Quasi modo geniti, Húsvét utáni vasárnap
Szentendre, 2009. április 19. 10:00
/Jn 5, 24-25/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretetett Testvéreim az Úrban!
Akik múlt héten részt vettünk istentiszteleteken, még elevenen élhet bennünk az evangélikus egyház legnagyobb ünnepe, Nagypéntek, Jézus halála, és a keresztény hit tartóoszlopa, a Húsvét, Jézus feltámadásának valósága. Akik nem jutottak el templomba a húsvéti ünnepkörben, mégiscsak átélhettek valamit abból, hogy Jézust csupán másfél napig gyászolták, tehát nem kellett sokáig nélkülöznie ennek a világnak Isten Egyszülött Fiát, mert hatalmával, ami a szeretete, legyőzte azt, ami látszólag diadalmaskodott rajta. Istentiszteleteinken elénekelhettük: "Győzelmet vettél, Ó feltámadott, / Dicsőséggel fényes a diadalod!"
Egy hete tehát azon örvendeztünk sok százmillió hívő és vallásos kereszténnyel együtt, hogy Isten Fia, a názáreti Jézus egyfelől a világtörténelem mélypontján meghalt, másfelől azonban a világtörténelem csúcspontján feltámadt. Ez a mélypont és ez a csúcspont kellett ahhoz, hogy mai igehirdetésünkben beszélhessünk a mi személyes hitünkből fakadó feltámadásunkról, azaz a halál utáni halálmentes életről.
A János írása szerinti evangélium tudósítása szerint a Betesda tavi gyógyítás után vagyunk. Szombat van, a zsidó törvények szerint a pihenés, a munka kerülésének napja. A harmincnyolc éve betegségében bénán fekvő, teljesen magára hagyott embernek Jézus azt mondta, hogy "Vedd az ágyadat és járj." Betegünk - ámulatba ejtve ismerőseit - így is tett, ám kisvártatva, amikor összetalálkozott a zsidókkal, gyógyulása feletti öröme keserű szájízt kapott, hiszen ezek a törvényeskedő emberek hangosan felcsattantak, hogy emberünk ágyat visz, tehát munkát végez. Ezek után a meggyógyult találkozik Jézussal a templomban, név szerint megtudja, hogy ki Ő és ezt elmondja a botrányokat kavaró vizslaszemű farizeusoknak. Ennél sem kellett több nekik, rögtön bevádolták Jézust és azonnal számon is kérték, hogy szombatnapon hogyan merészelt munkát végezni. Ebben a helyzetben szólal meg Jézus és ebben a helyzetben kezd arról beszélni, hogy milyen kapcsolat fűzi Őt az Atyához, és hogy ebből a viszonyból mi minden következik. Ebből következik az, hogy Jézus egyenlő az Atyával, így Fiú volta nem lázadás az Atya ellen, hanem ellenkezőleg, tökéletes engedelmesség és egység a Mennyeivel, aki mindent megmutat szeretete kiteljesedésének, még az életadás, az életajándékozás képességét is.
A kötözködő zsidókkal való beszélgetésben Jézus szavait az antik irodalmi nyelvben használatos "bizony, bizony mondom néktek" nyomatékosító formulát hangsúlyozottan kell értenünk. Ezeket a szavakat akár azzal is kiválthatnánk, hogy: most nagyon figyeljetek, és amit most mondok, azt egy életre jegyezzétek meg, mondjátok el fiaitoknak és azoknak fiainak: "... aki hallja az én igémet és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe."
Nem mindig szerencsés az embereket két csoportba osztani, de mert ebben az igében Jézus ezt megteszi, nem mehetünk el szótlanul emellett. Az Ő gondolatvezetése nyomán vannak olyanok, akik meghallják az Ő szavát és vannak olyanok, akik nem.
Amint a harmincnyolc éve beteg ember sem tud járni, amíg Jézus szavát meg nem hallja, úgy az sem tud az örök élet útján járni, aki nem hallja meg Jézus szavát; bénán fekszik és kénytelen megvárni az ítéletet, amíg eljön. Gazdagabb értelmét kapjuk az ítélet szavának akkor, ha az eredeti görög szót, a krízist használjuk. Krízisben vannak és lesznek azok, akik süketek az evangélium üzenetére. Nem szeretjük a kríziseket, hiszen alapvetően boldogságunk és boldogulásunk útjában állnak. Aki krízisben szenved, annak legtöbbször nehéz megküzdenie önmagával, az általa, vagy mások által okozott, vagy éppenséggel magától kialakult helyzettel. Az ilyen embert a kilátástalanság és mozdulatlanság jellemzi. Nyomasztó érzés tud lenni, amikor nincs kiút, sőt, még az alagút végét sem látjuk. Ilyen krízis-helyzetről beszél Jézus, amikor az ítéletet említi. Az ítélet a teljes kiszolgáltatottság, a leplezetlen valóság, a "Csak várom szótlanul" helyzete. Az ige szerint illetve megelőzhető ez a borzasztóan kínos és kínzó állapot.
Akinek van füle, értelme és nyitott szíve; aki hallja Jézus szavát, meg is érti mit mond, és hisz abban, annak már most örök élete van. Fontos ebben a mondatban a jelenidejűség. Jézus nem ígéretet fogalmaz meg, megállapítása jelen idejű. Akinek örök élete van, az az ember már túl van az ítéleten, a háta mögött van az, hiszen már elfordult a régi életétől és hittel elfogadta azt, amit Jézus Húsvét csodája által neki ajándékozott.
Elég nagy krízist jelent, amikor valaki szembesül önmagával. Ez az a pillanat, amikor valaki egyszerre éli át kicsinységét és Isten hatalmasságát, bűnösségét és Isten megbocsátó szeretetét. Ez az az állapot, amit Luther úgy nevez, hogy simul iustus et peccator. Egyszerre igaz és egyszerre bűnös.
Krízis, a teljes kiszolgáltatottság és mozdulatlanság életérzése. Isten előtti krízis, az ítélettel kimondott kegyelem. Olyan ez, mint egy lehetetlen bírósági tárgyalás vége, amikor valaki vallomást tesz, beismeri bűnét, mindent kitálal, szóról szóra bevallja miket tett és még azokra is utal, amik most nem jutnak eszébe, sőt azokat is bánja, a bíró pedig kalapácsának lendülése előtt kihirdeti az ítéletet és elhangzik az elkerülhetetlen és legfájdalmasabb szó: bűnös, de rögtön ugyanannak a bírónak a szájából, ugyanabban a percben elhangzik a másik döntés: kegyelem. Ez a rögtön ítélő és rögtön kegyelmet hirdető bíróság abszurduma, képtelensége. Nincs letöltendő szabadságvesztés, nincs életfogytiglan, nincs halálos ítélet. Mondhatnánk: ilyen nincs, de mégis van! "... aki hallja az én igémet és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe."
A Jézus nélküli élet halál, a Jézussal töltött élet igazi élet. Aki hisz, nem megy ítéletre, hanem már át is ment a halálból az életbe.
"Mint újszülött csecsemők az igének tiszta tejét kívánjátok hogy azon növekedjetek az üdvösségre." - hangzott a bevezető zsoltárban. Húsvét ünnepe utáni első vasárnap, az egyházi esztendőhöz igazodó Zsoltár első szavai után elnevezett Quasi modo geniti vasárnapján Jézus szavait isszuk. Azok is, akik most még lelkileg, az üdvösség tekintetében halottak. Újabb abszurdum. Pedig ez így van. Mindannyian, ameddig nem hallottuk Jézus szavait, mint az élet szavát, halottak voltunk. Élő halottak. De hiszem, hogy gyülekezetünkben egyre többen fogadják el ezt a lelki tejet és mint ahogyan az újszülött mohón issza édesanyja életéből jövő éltető tejet, úgy mi is kapva-kapunk az alkalmon, hogy igyunk az élet forrásának vizéből, Jézus Krisztusból. Jó alkalom lehet erre az istentisztelet, egy evangélizáció, bármilyen igei alkalom, ahol tisztán hirdettetik Isten igéje. Azonban egy idő után, ahogyan egy kisbaba is felnő, úgy jó nekünk is felnőni és nem csupán ezekből a lehetőségekből meríteni, hanem a Biblia olvasásával is táplálkozni Jézus szavával.
Anthony de Mello, jezsuita szerzetes egyik történetében ezt olvassuk: Volt egy bölcs tanító, aki megöregedett, de tanítványai annyira vakon ragaszkodtak hozzá, hogy arra kérték, ne haljon meg. Ő azonban így szólt: Hogyan is látnátok, ha nem mennék el? Mi az, amit nem láthatunk, amíg velünk vagy? - kérdezték. Kis hunyorítással a szemében így válaszolt a bölcs tanító: Én csak annyit tettem, hogy ültem a folyóparton, s osztogattam a folyóvizet. Miután meghalok, remélem, észreveszitek a folyót is.
Jézus megosztotta velünk a mennyek országának titkait. Mindent tudhatunk, ami az élethez szükséges. Vajon meglátjuk-e őt, magát? Észrevesszük-e, hogy igéje saját magáról, nekünk szól?
Ámen.