Húsvéti istentisztelet
Szentendre, 2009. április 12. 10:00
/Jn 20, 1-10/
Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Mindig szívesen nézem azokat a természetfilmeket, amelyet úgy készítenek, hogy egy adott kameraállásból több napon, esetleg hónapon keresztül ugyanazt az egy dolgot veszik filmre, és azt a televízióban már százszoros, ezerszeres gyorsításban adják le, csakhogy látszódjék a változás. Szeretem az előttem felnövekvő gombát, a magból kikelő és szárba szökkenő, majd csodaszépen kinyíló krókuszokat, vagy egy téli álmát alvó fa rügyfakadását és lombnövesztését. Mind-mind egy mesterségesen felgyorsított folyamat, amely segítségével a szemünk előtt bújik ki a földből a növény és ha a kameraman elég kitartó, akár el is szárad.

Ehhez az élményemhez tudnám hasonlítani az imént felolvasott igeszakaszt. A húsvéti történet János apostol tudósításában nem egy mesterségesen felgyorsított sztori, hanem valóban pillanatok alatt lejátszódó folyamat. Jézus feltámadásának története ugyanis minden eddigi leírástól eltérően hektikus gyorsasággal pörög fel, Jézus - úgy is fogalmazhatnék - eltűnése egy futóversenyt idéz elő. Az evangélium szinte arra kényszerít bennünket, hogy fejünket ide-oda kapkodva kövessük a történteket. Tanítványok rohannak, mert az a hír, amelyet először csak a kereszt tövéből ismerős asszony, név szerint Magdalai Mária látott, majd gyorsan elmondott, valósággal összezavarja a tizenegyet. Mária fut haza a információval: üres a sír az Urat elvitték, senki sem tudja mi történt; először Péter fut gyorsabban, aztán megelőzi János, de mégis Péter lép be először a sírboltba, talán János, a szeretett tanítvány tiszteletből az idősebb Pétert engedi maga elé. Míg Péter zavarában épphogy bekukkant, János azonban utána siet a sírkamrába és jól szemügyre veszi az árulkodó jeleket: bizony itt valami nagyon furcsa dolog történt: a test sehol, de a logikai bukfencet okozó lepel ott hever.
Mit keres a földön a másfél napja Jézus testére tekert lepedő? Kinek kell egy halott test a méltóságát takaró halotti lepel nélkül? Miért van összehajtva? Ki vetemedik arra, hogy ellopja Jézus testét? Ha Mária volt, miért nem szólt a tanítványoknak? Ha arimátiai József gondolta meg magát, legalább segítséget kérhetett volna a legközelebbiektől. És János számára lassan összeáll a kép. Jézust nem lophatták el, hiszen az éj leple alatt, őröktől őrzött sírt kifosztani csak sietősen lehet, de akkor miért van ott a lepel, ráadásul összehajtva. Az evangélium megjegyzi és ebben a csodálatos jelenetben, a felismerés nagy jelenetében leírja, hogy János, aki alaposan körülnézett és értelmezte a látottakat hitre jutott. De miért kellett hitre jutnia? Mit kellett, hogy megértsen? Először is azt, hogy Mária Magdolna nem beszélt össze-vissza, nem értette félre a helyzetet, hanem igazat mondott, amikor azt mondta: elvitték az Urat, ti. a holttestet. Másodjára azt, hogy nem történt sírrablás. Nem illetéktelen hatolt be a hatalmas kővel lezárt sírboltba, idegenkezűségre utaló bizonyítéknak semmi jele sincsen. Ha rablók jártak volna itt, akkor nem tekerik le Jézus testéről a gondosan feltekert leplet és nem hajtogatják össze olyan pedánsan, mint ahogyan azt Péterék látták. A rablóknak mindig sietős a dolguk, itt sietségnek még csak nyoma sincsen. Péter következtetése hát, hogy mindezt csak a feltámadott Jézus tehette. Ezt értette meg és ezért jutott hitre.

Sok feleletre váró kérdés közepette húsvéti történetünkben János evangéliuma két dolognak tulajdonít különösen is nagy figyelmet: látásnak és a futásnak.
Mind a látás, mind pedig a futás a hitre jutás három különböző lehetőségét mondja el nekünk három húsvéti szereplő tempóján és látásán keresztül.

Először Mária Magdolnával találkozunk. Mária csak azt látja, hogy a sírról el van hengerítve a zárókő. Ez már elég neki, hogy a nagytekintélyű tanítványokat hívja. Muszáj neki megosztani valakivel ezt a képtelenséget, mintha a saját szemének nem akarna hinni. És amikor a másik két tanítványt látja, hite megerősödik úgy, hogy azt olvassuk, ott marad imádkozni. Tudjuk, hogy Mária Magdolna eredetileg sírni ment a sírhoz a korai hajnali órában. Azonban miután hitében megerősítették, sírás helyett imádkozásra fakadt.

Másodjára az először odaérkező tanítvány, János látja meg a leplet, de még ő is bizonytalan. Szüksége van valakire, akinek van bátorsága bemenni és alaposan körülnézni. Mintha várná, hogy helyette menjen be Péter. A szeretett tanítvány már néhány lépéssel többet tesz, mint Mária, mégsem elég a kétely nélküli hithez. A bátortalan ember mindig vár valakire. Olyan valakire, akinek már sikerült bepillantania oda, ahol bizonyságot szerezhet. János nem elég erős, de már ő is nagyon közel van ahhoz, hogy segítség nélkül, mankó nélkül elhiggye, itt valóban történt valami, amibe most még bele sem mer gondolni.

És végül jön Péter. Nem foglalkozik Mária és János kételkedésével, hanem szinte beront a sírkamrába, mohón, mint akinek szüksége van arra, hogy minél hamarabb megtudja az igazságot. Péter bátorsága, körültekintése és radikális hite elég ahhoz, hogy az evangélium írója megőrizze ezt a mondatot: ... "és látott és hitt".
Mi mit látunk a feltámadásból? Az evangéliumok tudósításából mindent. Tapasztalat útján semmit. Hogyan higgyünk hát? Mit jelenthet számunkra a feltámadás hit? Mi talán csak Jánosok lehetünk, akiknek szükségük van valódi szemtanúkra. Ezért fontos a Biblia, a két szemükkel, fülökkel és tapintásukkal meggyőződő tanítványok tapasztalata. Nekünk ez van. Ez a kincsünk. Mindennél drágább.

Pilinszky János: Harmadnapon című verse is hitvallásként fogalmazza meg a megfogalmazhatatlant.

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Igen, költők százai, festők ezrei, hívő emberek milliói vallják, hogy Jézus valóban feltámadt. Mert volt egy Mária Magdalénánk, egy Jánosunk, no és egy Péterünk...

Ámen.