem is ismerte a római gyülekezetet, levélírása előtt nem is volt ott. Arra következethetünk, hogy munkatársai erőteljes missziói munkájának köszönhetően jó volt az információ áramlás, egy-két hónapon belül értesülhetett arról, mi történik a római keresztény közösség életében. Pál így írja meg nagy ívű levelét a rómaiakhoz.

Rómában alighogy elkezdte életét a második nemzedék, azok gyermekei, akik Jézus megváltó tettének hírére hittek benne, kettészakadni látszik a közösség. A gyülekezetet különféle hátterű nők és férfiak, családosok és egyedülállók alkotják; valaki pogány volt, más a szigorú vallási előírások szerint élt, megint más a jézusi szabadságban talált önmagára. Egyszóval legalább olyan színes volt a római gyülekezet, mint a miénk. Itt is ülnek közöttünk olyanok, akik sok száz évre visszamenően evangélikus egyházhoz tartozó nemzedékek leszármazottja, vannak katolikus hátterűek, vannak közöttünk olyanok, akiket az elmúlt hónapokban, vagy években szólította meg Isten Szentlelke, és hozta be őket a szentendrei gyülekezetbe; vannak akik a vasárnapi istentiszteletet tartják a hét legnagyobb lelki eseményének, mások egy személyes lelkigondozói beszélgetést, vagy egy imádságot; van, aki megszokta, hogy vasárnap templomba jön, van, aki megszeretet, hogy vasárnap istentiszteleten vesz részt; van, aki hetente szeretne úrvacsorát venni, valaki a havi alkalmakat is soknak tartja; vannak akik idegenkednek a szabályoktól, mások csak szabályok mentén tudják elképzelni életüket; máshogy öltözködünk, máshogy neveljük gyermekeinket, mindenki számára mást jelent ezer forint, más politikai meggyőződésünk van, máson botránkozunk meg: valaki egyáltalán nem szokott, valaki mindenen megütközik; más az ingerküszöbünk, máshogyan vélekedünk templomunk falának színéről, a templom nagyságáról, a gyülekezeti életünk mindennapjairól, a programokról, a keresztény életfolytatásunkról.
Ez a másság tehet változatossá és színessé, megkockáztatom: erőssé egy közösséget, ha az egymás iránti szeretet nagyobb és erősebb, mint az individualista talajon megfogalmazott vélemény, a saját látásom, ugyanakkor ez a másság tehet tönkre, tehet erőtlenné és gyengévé egy gyülekezetet, ha nem fogadom el, hogy a gyülekezethez tartozó XY másképp viselkedik, mint én, máshogy éli életét, mint én. De térjünk vissza Rómába.

Rómában sok a zsidóból lett keresztény, és sok a pogányból, tehát más vallási háttérből hívővé lett keresztény. Abban az időben sokkal jellemzőbb volt, hogy a zsidók megtartották étkezési szokásaikat, így a tisztátalannak számító disznóhúst nem ették meg. Mások úgy döntöttek, hogy vegetáriánusok lesznek, egyfajta zsidó-aszketizmus van jelen Rómában. Azonban voltak olyanok, akik nem zsidó vallás szabályai szerint nőttek fel, így meg sem értették ezeket a zsidó alűröknek tűnő gyakorlatokat.

A római gyülekezetben nagy a feszültség: vannak a hitben erősek, akiknek nincsen szükségük olyan vallási gyakorlatokra, amelyek hatéknyabban Istenhez vezetik és ott is tartják őket, és vannak a hitben gyengék, akik számára egy-két szigorú szabályozás, ha tetszik törvény kell ahhoz, hogy hitük megmaradjon. Mondok egy mai példát. Páli értelmezésben ma hitben erősnek számít az, aki nem attól teszi függővé istenkapcsolatát, hogy rövidnadrágba, vagy vasalt vászonnadrágba jön-e el egy istentiszteletre, és Pál hitben gyengének mondaná azt, aki a rövid nadrág miatt inkább nem jön el istentiszteletre, mert otthon azt tanulta, hogy az Istent megtiszteljük azzal, hogy vasárnap ünneplőbe öltözködünk. De! Pál azt is mondja, hogy ne botránkoztassátok meg egymást, mert nem ezek a külsőségek a fontosak. Szeresse az erős annyira a gyengét, hogy ha teheti, tisztességesen felöltözik vasárnap és szeresse a gyenge az erőset annyira, hogy egész istentiszteleten nem azért háborog, hogy mellette valaki kiránduló ruhát vett fel. Pál apostol toleranciát hirdet a keresztény közösség életben. Vigyázat! Ez nem hitbeli tolerancia. Nem a Jézusban való hit és üdvösség kérdésében hirdeti meg a toleranciát, hanem a szokásokban és külsőségekben, ami ugyanakkor sajnos sokszor nagyobb jelentősséget kap, mint kellene.

Igénkből világosan kitűnik, hogy a keresztények, nekünk, akik Krisztust követjük feladatunk nem az, hogy ítélkezzünk egymás felett, hanem hogy tekintettel legyünk egymásra.
A hitélet mindenkinél máshogy működik. Emlékszem, hogy annak idején, amikor még Tiszavasváriban laktunk, óvodás és kisiskolás koromban a családban, mi gyerekek mindannyian eldönthettük, hogy elmegyünk-e vasárnapi gyermekistentiszteletre, vagy otthon nézzük a matinét. Általában elmentünk. Iskolás koromtól pedig a vasárnap délelőtt egyetlen lehetséges programja az istentisztelet volt. Úgy gondolom szüleim helyesen álltak ehhez a kérdéshez, bár bizonyára egy diktatórikusabb módszerrel is ugyanezt tudták volna érni. Más keresztény hívő szülők nyílván ezen a liberális, vagy demokratikus megoldáson megbotránkoztak, elsősorban azok, akik kegyességi gyakorlata inkább a fundamentalista, egy szigorúbb irányba mozdult el.

Ha összeszámolnánk, hogy hányan hagyták el az egyházat, hányan fordítottak hátat egy gyülekezetnek, olyanok, akik valamin megsértődtek, valaki megbántotta őket, egy félreértett gesztus, egy szerencsétlen helyzet miatt, vagy egyszerűen nem volt ínyükre való valami, ijesztő számot kapnánk. Isten ügye ennél sokkal, magasabb rendű. Érzékenységünk nem befolyásolhatja istenkapcsolatunkat. A szeretet fontosabb a tudásnál, az alázat a szabadságnál.

Ma egyházi, hitéleti gyakorlatunkban azt látjuk, hogy a fundamentalista és liberális gondolkodás közötti különbség okozza a legnagyobb feszültséget. Kr. u. 2009-ben ugyanazzal küszködünk, mint Kr. u. 56-ban rómaiak. Ez borzasztó. Vitatkozunk külsőségeken, aztán jól megsértődünk, eltávolodunk egymástól és megvan a skizma, a szakadás. Gyülekeztünkben nem látok erre utaló jeleket, de érezhetjük, hogy nagyon sokfélék vagyunk, olykor óriási különbségekkel. Más az elképzelésünk a hitéletről, a világ dolgairól. A baj ott kezdődik, ha valaki a saját igazát kezdi védeni és nem tágít mellőle, nincs tekintettel a másikra. Mert mi van akkor, ha egy hitben gyengét valami olyanra kényszerítek vagy csábítok, ami beleütközik a lelkiismeretébe? Ez olyan, mintha a mankóval bicegő testvéremet rohanás közben magammal rántanám. Hatalmasat lehet így esni. Tragédiához vezethet az is, ha egy nálam gyorsabban haladó biciklisbe kapaszkodok, csakhogy nekem is olyan nagy legyen a sebességem. Isten gyermekei tekintettel vannak egymásra és felveszik egymás tempóját.

Isten ügyére nem hozhatunk szégyent. Pál arra bíztat, hogy vegyük észre: Isten országa nem apró-cseprő, külsőségekből áll, hanem országa békesség és a Szentlélekben való öröm. Azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek egymás építését szolgálják. Boldog az a gyülekezet, ahol nem mellékes dolgokkal vannak elfoglalva az emberek, hanem Isten ügyéért és egymásért buzgólkodnak. Boldog az a hitben erős, aki egy közösségi alkalmon le tud mondani valami olyanról, ami a másikat megbotránkoztatja és boldog az a hitben gyenge, aki elfogadja, hogy a másik ember Isten kapcsolatát nem befolyásolja az, ami szemében elítélendő. Boldogok, aki elfogadó közösségbe járnak. Boldogok akik nem szólják meg a másikat. Boldogok, akiknek Szentlélekben való örömük van. Boldogok, akik Pünkösd előtt a Szentlélekért könyörögnek, mert ők megkapják a Lelket!

Ámen.