Böjt 6. vasárnapja (Virágvasárnap)
Szentendre, 2009. április 5. 10:00
/Zof 3,14-17/
EÉK 209, 3, 459, 303, 12
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Mindenfelől összegyülekező népek, hangoskodó, jellegzetes mondatot skandáló bátor ünneplők, lelkes fiatalok ezrei, otthonukat hátrahagyó asszonyok, mindenre kész férfiak, eufórikus csoportosulások, mindenfélét lengető vidéki emberek, feszült, kormányváltás előtti hangulat, forradalmi zűrzavarnak tűnő utcakép, tömött sorok, hömpölygő tömeg, a változás előtti várakozás sejtelmessége, az ebből még bármi lehet érzése, a nagy társadalmi összefogás napjai, a régóta áhított fordulat éve, a jövőben piros betűs ünnep-gyanús nap, az új kezdet kikiáltásának, a rendszer megváltozásának napja, az együtt ünneplő emberek egyre felfokozottabb hangulata. Mindez azért, mert a fővárosba, a nagy politikai, társadalmi változások színpadára várható, hogy végre megérkezik a király. Nem az erőszak és hatalom, a diktatórikus katonai rend jelképévé váló lovon, nem is a gazdag keleti uralkodóknak kijáró teveháton, hanem a város melletti domboldalakon legelésző bárányok egyszerű pásztorának jellegzetes állatán, az ókor Trabantján, egy szamáron. Érkezik a király, s máris azt látjuk, hogy előkerülnek a királyi méltóság fogadására reggel lenyesett pálmaágak, a jól szervezett fogadtatásra kíváncsiak, a többiek közé keveredő szimpatizánsok, a kemény mag, az elkötelezettek, a harsány hangon kiabálók és az ujjongástól zavarban lévők egyaránt levetik felsőruhájukat és máris a vörös szőnyeg elődjén, a tiszta ruhákkal leterített poros úton vonul Jeruzsálem felé a Dávid házából származó Messiás.
"Elegünk van a rómaiak elnyomásából!" "Elegünk van abból, hogy saját földünkön elnyomás alatt éljünk!" "Végre magunk soraiból akarunk királyt!" "Éljen a király!" "Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsánna!"
És akinek jövetelét Zofóniás, az Ószövetség utolsó lapjain helyet kapó kispróféta Kr.e. 621-ben megprófétálta, a Messiást, ami azt jelenti, hogy felkent, királlyá kent, királlyá választott, isteni legitimációt nyert uralkodó, a beiktatható vezető lassan, talán a szamár darabos mozgásával, kicsit sután, ezzel is alázatát példásan mutatva érkezik.
Pál apostol Filippibeliekhez írott leveléből felolvasott Krisztus-himnusz szavai mintegy kioltva a tömeg ujjongó hangoskodását és érthető örömét visszhangoznak a szerénység, a visszafogottság, a tekintélyt parancsoló magatartásra utaló sorok: "... mert Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem (...) szolgai formát vett fel, (...) megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten, hogy Jézus neve előtt minden térd meghajoljon..."
Igen, ez a visszhang. Ez a válasz. Egy fiatal, esetlenül lépkedő szamárkán vonuló, de emberré létének célját egy pillanatra sem elfelejtő Mester lassan elindul, hogy mindaz beteljesedjen, amit sokan megjövendöltek. Nem politikai Messiás jön Jézus képében, aki a társadalom szerkezetét megváltoztatja, vagy aki újra rajzolja a világ térképét. Nem egy új állam születésének bábáskodása a látóhatáron feltűnő király feladata, netán a társadalmi igazságtalanság erőszakos megszüntetése, a római légiók kisöprése, egy új, életlépes, világkormányzásra alkalmas hatalom felépítése. Ennél sokkal több.
Érkezik a király, és mi már tudjuk, hogy egyre közeledik a globális világválság megoldásához, a bűneink bocsánatát előkészítő halálához. Az ókori napilap nagypénteki számának címlapfotóján a szürke szamáron ülő fehér ruhás körülvéve egy egész pálmaerdővel, felette a szalagcímmel: "A király, aki jött, látott és nem győzött." A húsvéti szám első oldalán azonban ennek megdöbbentő ellentéte látható: egy üres sírboltozat képe, fölötte a címmel: Mégis győzött?
A mibelőlünk verbuválódó és formálódó virágvasárnapi tömeg öröme már más, mint annak idején. Ebben a tömegben is mindenkinek van egy helye. Aki nincs ott, az hiányzik, helye üres marad, pálmaága ledobva hever az útfélen, hangja helyén némaság van. Nem érdemes kimaradni a virágvasárnapi újjongásból és örömből. Oda kell menni az első sorokba, hogy lássunk valamit és halljuk legalább a szamárpaták kopogását. Valamit abból, ami vele és körülötte történik: a tömegben állva lehet, hogy elcsíphetjük egyik tanítványának mondatát, talán még az is előfordulhat, hogy összetalálkozik tekintetünk Jézus tekintetével, ki tudja, még az is lehet, hogy megérinthetjük köntösének szélét. Ez is elég ahhoz, hogy életünkben csoda történjen és az, amivel hozzá érkezünk, megoldódjon. S ha átéltük az Ő közelségét, ha megéreztük a mellettünk elhaladó Jézus suhanását, akkor hazatérve az otthonmaradtaknak mi is az kiálthatjuk, amit Zofóniás több, mint két és fél évezrede meghirdetett és amelyet egyik énekünk így örökítet meg: "Ne félj Sion, ne lankadjon kezed! / Veled van az Úr a te Istened. / Örül majd tenéked, nagy örömmel, / újjáéleszt szeretetével." Zofóniás szavai ugyanazok, mint Jézus korában voltak, de minket már másra bíztatnak.
S bár énekeljük az éneket és halljuk a virágvasárnapi történetet, a kérdés megmarad: elismerem-e Őt királyomul, Uramnak, kormányzómnak és engedelmeskedek-e neki.
Ámen.