Húsvét 2. napja
Szentendre, 2009. április 12. 10:00
/Jn 11, 17-32/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
A feltámadás ünnepén megszoktuk, hogy a gyermekkorunkban elképzelt sziklasír képét idézzük fel. A húsvéti sír klasszikusan Jézus sírja. Az idén, Húsvét másnapján azonban valaki másnak a sírja mellett állunk meg és a megváltás történet előtti időkbe kalauzol bennünket az igehirdetés alapigéje.
A fővárostól mintegy három kilométerre vagyunk Betániában, egy feltehetően népszerű és elismert család, a közkedvelt három testvér házában. Mindenkit megdöbbentett a hír: Lázár váratlanul meghalt. Gyászolja: két testvére, barátai, s mindazok a kik tisztelték és szerették.
Lázár még fiatal volt, ennek még nem kellett volna megtörténnie. Sokan itt vannak, még vezető, magas beosztású emberek is, akik Jeruzsálemből jöttek, hogy akkori szokás szerint osztozzanak a magára maradtak gyászában. Ilyenkor rengeteget számít a jó szó, még többet a hallgatás, jól esik mások jelenléte, akik együttérzése azt mutatja, hogy szerettünk nem csak nekünk volt fontos.
Ezt élhette át Mária és Márta.
Egy valaki azonban hiányzik nekik. Jézus még nincs itt. Vajon tudomására jutott a tragédia? Hol késik? Ki fogunk futni az időből és ha nem csinál valaki valamit nagyon gyorsan, még a Mester is esélytelen lesz, a folyamat visszafordíthatatlan lesz! és bekövetkezett. Elmúlt három teljes nap. Vége. Már négy napja, hogy mindez történt, túl vannak az utolsó reményen is. Nincs többé esély arra, hogy az akkori hit szerint még három napig a test közelében lévő lélek újra visszaszálljon a testbe és így három napon belül a tetszhalott felkeljen és hatalmas ünnepe lehessen a síróknak, hogy ti. mégsem halt meg az, akiről azt gondolták, hogy többé nem él. Négy nap azonban túl van a kritikus maximumon. Innen nincs visszaút, Lázár többé nincs.
És ezt mindenki tudja. A fájdalom megosztása teljes lehet, már senkinek nem kell tartania magát, mindenki beleengedheti magát a mélységes szomorúságba, aminek hangot is adhat.
Vajon ebben a helyzetben mit tudnak mondani ezek a részvétlátogató akár befolyásos emberek, vagy a család baráti köréhez tartozók? Igazán semmit. Mária és Márta vigasztalhatatlanok.
És aztán egyszer csak nagy nehezen mégis előkerül Jézus. Mária és Márta, de főleg Márta három napon keresztül másért sem fohászkodhatott, csakhogy Jézus megérkezzen. Végre itt a Mester, de hát már ő is csak egy a sok gyászoló közül.
Milyen sokszor vagyunk tökéletesen ugyanebben a helyzetben. Fohászkodunk. Fohászkodunk és amikor Jézus végre meghall, lemondóan közöljük vele: elkéstél. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Hagytad, hogy így legyen. Miért hagytad, hogy így legyen? Ezekben a helyzetekben sokszor megszégyenülünk, amikor kiderül: ami embernek késő, az Istennél még lehetséges.
János evangéliumában minden csoda-történet egyben hitre jutás-történet. Jézus és az elveszítés mérhetetlen fájdalmával és ürességével küszködő testvérpár találkozása és a közöttük történő párbeszéd is erről szól. Két hit, két külön útja, amivel ma az igehirdetésben szembesülünk.
Először Márta hitével találkozunk. Bár látszólag már mindenről lemondott, mégis: neki is ez a tapasztalata, hiszen amint találkozik Jézussal, ez az első szemrehányását és keserűségét egyaránt kifejező szavai: "Uram, ha itt lettél volna" - de nem voltál itt, - "nem halt volna meg a testvérem!" Mártában is ott van a hitnek a csírája, már ő is feltételezi, hogy ez az egész akár történhetett volna másképp is: ha Jézus kicsit figyelmesebb, isteni potenciáját - mint már azt számtalan alkalommal, - most is használta volna, akkor a betegágy mellett tudott volna segíteni. Volna. De nem így történt, és Jézus egyik legkedveltebb családjának életében, bekövetkezett a legrosszabb. Mégis benne vannak ezekben a szavakban a reménynek az apró jelei. Talán ellentétben áll ez azzal, amikor a sírnál Jézus kéri majd, hogy hengerítsék el a követ és Márta a negyednapos halottra hivatkozva le akarja beszélni Jézust.
Igen. Ez a hit ambivalens, de kiindulási alapnak jó. A "most is tudom, hogy bármit megtehetsz" halvány gondolata nyitva hagyja a lehetőséget a jelen és jövő irányába. Aztán Márta a beszélgetés közepette, ami leginkább egy hittanórához hasonlít, meghallja a megdöbbentő szavakat, a Húsvét előtti örömhírt. "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha."
Márta után Mária lép elő. Miután testvére titokban tudatta vele, hogy a Mester látni akarja - mintha ugyanabban az élményben akarná őt részesíteni, mint amiben neki volt része, - Mária szó nélkül siet hozzá. Mária ugyanazokat a szavakat ismételi el, amit a három, sőt négy nap alatt annyiszor elmondhattak egymás között: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." A másik testvért is nyomasztja a tehetetlenség és a most érkező, de már elkésett segítség és remény. A remény benne is meghalt.
És Jézus rendkívüli módon fordul oda érzékenységével és tapintatával a napok óta nem alvó, bánatukba zuhanó testvérpárhoz. Mindkettőjüknek engedi, hogy úgy gyászoljanak, ahogyan nekik arra most szükségük van. Bár a vád igen súlyos, a mulasztására figyelmeztető mondat fájhat neki, most mégis fontosabb a nőtestvérek érzése. Jézus határtalanságával érkezik meg a határok tehetetlenségébe zárt asszonyokhoz. Nem a csodadoktor magabiztosságával, hiszen Jézus sírni látjuk. Bizony, Isten fia lelkében megrendült, háborgott, bosszankodott, elégedetlenkedett, szívében mélységesen megindult. Jézus a legnagyobb együttérzést tanúsítja. Nem szól vissza sem Máriának, sem Mártának. Türelmesek a kérdései és tapintatosak a válaszai. hagyja, hogy feltörjön belőlük a kérdés, nem sietteti őket. Jézus igazi lelkigondozóként áll mindkettejük mellett ebben a drámai helyzetben. Márta lehet gyorsabb és gyakorlatiasabb, Mária lehet visszafogottabb és szemlélődőbb. Márta egy hittanórai vizsgáztatáson keresztül juthat el a hitre, Mária csendes percei után fedezheti fel a lényeget. Mindketten mély ponton vannak, mégis mindketten eljutnak az élő hitre, igaz két külön úton. Ez a személyes hit csodája. Az egyedien jézusi. Csak egy közös bennünk: Jézus.
Jézus kívülről szemlélve mindvégig nyugodt marad, csak belül égeti a jóbarát, a kedvelt férfiú elveszítése. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy Jézus fejében ezekben a percekben átvillanhattak a bűnbeesés képei. Emlékezhetett az általa személyesen is ismert Ádámra és Évára, akik bűne miatt most itt van a földön. Talán még erőteljesebben átélhette a kontrasztot a föld behatároltsága és szűkös keretének lehetőségei és lehetetlenségei, valamint a menny örökkévalósága és boldogsága között.
Spinozáról, a nagy filozófusról mondják, aki korának legélesebb elméje volt, hogy amikor egyszer végigolvasta János evangéliumának 11. fejezetét, Lázár feltámasztásának történetét, hosszasan elgondolkodott és azt mondta: "Egész bölcseleti rendszeremet odaadnám azért, a hinni tudnám ami ebben a fejezetben meg van írva."
Mi talán a nagy bölcselkedő előtt lépkedünk, de nem azért, mintha mi nagyobbak lennénk nála. Többek lehetünk. A keresztény ember többlete Húsvét ünnepén éppúgy mint a hétköznapokban pontosan az, hogy a feltámadásban hihetünk. Elhisszük, hogy Jézus tényleg igazat mondott Mártának: "Én vagyok a feltámadás és az élet..." Elhisszük, hogy amit most ünnepelünk, az az örök életünk belépője.
Luther gondolata juthat eszünk, aki ezt így fogalmazta meg: Krisztus nemcsak munkálja bennünk az életet, aztán távozik tőlünk, hanem azt akarja, hogy higgyük, hogy Ő a feltámadás és az élet, és Ő nem távozik ... hanem már most kezdődik Jézusban és Jézussal az örök életünk. Baj, ha az élet és halál határmezsgyéjére toljuk ezt a fajta örök életet. A határvonalat Jézus nem halálunk órájára nézve húzza meg, hanem önmagában jelöli ki."
Spinoza, a gondolkodó nem tudta átlépni ezt a határvonalat. Sokan vannak, akiknek ez borzalmasan nehéz. Olykor nekünk is. Mária és Márta átlépték, és velük együtt mindazok, akik hiszik: Jézus Krisztus valóban feltámadt.
Ámen.