Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap
Szentendre, 2009. február 1. 10:00
Ézs 40,(1-2)3-11
Kendeh K. Péter
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim!
Egykor egy kicsiny nép mindent elveszített: házat, hazát, szabadságot. Az álmaikat, amiket otthonukban álmodtak, a feladataikat, amelyek az otthonhoz kötötték őket. Az értő közeget, a természetesnek tűnő valóságot, hogy ha kimennek az utcára, értik az utca nyelvét. Elveszítették sokan férjüket a harcokban, a férjek pedig feleségüket, akiket - miután megerőszakoltak - meg is öltek. - Ahogy történni szokott háborúk idején a legyőzöttekkel. Árván maradt gyermekek, gyermekük halálába beletört apák és anyák... Az élők közül sokan ott maradtak az üszkös romok között, és még az engedélyt sem kapták meg, hogy legalább újjáépítsék romjaikat. Másokat idegenbe vittek, hogy dolgozzanak egy idegen ország, a legyőzők gazdagodásán. Kicsi nép volt ez, senki másnak nem fájt szenvedésük. Magukra maradtak.
Persze megvoltak az okok. Két nagyhatalom közül az egyiket választották, hogy majd Egyiptom megvédi őket a Babiloni Birodalom hódításától. De Egyiptom nem akarta megvédeni őket. Rossz lóra tettek. A nagyhatalmi érdekek szövevényében akár teljesen lényegtelen is marad, hogy mi lesz egy kicsiny néppel.
A népen belül voltak páran, akik másban látták az okokat: ahogy a politikában, úgy hitükben is feladták függetlenségüket. Az egy Isten helyett találtak másokat is, akik tisztelete könnyebb és egyszerűbb volt, vagy egyszerűen csak éppen politikai érdekből meg kellett alkudni a nagyhatalmak isteneivel, bálványaival is. Páran előre szóltak: az egy Isten nem hagyja büntetlenül a hitehagyást, a szent kérdésben a földhözragadt reálpolitikai döntést. Hát itt a büntetés.
Persze a nép nem érezte magát annyira hibásnak, bűnösnek, mint amilyen büntetést el kellett viselniük. Nem is lehetett így. Egyetlenegy anya sem érezheti megindokoltnak gyermeke halálát azzal, hogy bizony megérdemli ezt a büntetést népe hitehagyásáért. Ott fog égni benne mindig a megindokolhatatlan, elfogadhatatlan tragédia, a legrosszabb, legszörnyűbb, ami embert érhet. És ha az az indok, hogy Isten büntetése volt, akkor milyen Isten az ilyen? Akinek van hatalma erre a büntetésre, annak nem lehet szíve. Aki képes odadobni egy népet csak azért, mert annak megingott a hite benne, az megérdemli a bizalomvesztést. Kínzó kérdések, mérhetetlen vádak a fájdalom, a vereség mélységében.
Talán ismerjük annyira Ézsaiás könyvét, hogy tudjuk: Ézsaiás az egyik, aki a még otthonában élő népet és vezetőit ostorozza a hitehagyásért és annak minden következményéért. Legfőképpen azért, hogy a hatalmasok hatalmuk megtartása érdekében mindenre képesek, de közönyösen tűrik, hogy a nép szegényei belehalnak szegénységükbe, sőt hatalmukat a szegények semmijéből vélik megtartani. Ézsaiás kemény szavakat vág a fejükhöz. Büntetéssel fenyeget - mindezt azzal a tudattal, hogy Isten igéjét szólja.
Bekövetkezik a tragédia. Elveszítenek házat és hazát, nyelvet és kultúrát, hitüket és Istenüket. Belőle csak a kínzó kérdés marad: isten egyáltalán az ilyen Isten? Aki népét így képes odadobni prédául büntetésként? És az a hang, amelyet korábban csak károgásnak tűnő fenyegetésnek értettek, hirtelen megváltozik. Azt gondolnánk, majd most bölcsen kifejti: látjátok, én megmondtam, amikor még lehetett volna, nem hallgattatok rám. Igazam volt, de ti nem akartátok meghallani. Hát megérdemlitek büntetéseteket. - De nem, nem ezt mondja: az új hang ezzel a mondattal kezdődik: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!"
Nem csak egy nép történetéről van szó. Nemcsak arról a történetről, amelyet mint nép mi is nagyon a magunkénak érzünk. Mert bennünket is sokszor leigáztak, bennünket is sokszor a hatalmasok szekértolójává aláztak. Nemcsak népről és nemcsak a kicsiny népek történelemben oly sokszor ismétlődő tragédiájáról van szó.
Az érzés bennünket keserít. Függetlenül attól, hogy mennyire élünk vészterhes történelmi korokban. Alapérzésünkké lett, hogy idegenben élünk saját bőrünkben. Mintha az emberi lét alapérzése öltene testet a történelemben a kicsiny népek tragédiájában. A fogság, a rabság tudata. Hogy létünk kiszolgáltatott lét, amelynek döntő eseményeit csak elszenvedni tudjuk, alakítani, formálni nem.
Átláthatatlan, megérthetetlen, összekuszált világban élünk. Soha ennyi információnk nem lehetett mindarról, ami körül vesz bennünket ebben a világban, mint éppen most, és soha nem voltunk olyan szkeptikusak sem ezekkel az információkkal kapcsolatban, mint éppen a dömping idején. Hatalmas hegyek növekedtek a hírekből, információkból, tudósításokból, és mégis érezzük: a lényeget, az igazat tekintve csak mélységes mély, sötét völgyeket látunk. Ránk szakad a világ összes híre, válságról, válságkezelésről, elbocsátásokról, recesszióról, háborúról, de a lényeget, az igazán fontosat, az igazságot tekintve mérhetetlen ürességet érzünk. Tudunk gazdasági válságról, de nem tudjuk, hogy azért van-e, mert most éppen a válság az érdek, mint ahogy korábban a válságnélküliség volt.
Olyan világban élünk, amikor már lassan azt is elhisszük, hogy mindaz, amiről a hírek szólnak, emberségünk végső dimenzióit is meghatározzák. Elhisszük, hogy ebben az átláthatatlan, megérthetetlen és összekuszált világban, csak átláthatatlanul, megértethetetlenül és összekuszáltan lehet élni. Hogy esélyünk sincs az átláthatóságra, a megértésre, az egyenességre. Olyan világban élünk, amely elvakít a saját bizonytalanságával, állandó kétértelműségével, gyanakvásra indító információival.
Most éppen ilyen világot élünk... És mintha nem lenne más lehetőségünk, mint a folyamatos alkalmazkodás éppen ahhoz a vereséghez, amit elszenvedünk, éppen ahhoz a nálunknál sokkal nagyobb hatalomhoz, aki uralkodik rajtunk. Legyenek ezek a hatalmak emberek fegyverei által erősek, vagy csak érzések, lelki valóságok: gyász, tehetetlenség, betegség elszenvedése. Akárhogy is van: gúzsba kötött létként éljük meg életünket. Olyannak, amelynek ugyan vannak nagyon szép pillanatai, de minden szépség teljességét elrabolja annak tudata, hogy nem tarthatjuk meg, hogy elmúlik, hogy összetörik. Hogy bármilyen szép úton is járunk, egyszer az út szépségének vége lesz. Vagy csak nem lesz rá módunk, hogy végigjárjuk. És ugyanúgy feszül bennünk is a kérdés: miért van ez így? Miért a sok szenvedés - értelmetlenül, elviselhetetlenül? Miért a gyász, a halál, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság? Miért az Isten, aki tűri mindezt?
Isten igéje ebben az érzésben szólít meg. Isten igéje ebben az élethelyzetben lesz emberré. Ebben lesz társunkká. Az idegenség világában így jön közénk, így teszi újra otthonossá. Nem szépnek hazudja a rútat, nem áltat fényes győzelemmel, hanem közénk jön, megszólít, társunkká szegődik a veszteségben. Nem hazudja azt, hogy nem lesz többé vereség és tragédia, hogy nem lesz többé olyan helyzeted, ami Isten után kiált, és úgy érzed, hogy üres fölötted az ég. Ha így érzed, ő akkor ott van veled a földön - ahonnan kiáltasz, ahonnan nézve üres az ég. - Isten dicsősége, hatalma ebben jelenik meg: hogy ott van veled, ahonnan Isten után kiáltasz. Hogy oda lesz emberré, ahonnan kérdezel, ahol kétségeid vannak, vagy ahol már szavaid sincsenek, csak a tanácstalan-vigasztalan vak csended.
Nem, nem a körülményekre vak bigottsággal akar vigasztalni, hanem a realitásokban élő valóságával. Nem azzal, hogy elveszi előled idegenséged okait, hanem azzal, hogy minden idegenségben ő lesz az otthonod.
Isten dicsősége abban jelent meg, hogy emberré lett, hogy társunkká lett. Nekünk, akik itt élünk a hatalmas hegyek és mélységes mély völgyek világában, nem adatott más, mint hogy az emberi szélsőségek világába Isten a tásunkká szegődik. Aki ugyanúgy elfárad, ha fel kell kaptatnia valamilyen lehetetlen magas csúcsra, és ugyanúgy megretten, ha magával ragadja a mély. Aki ugyanúgy felmegy a végsően, vigasztalanul rideg csúcsra: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" A velünk lévő Isten emberré lett Fiában lesz egyenessé a ridegség magaslata és a sír mélységes mélye: mert itt is, ott is velünk van.
Ámen.