Böjt 3. vasárnapja
Szentendre, 2009. március 15. 10:00
/1Pt1,17-21/
EÉK 290, 3, 188, 416, 370, Himnusz
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Az egyházi hagyomány szerint, mint minden böjti vasárnapnak, böjt harmadik vasárnapjának is megvan a maga sajátos jellege. Az istentiszteletünk első mondatai között elhangzott zsoltárvers el is árulja, mi van figyelmünk középpontjában. "Szemeim az Úrra néznek szüntelen..." Ma arra az Úrra tekintünk, akit a két oltár előtt felolvasásul rendelt igében gondoskodó és önazonosságát igazoló Istenként látunk. Egyfelől Isten gondoskodott az ószövetségi prófétáról, Illésről, aki már teljesen lemondott az életéről, meg akart halni, de amikor a legkritikusabb helyzetben van, éppen akkor küld Isten valakit, egy angyalt, aki megmenti a lelki és valóságos pusztában fekvő prófétát és új lendületet vesz az élete. Isten fölemeli őt. Ez annyit jelent: a próféta életben marad. Isten az ilyen kritikus helyzetekben mindig küld valakit azok mellé, akik hajlandóak észrevenni és elfogadni a segítséget. Ez azért lehet így, mert Isten tudja, hogy mi emberek ezekben a kritikus helyzeteinkben vagyunk a legsérülékenyebbek és Ő erre különösen is érzékeny. Másfelől azzal a Jézussal találjuk magunkat szembe, akit azzal vádolnak meg, hogy az ördögök fejedelmének segítségével tesz csodát. Jézus azonban helyére teszi ezt a helytelen gondolatot, hiszen Ő nem űzheti ki az ördögöt az ördöggel. Isten ujját használja arra, hogy a néma lélekből kimenjen az ördög. Ez a bizonyíték arra, hogy Ő Istentől jött, az Ő hatalmával és az Ő Fiaként teszi ezeket a messiási jeleket. Ezért mondja azt, hogy elérkezett hozzátok az Isten országa.
Oculi, nemcsak a néző, hanem a látó szemek vasárnapja. Bár a lekciók Isten gondviseléséről és önazonosságának igazolásáról szólnak, ma mégis Isten bárányára tekintünk. A bárányra, az áldozatra, akinek vére kellett ahhoz, hogy Isten valami olyat tegyen, amire tekintve meg tudja bocsátani bűneinket. Ezek nem egyszerűen érthető igazságok, azonban Isten bárányának lényegéhez csak a történéseken keresztül közelíthetünk. Mi történt?
"Isten Jézus Krisztusban megbékéltette önmagával a világot..." - hangzik az úrvacsorai liturgiában a kézfogás előtti mondat. Ez így igaz. Istennek kellett egy olyan cselekedet, ami felborítja a törvényes rendet. A törvényes rend az, hogy mi mindannyian bűnöket követünk el, amivel egyre csak távolodunk Istentől. Ahhoz, hogy ezeket Ő eltörölje, szükség van a bűnbocsánatra. Bűnbocsánatot Isten csak valakire való tekintettel ad, ezért elküldte Fiát, hogy haljon meg, hogy lehessen valakire tekintettel. Kellett egy áldozat. Kellett valami, amire, vagy akire hivatkozva Isten megbocsátja az eredendő bűnt éppúgy, mint az azóta elkövetett személyes bűnöket. Isten biztos volt benne, hogy az emberek annyira gonoszak és önhittek, hogy Fiát kikezdik és megölik. Így is lett. Jézus azonban alászállt a poklokra, az ördöggel megküzdött, ezzel legyőzte a halált és aztán feltámadt. Mindezt Jézus a bűntelen, az emberek legnagyobb példaképe, a tökéletes személyiség, az ideál, az Istentől és Istenből való tette meg. Úgy, ahogyan a zsidó gondolkodásban és a zsidó vallási szokásban az egy éves, hím és hibátlan, tehát zsidó mértékkel is tiszta, emberi léptékkel Isten számára tökéletes, áldozatra való bárány. A bárányt is Istennek ajánlották fel, érte vágták le és mutatták be áldozatként. Ez egy természetes vallási rítus volt.
Isten számára nem volt természetes, nem volt fájdalommentes, hogy elküldje Fiát és kitegye mindannak, ami történt vele: kiszolgáltassa a tökéletlen emberi testnek, a tökéletlen embereknek, a szenvedésnek és a halálnak. Emberi szemmel nézve ez azért nem lehetett könnyű, mert Isten a bárányával, a Fiával a számunkra felfoghatatlan szeretet kapcsolatban van.
Péter apostol Ezt a bárányt állítja a Krisztust követő hívő emberek elé akkor, amikor arról kezd beszélni, hogy szentek legyetek. Isten szavára hivatkozik az apostol és Mózes harmadik könyvéből azt idézi, hogy "Szentek legyetek, mert én szent vagyok!" Ez lehetséges, mármint hogy szentek legyünk, Isten számára elkülönítettek, Istené legyünk, mert Isten báránya ezt lehetővé tette. Az apostol ezt a gondolatot így bontja ki: "Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, ... tudjátok meg, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön, vagy aranyon váltattatok meg, ... hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén."
Luther Márton, amikor a Kis kátéban az Apostoli hitvallást magyarázza, ugyanerre az igére építi gondolatmenetét: "Hiszem, hogy Jézus Krisztus ... az én Uram és Megváltóm, aki engem ... megváltott, vagyis minden bűntől, a haláltól és az ördög hatalmából megszabadított, és magáévá tett, nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával, hogy egészen az övé legyek, az Ő országában őalatta éljek és neki szolgáljak, ... mert Ő feltámadott a halálból és uralkodik örökkön örökké. Ez így igaz!"
Ebben a tanításban két igazság fogalmazódik meg. A megváltásnak előzménye és következménye is van. Az előzmény, hogy Jézus már a világ teremtése előtt kiválasztatott, tehát Isten már a teremtés előtt arra a Jézusra tekintett, akinek báránnyá kellett lennie. Csakis Őmiatta, Jézus vállalása miatt maradhatott fent a földi lét a bűnbeesés után és csak így kaphatott értelmet az, hogy Isten még mindig fenntartja a világot. Ez a megváltás, Jézus földi életének, halálának és feltámadásának előzménye.
Isten országa azonban nemcsak előzménye, hanem következménye is van. Isten országa nem következmények nélküli ország. Isten országának következménye a megszentelt élet. Hogyan szentelem az életemet? Én sehogy. Próbálkozhatom, de úgysem sikerül. A megszentelt élet ugyanis az istenfélelemből fakad. Az istenfélelem alapja az, hogy megismerem az ő hatalmát és szentségét. Ez a mély megismerés nem távolról történik, hanem Őbenne. Ez az, amikor nem kívülről méricskélem Istent, hanem legbelül élem át, hogy ez a végtelen hatalmasság az, aki számon tart engem, befogad, aki azt mondta, hogy érted is meghalt szeretett és egyetlen Fiam a kereszten. Ez olyan ámulattal tölt el, hogy eszembe sem jut nem félni Istent. Ebben az istenfélelemben benne van a leborulás, az őszinte alázat, de az is, hogy szemtől szemben is megállhatok vele, hiszen szemeim nem a földet nézik Isten jelenlétében, hanem "... az Úrra néznek szüntelen":
A megváltás következménye még az is, hogy akik hiszünk, részesülünk Jézus feltámadásában, Krisztus dicsőségében és győzelmében. Reményik Sándor In hoc signo, az "e jelben" címet viselő versének keretverse egyszerűen és érthetően fogalmazza meg: In hoc signo: e jelben győzni fogsz; / In hoc signi: a kereszt ez a jel; / In hoc signo: a kereszt, mely lesújt, / És a kereszt, mely mindig fölemel.
Isten bárányának vére kiontatott, mert feláldozta magát. Megdöbbentő. A bűnünk ezt váltotta ki. Lesújtó. Hát ezt kellett tennie? Ugyanakkor a megváltás fölemel De hát ezt azért tette, hogy én is mindörökké vele lehessek, neki szolgáljak, neki éljek, s ha meghalok, neki haljak meg, hogy aztán feltámadhassak.
Ámen.